Ott lóg a fákon az október

Őszidő 1. 

Lassan avarpaplant húz magára
az idő, azzal takarja be vérző
venyige-arcát, melyet itt-ott
megkarcolt a szél. Ősz-sarlóval
vág neki az október a faleveleknek,
kiknek erezetében még ott lüktet
a nyár forró vére, a boleró-ritmus…
de most andante-ősz van, csendesen
elmosolyodik egy szőlőtőke, habár
nemrég még féltve őrizte kincseit;
fürtökben lógnak le az esőfelhők,
s ha az ősz szájában érzi már a szilvaízt,
akkor dől el minden: Karpó istennő
leengedi kontyát, s szétteríti azt
sárgálló bánatom avarszőnyegén.

Őszidő 2.

Az erdőben ott lóg a fákon
az október. Varjak csipegetik
ki mind a harmincegy szemét…
az akasztott őszben az a szép
mégis, ahogyan lóbálja a szél,
s mint egy inga, hol balra,
hol jobbra leng; beneszezi
a táj hangja, esőköpenyt
varr rá az idő, ami alatt
úgy bomlik le őszülő
teste, mint avarboglyában
megbújó-sajgó emlékezetem.