Az alvók és a hajnal

Máglyaélet

                  (versek Ildikónak)

(1)
A vándor ma elalszik bennem,
mert tegnap célba ért.
Legyalogolta sivatag éveit,
letekeredtek róla mind.
Megnézi, batyuja mit rejt,
és rájön: kár volt cipelnie.

(2)
A forgószél imádjon minket.
Csavarjon tövestől ki.
Egymásra dőljünk, fa a fára,
és ha tűzre tesznek,
örökké égjünk.

(3)
Udvartartásunk diszkréten figyel ránk,
kérni sem kell, megkapunk mindent.
Összeérünk, mint éj és hajnal.
Nem tudjuk, hol kezdődünk.

(4)
Hol vannak már a gyógyírra való sebek?
Mind behegedtek.
Értelmük az volt, hogy fájjanak.
Sorsuk, hogy begyógyuljanak.

(5)
Álmomban úsztam.
Vigyázott rám a tenger és a szigetek.
Kézről kézre adtak, 
mint egy romok alól kimentett gyereket.

(6)
Lassú tűz olvasztja önmagát.
Éhsége élteti az embert.
Úszik a hírfolyamban
cápák közt cápadresszben.
De arra vágyik, hogy forró 
lepkék perzseljék a szívét, hogy
órák helyett élet legyen.

(7)
Van egy pillanat, mikor a beeső 
fény bepillant a fal repedésén.
Elmúlik gyorsan.
Van, ami lassan múlik el, ám
a legszebb az, mikor a múlást 
nincs idő kivárni, és azt 
hihetjük: örökké fog tartani.

(8)
Mutass rám, Királynő.
Kezedben napóra-pálca.
Az idő úrnője vagy,
te csavarod fel az órarugókat,
teleírod ünnepekkel a naptárakat,
engeded, hogy játsszak,
a fiad vagyok, bokrétát 
kötök neked pitypangokból,
sárgák, mint a Nap.
Süt szentekre, bolondokra,
szemedben mindkettő vagyok.
És este hazaviszel az ágyadba.

(9)
A kétségbeemelkedés csúcsain
otthont épít a szívvihar.
De benne lakni?
Háznak látszik, de ketrec az.
Még egy kitömött madár is 
fázna benne. Ereszkedj vissza hát
közénk, szorítunk neked helyet.
Ami volt, minek fájjon,
ha megtalál az Egy.

(10)
Még alszik ő, én már kiültem 
a konyhába. Egy bugyi az asztalon.
S mint Schiller a romló almát, 
megmarkolom, és beleszippantok.
Jótétemény ez a költészetemnek.
Egy falat bugyi, melyet átjár
a legszebb nőstény illata.

(11)
Kívánd, hogy bálnák énekeljenek.
Kottájuk a tenger; már 
ez a gondolat is Jónássá tesz. 
Istennek dolgozunk, 
és ő mindenért fizet.

Az alvók és a hajnal

Az álomittas éjszakában hiába
válnak szét az alvók, a hajnal, 
mint egy orvos, nagy, fehér 
lepellel betakarja őket, hogy 
együtt gyógyuljanak. Amikor 
ébrednek, összeér a testük. 
Azt mondják: Vulkánok, 
gejzírek álma vagyunk.
Felnéz a Nap ránk, 
meghalunk, megszületünk.

Anyjával együtt nézem

Titokzat ez, a lassú tűz, 
önmagát olvasztja ki 
belőlem, hogy aztán 
mindéltig melegítsen. 
Megszületik a szó, és 
vele én is, azonnal 
apává leszek és férjjé, 
átugorva az öntudatlan 
éveket. Anyjával együtt
nézem, hogy szebb, mint
bármelyikünk, sőt szebb,
mintha összeszoroztuk
volna magunkat, szó,
melyben istenné leszünk.

Július

Én ők vagyok most, 
ahogy ők láttak, úgy látlak 
én is ebben az észvesztő nyárban, 
hol csendre kell magunkat intenünk, 
hogy aki tőlünk karnyújtásnyira alszik, 
ne higgye, hogy földrengésről álmodik. 
Ahogy szorítlak, s gyönyörtől sajdul 
mindenem, eszembe jutnak ők, 
akik téged szerettek. Itt élnek 
mindannyian, csak árnyékuk 
fázik egy lakatlan szigeten.

Nem mondjuk ki

Csillagok két bennszülöttje
vagyunk, fényük a szemünkön
át belülről előtör, kivilágítja 
ágyunkat, a lepedőt és a párnát.

Ugyanúgy hívnak mindkettőnket,
de nem mondjuk ki ezt a nevet.
Elég, ha tudjuk, ez fog eszünkbe
jutni az utolsó percben.

Világgá kiáltom

Lelkes sziget, hol lelkes 
festők színeitől nevetnek a házak.
Kék lépcső visz föl a hegytetőre,
a kórus mindjárt énekelni kezd.
De hát a kórus mi vagyunk,
a dal megír minket.

Mondd szótagolva: Szép.
Súgd, hogy szeretsz,
majd világgá kiáltom én.
Nézd, ahogy megíratlan 
könyvemet lapozza a szél.

Legszebb versem a századik
oldalra tenném; szerelmünkről 
szólna, és mindig épp akkor 
születne, amikor olvasod,
sohasem lenne emlék.

(Madeira, 2024. július)