Bizalmasaim egyike

– Nézd! – harsant fel, és a fejét egy kisebb csoport irányába fordította.
Óvatosan pillantottam az út túloldalán állva cseverésző emberekre. Bámészkodásom azonban hamar értetlenségemet leplező kínos pislogássá tompult.
Hol az emberekre, hol reá néztem, mígnem egy apró vállrándítással feladtam a próbálkozást.
Talán kétévente futok össze vele, aki laza negyedórányira a bizalmasaim egyike lesz. Sokunknak vannak ilyen ismerősei. Közös jellemzőjük, hogy a nevükre nem emlékszünk, fogalmunk sincs, hova tegyük. Az élet azonban úgy hozza, hogy bizonyos időközönként találkozunk, és ezért rövid időre egymáshoz közel kerülünk.
Tekintetéből kiolvastam, hogy már túl is jutottunk a kötelező udvariasságon. Kérdések nélkül tudtuk, jól vagyunk, és válaszok nélkül azt is, hogy egyáltalán nem. Majd, a több mint egy évvel korábban váratlanul megszakadt beszélgetés folytatásába kezdett, amely akkor hirtelen megszakadt. Egy tolakodó csoport sodort el egymástól minket. Búcsúnk egy biccentésbe fagyott.
– Írók – mondta, miközben befalta reggelijének utolsó darabját, majd elegáns mozdulattal megtörölte a száját egy méregzöld zsebkendővel, és a cseverésző emberekre mutatott.
Legutóbb könyvekről, pontosabban „a könyvről” beszélgettünk, és lám, több mint egy év után mindketten a betűvetőket mustráltuk...
– Tudod, miért írnak? – szegezte nekem a kérdést, miközben a csoport feje felett megjelenő rikító molinóra szegeződött a tekintete.
Csak hümmögtem, értelmetlen hangot hallattam, ami álcázott közönyömet is kifejezhette, mintha érdeklődnék a valós tények és értékek felől, csak éppen képtelen vagyok megfogalmazni az embercsoport kiváló teljesítményét taglaló elismerésemet. De… 
Hangot sem hallattam, inkább valami halk hörgésféle hagyta el a szám. Majd belém csapott a felismerés, és hirtelen megértettem a világ talán legnagyobb ellentmondását.
– Mert nem olvasnak... – csúszott ki belőlem a határozott megállapítás.
Ő ekkor élesen felnevetett, zsebkendőjét a szája elé kapta.
– Soha életemben nem hallottam még ekkora hülyeséget! – kiáltotta.
Mielőtt még a megszégyenülés legapróbb jelei kiültek volna az arcomra, komolyra vette a szót. Mindkét kezét az asztalra tette, és szomorú beletörődéssel vizsgálta az arcom.
– De ez így igaz! – jelentette ki, és fagyos tekintetét rám vetette.
Hirtelen felpattant, a mutatóujját felemelve elindult, és pillanatok alatt eltűnt az emberek között.
Én meg egy bő év elteltével, az ismeretlen arcok kavalkádjában valamiért éppen őt keresem.
Bárhol lehet...