Biztató

Jó évek jönnek,
csak ez a rossz múljon el.
Fellélegzem ősszel,
mikor jön a hervadás.
Biztatom magam, bolond, bolond,
és egyre ritkábban veszek levegőt,
felém ne hajoljon senki.
Nézd a rózsa nehéz fejét,
másodjára hozott virágot.
Már előre belém szúr, 
kiserken a vérem, és belé vágok.
Pimasz szirmai között lapul
csöndben az aranyos rózsabogár,
kirázom belőle, és súgom:
mint a többi, átkozott ez a nyár.
Reggel, ha még nem mozdul semmi,
én vagyok csak, nekem reszket az ezüstös nyárfalevél,
fémkarjával felhők felé mutat,
azt mondja, messze a tél.
Hogy miként beszél a fű, fa, bokor, virág,
hogyan a rög a láb alatt, hogyan az ostor,
ha csap karikát,
mit susog a hegy, s a gyilkos nagy mező,
azt nem tudom.
De mondja, szakadatlanul, minden hajnalon.
Érteni kellene a lepkét, a darazsat,
a villámok cikázását, a jégesőt,
tartozni a nagy egészhez, megismerni a Tervezőt.
Úgy hiszem, Ő a ráncok között lakik,
 gyermekszembogárban, érdes kézben,
Feloldozó szél suhan, s meghajlik a térdem.