Illegális lakó

Hegyi Patrícia vagyok, 2004-ben születtem Csornán. Az ELTE kémia szakán, illetve az Előretolt Helyőrség Íróakadémián tanulok. Természetes élőhelyem a csornai zeneiskola, ahol kilenc éve hegedülök, legtöbbször zokniban.

 
Kedves Melinda!

Hadd mutatkozzam be: Sánta Mária Piroska vagyok. A Piroska a saját nevem, a többit akkor vettem fel merő heccből, mikor a padtársam a spanyol Santa Mariát szórakozottságból Sánta Máriának olvasta. 
Kacifántos történetű nevemet sosem hallom élőszóban, ugyanis magamban élek egy vulkanikus szigeten. Szívbajoskodni szükségtelen, a vulkán már régen nem praktizál. Életemben egyszer vált valóra álmom – bődületes pech, hogy éppen az, amelyikre magyar órán hajtottam fejem. A probléma feltehetőleg abban gyökeredzik, hogy párnának a füzetemet használtam, kinyitva Odüsszeusz a nyulak szigetén című tragikomikus fogalmazásomnál. Arra ébredtem, hogy egy csorda nyúl bámul rám a parton. Első dolgom volt szemügyre venni magam – szerencsére nem változtam Odüsszeusszá, azt nem bírtam volna elviselni.
A sziget átmérője egy kilométer sincs. Biodiverzitása kissé szűkös, ám fenemód izgalmas: a parton kétméteres lila virágok meredeznek, kinézetre mintha az úttörők keresztezték volna kísérleti parcelláikon levendulából és gyékényből. A dombon – mármint a mulatságossá töpörödött nyugdíjas vulkánon – találhatók a reggelizőfák. Néha a hajamat tépem, amiért annak idején nem írtam belőlük a fogalmazásba többfélét. Szerény repertoárom a következő: baracklekváros fánkot, kókuszgolyót, tojásos rétest, kézilabda méretű epret termő fáim potyogtatják egész évben a folyton érő baracklekváros fánkot, kókuszgolyót, satöbbi, satöbbi. A hideg idő beköszöntével bújik elő a föld mélyiből a füstölgő sajt. Tudniillik, az év melegebb hónapjaiban odalent hűvösebb van, véletlenül sem dugja ki az orrát, október tájékán azonban felbukik a sárból.
Normálisnak tekinthető növényzet is akad, például avokádó, gesztenye, csalán. No jó, az utóbbi egész furcsa szerzet, ha hozzáérek, felordít, holott ő csípett meg engem! Mikor bajom van, némelykor szándékosan leállok vele üvöltözni.
Az életfeltételek adottak. De vannak cuccaim is! Az efféle lakatlan szigeteken ez nagy cucc. Köszönhető mindez annak, hogy az istenadta repülő nyulak még kleptomániásak is! Évente egyszer jön az áldás, nagy tételben, mikor a tojásrakás időszakára hazatérnek. Költöző madarak ugyanis, a telet Afrikában, illetve a Rábaközben töltik. Némi nyaggatásra leszállítottak nekem egy laptopot. (Nem vagyok hülye, hozattam konnektort is.) A projekt betetőzéseképp Szent Iván-éjen rituális körtánccal rittyentettek internetet. Novemberi költözésük merő szomorúság.
A laptop után nincs képem különösebb igényekkel előállni, így természetesen mértékletes vagyok és szakadt. Nem egetrengető változás sziget előtti stílusomban. Napjaimat a legkülönfélébb hangvételű levelek írásával töltöm, sok-sok ember virtuális postaládáját telítem, kiváltképp április elsején. 
Ha így egyedül valami ijesztő dolgot találok ki, időnként valóban rémeket látok. Olyan ez, mint az „elektron a dobozban”, ami egy idő után önmagával mutat interferencia-jelenséget. 

Üdvözlettel:
Sánta Mária Piroska

Illegális lakó

Az aluljárókat és parkokat róva feltehetőleg mindenkinek átfutott már az agyán, mihez kezdene, ha valami okból utcára kerülne. A címszereplő leleményességére fény sem derült volna, ha egy földszinti lakó nem az ablakpárkányon szándékozik behűteni a születésnapi pezsgőt.
Újbudai házunkban a lehetetlennel határos elrejtőzni. Ezt már a szomszéd gyerekei is ordítva megállapították a gangon pár menet bújócska után. Sejtelmük sem volt a régi bérházakra jellemző hátsó lépcső birodalmáról. Ami azt illeti, az albérlők többsége nem tudott a létezéséről. Jogosan vetődik fel a kérdés, hogy maradhatott rejtve egy ekkora objektum. A négyszögletes udvar végében, a sarokban terpeszkedik egy ajtó mögött, amely szakasztott olyan, mint a lakásoké. Emez állandóan csukva van, a lépcső emeleti kivezetéseit kulccsal is zárják. Nemrégiben a harmadikon a fentebb említett ifjak egyike nagy robajjal gólt rúgott az ajtó tejüvegén. Az elképzelhető szóváltás nyomán előkerítették a kulcsot, majd odabentről a focilabdát, az ajtót pedig nyitva hagyták, hogy később az üveges hozzáférjen. A szemközt tátongó lehetőség láttán agyam megbokrosodva indulást vezényelt, nekiláttam felfedezni a mi társasházi Narniánkat. A porfödte csigalépcső a padlástértől a pincéig ért, kis beugrókban vécék szegélyezték. Még egy borostyános kisudvar is megbújt az épület mögött. Az alagsor kialakítói kihasználták a ház föld alatti négyzetmétereit, egy csendesebb lovasezred gond nélkül állomásozhatott volna itt. Az istállószerű létesítményben egyebek mellett egy jobb időket látott, félméteres szoborfővel találtam szembe magam. Éppen azt vizslattam, Széchenyi fejére leltem-e rá, mikor valami megindult a közelben. Érzésem szerint rekordot döntöttem függőleges sprintben a harmadik emeletig.
Bár magam sem vagyok már gyerek, ezúttal igazi felnőttekből álló expedíció verbuválódott a zaj forrásának felkutatására. A konfrontáció kakofóniájából csimbókos hajú, bíbor orrú entitás támolygott ki a napvilágra. Beszédnyelvét nem tudtam pontosan beazonosítani, csángóra és romulánra hasonlított. Egy bekiabáló öreg hölgy nyilatkozta, hogy pár órával korábban az ablakpárkányon szándékozott egy üveg pezsgőt és két liter szürkebarátot behűteni a februári hidegen fia születésnapjára. Nem részletezte, miért nem a hűtőszekrényre testálta a feladatot, talán fiatalkorában így szokta meg. A továbbiak apránként derültek ki. A hajléktalan feltehetőleg az egész telet odalent töltötte. Karácsony előtt tűnt fel ugyanis először az idős asszonynak, hogy szemlátomást megfogyatkozott a párkányról beszedett, hűlő sütemény. Józan állapotban bizonyára ezúttal sem hívta volna fel magára a figyelmet. Sötétedés után járhatott ki. Odabent még folyóvízhez is jutott. A hátsó lépcső mellékhelyiségeit túlzás lett volna jó állapotúnak nevezni, de némelyik még működőképes volt.
Rejtély, miként fedezte fel a lejáratot, talán annak idején a házban lakott. Úgy értem, legálisan. Utóbb egy télen át fel sem tűnt a jelenléte, nemcsak nekem, a harmadikról, a földszintieknek sem. Egy pillanatra félretéve a zsigeri normákat – a hűtőszekrény-ellenes hölgyet leszámítva senkinek sem származott volna kára a maradásából.

Te Mari!

Ha a kerülő elsinkófálja a levelemet, bizisten rárontok. 
Kitörte a nyavalya a jajdoni boszorkányt! Hogy pontosak legyünk, a Simonffy Béla úr puskája találta meg ma hajnalban. Innen is láthassuk, ördöngös volt a Szendy Ilka kisasszony, mert nem ám ő kapta a golyót, hanem az az iszonyatos baglya, oszt mégis kifeküdt mindenik. Azóta gyanakodtunk, hogy a pulyák a pataknál kifigyelték a bozótosbul, mint pakolta színültig kővel a kosarait. Még örültünk, hogy odafelé a tisztáson valami rontással el nem szípta a tehenünk tejét. Faggyas meg éjjelente látta a Ravaszmál elejin a köveivel, ott egy világló sárga szemű, bitang bagoly rá-ráröpült, s kísérte végig a szőlőhegy mentén. No de a kövek. Rejthetetlen halmoknak kellett vón magasodni az udvarban, mégsem akadt egy szem sem. Elrekkentette a lerombolt kutat az óllal, abba zúdította vödörszám. 
A konyha kövire odapusztult boszorkányra Simonffy Béla meg Faggyas találtak rá tán egy órája, s akkor mink is bemerészkedtünk a portára a szomszédbul. Három disznaja az ól kerítésit rágta, hozzá úgy visítottak, akárha nyúznák őket, hallgattuk eleget az évben. Nem tudhassuk, mit művelhetett velök azon kívül, hogy némelykor elfelejtett a vályúba önteni, de istenuccse miszlikbe szaggatott emberi ruhákat találtunk az ól földjibe taposva. Ha nem a tulajdon szememmel látom, babonaságnak mondanám, hogy tán átváltoztatta őket. Sejtésünket a kút mélyiről meg ne én mondjam ki.

Szigeti Piroska 
(Az írás Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regényére született műhelygyakorlat gyanánt.)