A Nagy György-tónál

Apámék nyolcan voltak testvérek, két lány és hat fiú, de akkoriban még csak öten születtek meg közülük, a fiúk, és mind a tanyájukhoz közeli Nagy György-tóban tanultak meg úszni, mert más lehetőség ‒ nagyobb víz, tó vagy folyó ‒ nem volt a közelben. Csak ez a Nagy György-tó a tarlók, legelők, akácosok, tanyák, búzaföldek és kukoricások ölelésében. Nevét annak az embernek a nevéről kapta, akinek a földjén található volt. Körülötte kamillák nőttek, és a szikesen bíbicek költöttek.

‒ Bele ne fulladjatok, mert szíjat hasítok a hátatokból! ‒ kiáltott utánuk az anyjuk, amikor a három fiú, mert két kistestvérük otthon maradt, ebéd után elindult a tó felé. Jóval később ez az asszony lett az én nagymamám, aki idős korára teljesen megvakult. Ezért soha nem láthatta gyerekkori arcomat, csak elképzelni tudta, amikor meleg tenyerével kitapogatta. Milyennek képzelhetett ez az idős asszony? Az az arc már ott maradt a tenyerében, az érintésében, a képzeletében, ebben az azóta szintén megvakult kézitükörben. Már a bőre sem emlékezik rá. Régen meghalt, magával vitte a sírba, az abonyi temető sírjába, ahol a dédapám fából készült fejfája is korhadozik, vagy tán teljesen elkorhadt azóta.

Mindenki ebben a tóban tanult meg úszni a környéken. Tehát nemcsak apámék, hanem a többi tanyasi gyerek is. De nem igazi úszás volt ez, csak afféle kutyaúszás. Kapálózás a fennmaradás, az életben maradás érdekében, ami az akkori vagy talán a mindenkori életet valamennyire jellemezte is.

A gyerekek nem tudták, de az apjuk, az én nagyapám, éppen azokban a kora délutáni percekben szintén strandolt, méghozzá nem is akárhol: a Balatonban. De mielőtt irigyelni kezdenénk, gyorsan hozzáfűzöm, hogy nem holmi flancos nyaraláson vett részt, hanem egy Balaton-parti útépítésen dolgozott, és mivel közel jártak a kormányzó nyaralójához, aki kora délután sziesztázni szokott, néhány óráig nem folytathatták a munkát, hogy zajával ne zavarják pihenését. Ilyenkor a nádak között csendben beleereszkedtek a tóba, és lemosták magukról a munka porát.

A nyári nap forrón tűzött apámék fejére, ahogy a löszös úton, vagy pontosabban dűlőn mezítláb lépkedtek az akácok lyukacsos árnyékában. Egyre melegebb lett. Egyikük, talán Gyula, kitépett egy kukoricaszárat az út menti rögök közül, és maga után húzta. A kukoricaszár kígyózó nyomott hagyott a porban, mintha egy vízisikló tévedt volna arra. Alig várták, hogy elérjék a tó hűsítő vizét, amikor az egyik bekötőútról egy tehéncsorda vágott eléjük. A tehenek láthatóan ugyanarra tartottak, amerre ők.  

Amikor a tóhoz értek, a tehenek gazdája a poros kalapja alól csak ennyit mondott az éles napfényben hunyorogva rásandító kölyköknek:

‒ Előbb a tehenek. A tehenek nem tudnak várni, ezt megérthetitek…

A tehenek belegázoltak a tóba, és nagyokat kortyoltak belőle. Sokan voltak, vagy heten-nyolcan, alig fértek el benne. Egyébként a teheneknél csak a bivalyok szerették jobban a vizet, mert akkoriban még bivalyokat is használtak kocsihúzásra. Ha a bivalyok megláttak akár egy pocsolyát is, semmi nem állította meg őket, hogy bele ne heveredjenek, nem beszélve egy tóról… Képesek voltak az egész kocsit belehúzni. De bivalyok szerencsére nem voltak a közelben, csak ezek a lassú tehenek, amiknek patái kagylóhoz hasonlító nyomokat hagytak az iszapban. Néhány tehén a dolgát éppen a tóba végezte el. Miután kifürödték magukat, ami egyébként nem tartott sokáig, sorra kijöttek, és nagyokat bőgve elindultak visszafelé, a legelőre.

‒ Most már gyühettek! ‒ mondta a férfi kedélyesen, és apám szőke fejére kérges ujjaival kemény barackot nyomott.

A gyerekek egy darabig csak álltak a parton, mintha nem lennének biztosak benne, hogy tényleg fürödni akarnak. De a hőség nagy volt. Ledobálták a ruháikat, és belefutottak a vízbe.

‒ Nem olyan hideg, mint szokott ‒ bukkant fel a vízből csöpögő fejjel az egyikük.

‒ Talán a tehenek miatt ‒ válaszolta a másikuk, és kacagva egymásra fröcskölték a Nagy György-tó vizét.