A bőrönd

Először 2012 késő nyarán találkoztam Esterházy Péterrel. És utoljára is.
Mivel ugyanannál a német kiadónál voltunk, a Hanser Berlinnél, a kiadónk bemutatott minket egymásnak. Péter németül kezdett beszélni, de én jeleztem neki, hogy bár hosszú ideje alapvetően német ajkú vagyok, magyarul is tudunk kommunikálni.
Esterházy Péter örült.
Én örültem.
Mindketten örültünk.

Szünet

Nagykárolyi származásomat érdekesnek találta, ismerte a szülővárosomat – ő is onnan származik.  Tessék?
Először úgy tűnt, rosszul hallottam, de tudtam, hogy nem értettem félre, amit mondott.
Ő is károlyi?
Igen!
Csak ekkor világosodott meg bennem, hogy Péter a Károlyi grófi családra utalt, akikről a várost elnevezték. Ismerte jól a károlyi kastélyt.
Viccelt egyet, szeretett tréfálkozni.

Szünet

Jaj, persze, gondoltam, az Esterházyék és a Károlyiak ismert magyar nemesi családok, akik nemcsak társalogtak egymás között, hanem természetes módon össze is házasodtak. Mindenki a magáéval, ahogy mondják.
Saját nemesi származásomat nem említettem meg Esterházynak. Amúgy is anyai ágon egyetlen egy kutyabőrös vidéki nemesről van csupán szó. Szegény sorsú nemesek voltak, legalábbis miután egyik ősöm váltót írt alá a barátjának – aki kártyázott, de nem jól. Ezzel elvesztette a teljes vagyonukat Bikfalván, Székelyföldön.
Az említett dédapám apja egy szép napon megragadta a pisztolyát, és főbe lőtte magát. Finita la commedia. Nem kenceficélt az öreg. Bumm! Nemesi módon. Bumm! Vele – és a fejlövéssel – végződött a Bikvalvik ki tudja, hány száz éves pályafutása.
Tipikus magyar nemesi cselekedet volt ez… 
Bumm!
És vége.

Szünet

Az alkohol és az öngyilkosság – ez a jól ismert nemesi magyar út. A „hazai íz”, amit sokan megkóstolnak. Többnyire mérgező. Különös módon vicces a magyar sors, illetve a nemesi magyar sors, ugyanakkor rettenetesen bús és komor is. Szomorú. Komédia lenne, ha nem volna olyan tragikus. Alig elviselhető. A magyarság. Az őseim tragikus múltját én is gyakran érzem minden egyes porcikámban, és igen, vigyáznom kell. Sokat kell meditálnom! Nincs más út. Másképp... Bumm!
Nehéz sors a magyar sors.
Ja.
Nagyanyám még őrizte a családi címerüket – a kutyabőrt –, amelyet anyám talált meg a padláson. Akkoriban még fiatal lány volt. Nagyanyám akkor nagyon megijedt, jogosan, mivel anyám szava csak úgy árad mindig, még álmában is beszél. Nagyanyám elsápadt, reszketett, majdnem gutaütést kapott. Félt attól, mit tehetnek velük a kommunisták az anyám felfedezése miatt. Ha kitudódik. Ha anyám elkotyogja. Nagyanyám gyorsan cselekedett: azonnal elégette azt a szép, díszes kutyabőrt. Hamuvá vált.
Volt kutyabőr, nincs kutyabőr. Volt címer, nincs címer.
Ki tudja, mit gondol erről az ősöm, aki a családi címeres vagyont elherdálta egy meggondolatlan váltóval? Talán forog a sírjában az öreg? Lesül a képéről a bőr? Nem lehet tudni. A sír csendes marad; hallgatag lesz örökre.

Szünet

Esterházy Péter úgy vélte, hogy Izraelből származom. Ez részben igaz is. Hosszú időn át éltem ott a zsidó apámmal és a nemesi magyar anyámmal meg az öcsémmel együtt.

Szünet

Egy elismert berlini olasz vendéglő adott otthont annak a találkozónak, ahol neves írók és kiadók gyűltek össze. Különös módon én kerültem a figyelem középpontjába, mivel az első könyvem kulcsfontosságú alkotássá vált a kiadó számára. A kiadó zászlókat és posztereket készített, amelyeken az én Sussita című könyvem borítója tündökölt. Ezen egy púpos teve látható, amely egy autót tart a szájában.
Nyilván Péter mellett foglaltam helyet, s nagyon kellemesen éreztem magam: a nagykárolyi a kiskárolyival. Az asztalnál összesen tizenöt-húszan ültünk: egy tipikus Stammtisch, azaz törzsasztal.
Egy izgalmas vita bontakozott ki Ingo Schulze és Tilman Spengler között Günter Grass politikai verse kapcsán, amely Izrael politikáját kritizálta. Bár tizennyolc évig éltem Izraelben, az én véleményemet nem kérték ki az ügyben. Azonban nem csak engem hagytak figyelmen kívül, mindenki mást is. A két német író csupán egymásra koncentrált.
A többiek hallgatták a vitát.
Schulze és Spengler hevesen polemizáltak, bombasztikus szavakkal operáltak, mintha az egyik próbálná legyőzni a másikat a verbális akrobatika segítségével…
Olyan volt, mint egy cirkusz – az entellektüellek cirkusza.
Pétert nem kérték, hogy mondjon véleményt, időnként mégis bekapcsolódott a beszélgetésbe; azonban sem Schulze, sem Spengler nem figyelt rá, ahogy másokra sem, akik szerettek volna hozzászólni a párbeszédhez.
Az asztalnál ülők tekintete mindig a két vitázó felé fordult. Úgy éreztem, úgy pillogunk rájuk, ahogyan régen az emberek figyelme a keresztre szegeződött.

Szünet

Egy idő múlva Péter és én is kezdtük unni a két német párhuzamos monológjait, és elkezdtünk egymással beszélgetni: a nagykárolyi és a kiskárolyi, a nagy gróf és a kicsi zsidó székely.
A hangulat azonnal kellemesebb lett.
Elfeledtük a sok híres írót és a kiadót, nem zavart, hogy ők még mindig a két vitázót lesik. Mi, magyarok természetesen az anyanyelvünkön kommunikáltunk, és ezért, vagy más okból senki sem mutatott érdeklődést a szavaink iránt.
Ők nem voltak magyarok – mi igen.

Szünet

Egy ideig politikáról és irodalomról beszélgettünk. Péter elmesélte az apja történetét, aki ügynökként működött a kommunista hatalom szolgálatában. Erről korábban semmiféle tudomása nem volt. Apja halála után hosszú idővel talált olyan dokumentumokat, amelyek egyértelműen bizonyították a titkos tevékenységét.
Feltűnő volt, hogy inkább a futballról szeretett volna beszélni. Természetesen engedtem neki; gyermekkoromban én is fociztam, és nagyon szerettem ezt a sportot.
Mesélt öccséről, aki válogatott játékos volt, s akinek a tehetségét korán felismerte, és segítette a pályafutásának építésében.
Amikor az Aranycsapat került szóba, akkor kezdett igazán hevesen beszélni. Az 1954-es eseményekre emlékezve elmondta, az az év sötét emlék maradt számára örökre – különösen az emlékezetes döntő miatt, amelyben a magyar csapat vereséget szenvedett a németektől.
Bernben, Svájcban, 1954. július negyedikén az Aranycsapat csak ezüstérmet szerzett. És Péter szerint Németország nem tisztességesen nyerte meg azt a döntőt.
Mélyen a szemembe nézett, és így szólt: a félidőben egy férfi lépett be az öltözőbe, kezében egy bőrönddel…
Ingo Schulze és Tilman Sprenger továbbra is folytatták privát beszélgetésüket. Mindenki rájuk figyelt.
Péter megjegyezte, hogy a bőrönd, amelyet az idegen a magyarok öltözőjébe vitt, pénzzel volt tele.

Szünet

Vajon megvették a meccset?
Igen!
Biztosan?
Igen!

Szünet

Nem volt hajlandó elárulni, honnan származik az információ. De folyamatosan a bőröndöt emlegette. A bőröndöt.
A két német író továbbra is Günter Grass izraeli témájú versét elemezte, s közben Péter egyre idegesebb lett az 1954-es bőrönd-ügy miatt. A magyaroknak sikerült volna megnyerniük a mérkőzést, és könnyedén meg is tehették volna, mondta. A németek nem játszottak jól. Nem sokkal korábban, június 20-án 8-3-ra simán le is győztük őket.
A németek „berni csodának” nevezik világbajnoki győzelmüket. Ám ez nem teljesen helytálló.

Szünet

A bőrönd nyerte el a világbajnokságot, nem a németek.
A csoda nem a német fociban rejlett, hanem a bőröndben!

Csend

Péter szomorú volt a bőrönd miatt.

Szünet

Minden ésszerűnek tűnt, amit mondott. Ha valaki láthatta volna a saját szemével az a bizonyos bőröndöt…
Péter annyira belemerült abba, amit mondott, hogy hirtelen mindenki őt kezdte figyelni. Még a két vitatkozó német író is elhallgatott, felénk fordult. Bár nem értették a mondanivalóját, mégis érezték a súlyát.
Megdöbbenve hallgatták.

Szünet

Az asztalnál két magyar küzdött sok némettel – és mi, magyarok győztünk. Puskásék diadalmaskodtak.
Igen, mi győztünk.
Mi.
Igen!
Mi! Mi!

Szünet

Fontos kiemelni az esemény rendkívüliségét. Amikor a magyarok győznek.
Ebben az esetben ez történt.
A magyarok legyőzték a németeket. Talán mert ezúttal semmilyen gyanús bőrönd nem került bele a történetbe. És egy magasabb szinten mindenki számára világossá vált, hogy bőrönd nélkül Puskásék győzelmet arattak volna – de azzal a bőrönddel, na, ja, azzal nehéz nyerni… Sőt, lehetetlen. 

Szünet

Az est hosszúra nyúlt a berlini olasz vendéglőben.
Ettünk-ittunk, ittunk-ettünk.
Amikor véget ért, lesétáltunk, Péter és én, a hotelig, ahol mindketten megszálltunk – természetesen külön szobákban, amelyeket a kiadónk biztosított nekünk.
Kellemes nyári éjszaka vett minket körül. Amikor felemeltem a fejem, a csillagos éggel találtam szemben magam, amely halvány, fehér holdfényben fürdött. A csillagok ragyogása ajtót vágott az éjszaka sötétjébe. Itt-ott hallatszott a madarak halk, álmos csipogása. Messziről női nevetés. Egy macska nyávogott.
Miau.

Szünet

Megálltunk Berlin szívében, közel a Checkpoint Charlie-hoz. Az utcán alig jártak emberek.
Péter pislogott, és így szólt: Örülök... Ennek mindenképpen így kellett történnie.

Szünet

Vártam rá, hogy mondjon még valamit, de hallgatott; mintha az éjszaka sötétje elriasztotta volna a gondolatait.
Miau.
A macska ismét nyavalygott.

Szünet

Péter keze a vállamra simult, tekintete az enyémbe fúródott, mosolyt erőltetett magára. A vér hirtelen az arcába szökött, és közvetlen hangon mondta: A bőrönd.

Csend

Hallottad-e Péter szívverését hangosan dobbanni?
Lehetséges volt mindez?
Igen, lehetséges, bár nem valószínű.
Bumm, bumm.
Lehet, hogy nem Péter szíve volt az, hanem az éjszakáé, a természeté.
A természet lényege.
Lelke.
Bumm, bumm, bumm.

Szünet

Miau.
Újra a macska nyávogott.
Egy kutya ugatni kezdett.
Nem csodálkoztam volna, ha akármi is történik. De semmi sem történt. Ismeretlen fáradtság vett erőt rajtam, a szemhéjam majd leragadt az álmosságtól.
Péter a homlokát dörzsölgette.

Szünet
 
Szavai különleges hatást gyakoroltak rám. Varázslatnak tűntek.
A bőrönd.
És más hallgatókra is hatással voltak. A nem kétlábúakra.
Vau-vau. Miau. Miau.
Mintha mindenki elemében érezte volna magát: Péter, én és a természet.
Bumm. Bumm.

Szünet

Az új barátom feltekintett a nyugati égboltra.
A világ él, minden él, gondoltam magamban.
Minden egy, egy minden.
Bumm.

Szünet

A lift előtt álltunk, Péter és én, és vártunk.
Hallgatagon vártuk a liftet.
És vártunk.

Szünet

Végül megérkezett, s mi beszálltunk.
Péter megnyomta a kettes gombot. Második emelet.
Rám nézett. Én rá néztem.
Egymásra néztünk.

Szünet

Hármas, mondtam. Harmadik emelet.
Erre ő: Hát ez egyel feljebb van, mint az enyém, fiacskám.
És megnyomta a hármas gombot is.

Szünet

A lift megrázkódott, azzal elindult.

Szünet

Ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket Péter nekem mondott.
Reggel taxit hívtam, s a bőröndömmel a vasútállomáshoz vitettem magam, hogy Berlinből hazautazzak a városomba, Tübingenbe.
Az egy hosszú út volt.

Fotó: Stekovics Gáspár/Wikipédia