Ház, temető, erdő

Ha egy értelmiségi beadja a derekát, és rááll, hogy a kulturális életben valamilyen közfunkciót töltsön be, akkor nem árt, ha mindemellett megpróbál ember maradni. Ez azt jelenti, hogy a mindennapi munka során – amelynek nem kis része reprezentációs feladat: megjelenni ünnepségeken, koszorúzni, beszédeket mondani, nyilatkozni ügyes-bajos dolgokban – az embernek önmaga számára fenn kell tartania egy olyan létterületet, amely intakt marad e nagy energiát követelő tevés-vevéstől.

Jó megoldás, ha az ember falura költözik, kertes házba; macskákat, tyúkokat és kecskéket tart, esetleg méhészkedik is, és e bukolikus téridőben meg-megmerülve éli túl a közszereplést, amely, ha mégoly szeretett is, rohadt fárasztó lehet. És ha az ember nő, akkor az is hasznos, ha olyan férje van, aki hasonló lelki alkatú lévén nemcsak jó gazdája háznak, kertnek, állatoknak, növényeknek, de olyan lény is, akivel e bukolikus téridőben együtt létezni olyan, mint beszívni a reggeli levegőt.

A szeretetről beszélek. Sőt, a szerelemről. Ez csap ki ebből a szép kiállítású, szecessziós könyvecskéből. Mert azt elfelejtettem mondani, hogy ha az ember ráadásul irodalmi lény, akkor önmegmentésének fontos része, hogy az élet fontos pillanatait, azokat, amelyekben súlyt fog a lét, valamilyen formában megőrizze. A megőrzés legevidensebb módja néhány ezer év óta az írás. Erős Kinga lelki naplójegyzetei igyekeznek megőrizni mindazt, amiért élni érdemes.

Hogy miért érdemes élni? Aki elolvassa a könyvet, megtudhatja. Na jó, azért elárulom. A kötetnyitó írás utolsó mondata így hangzik: „Lennie kell annak a kertnek, hogy a távolból is elláthassak a végső hazáig.” Nekünk, egy napig élőknek a végső haza az a föld, amelyben szétporladunk majd. Mulandóságunk háttérsugárzásában történik minden. Hogy képesek legyünk ezt a tudatot elviselni, hogy tehát úgy éljük át az élet nagy pillanatait, ahogy azok megérdemlik, meg kell feledkeznünk a halálról. De a dolog nem ilyen egyszerű. Mert a halál, miközben a semmi ígéretével fenyeget bennünket nap mint nap, ajándékot is ad: magasba emeli bennünk önnön felejtéspillanatait. Sötét háttere előtt fölfénylik a szeretet, amely a halált nem odázza ugyan el, de mélységet ad az életnek. A kötet írásainak színtere egytől-egyig olyan tér, amely a szerzőben ezt a fényt érleli. A kert, a természet, a temető, a falusi ház szobája: mély, átélhető helyszínek. Belső tájak, szimbolikus formák, lét-metaforák.

„Mindannyian a giccshatáron egyensúlyozunk” – mondtam nemrég egy író barátomnak. Ezek az írások is ilyenek. Hogy mégsem buknak át soha, annak az az oka, hogy az idill felé mindig a komor túlsó part árnyai intenek, megóva a szövegeket attól, hogy megcukrosodjanak, mint a méz. És megfordítva: a halál árnyéka megsuhintja a képeket, de azok minduntalan kilépnek az életöröm napvilágára. Sötétvilágos, mondhatnánk Prágai Tamás egy verseskötetének címével. Mint maga az élet.

A Meditáció kutyával című írásban van egy látszólag külsődleges mondat, amely belső, lelki útvonalat jelöl ki. Ezt az utat mindenki végigjárja, akinek van világa. Aki nem világtalan. „Mindig ugyanazt az útvonalat járjuk be, a kapunktól elindulunk a temető mellett, felfelé a tölgyes irányába.”

A lakhely tézise és a temető antitézise után az erdő a szintézis. És ha idáig jutottunk az olvasásban, akkor már ráhangolódtunk arra az érzékenységre, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a tölgyes valójában lélekerdő. Bennünk zúgnak ezek a lombok. A temető felől fúj a szél, az zenél rajtuk.

Erős Kinga: Miniatúrák. Orpheusz Kiadó, 2024. Budapest