Jókai, az álomfiú és a szegedi tűzvész
Láttam, ahogy a halottak Szeged utcáit róják a porig égett házak között. Legelöl Jókai Mór sétált, kezében kedvenc sétapálcája és egy boríték. Megállt egy kormos kő mellett, alá rejtette a levelet. Üzenet a jövőnek – mondta. Egy tíz év körüli fiúcska leste a romok között az írót, s miután az távozott, magához vette a borítékot.
Füst kavargott a romok felett, mintha fakó emléklepel borult volna a kiégett utcákra. Az emberek némán bolyongtak a törmelékek között, tekintetükben kiüresedett fájdalom ült. A legöregebbek régi utcaneveket írtak fapálcával a porba, remélve, hogy a megkopott betűk talán új életet teremtenek a kiégett szegedi utcákon. De reggelre mindig feltámadt a szél, és eltörölte a porba rajzolt reményt.
A kormos téglák árnyékában tíz év körüli fiú ült, aki a tűzben mindenét elveszítette: családját, otthonát. Nem szólt senkihez, nem is sírt. Némán figyelte a hamu alatt megbúvó csendet, mintha az valamilyen titkos igazságot rejtene. S miközben ujjai közt pernyét szitált, egyszer csak rozsdás kulcs akadt a markába.
A kulcs nehéz volt és hideg, felületén apró mintázatok futottak végig, mintha évszázados térkép lenne a vasba karcolva. A fiú hosszasan nézte a mintát, mire ki tudta betűzni: Szeged. Szorosan markába zárta a tárgyat, mintha érezte volna, hogy különleges hatalommal bír. Nem mesélte el senkinek, mit talált, nehogy ellopják tőle a talált kincset.
Másnap reggel, amikor a városlakók felébredtek, a fiú családjának háza csodálatos módon épségben magasodott a romok közt. Az emberek ámultan álltak a falak előtt, de magyarázatot senki sem talált. Voltak, akik isteni csodát emlegettek, mások csalárd bűbájt sejtettek. A város vezetői azonban fellélegeztek: végre akadt egy épület, amely a jövő reménységét tükrözte.
Attól a naptól kezdve minden éjjel újabb régi épületek bukkantak elő a semmiből. Épségben állt ismét az öreg mészárszék, majd a piac csarnoka, s később a hajnalban bortól vidám kocsma is. Az emberek egyszerre mertek hinni abban, hogy ez a kietlen pusztaság valahogy mégis újjászülethet. Bár senki sem tudta, hogyan, de a romok között lassan élet szökkent szárba.
A város egyre inkább magához tért, de sokan aggódva suttogtak egy ismeretlen kilétéről. Néhányan boszorkánynak vagy varázslónak gondolták. A fiú mindvégig hallgatott, és csak a kulcsot szorongatta a tenyerében. Hosszú éjszakákon át álmodott régi házakról, kockaköves utcákról és kézzel festett cégérek ragyogásáról. Mire a nap felkelt, a látomások testet öltöttek a valóságban. Lassan rájött, hogy a kulcs bírtokában képes az álmaival újra teremteni a múltat.
A fiú ezután minden este megálmodta a hiányzó helyeket. Egyre több épület törte át a romok szomorú csendjét: újra láthatóvá váltak az egykori lakóházak, szökőkutak, templomok, kicsiny könyvesboltok. Az emberek ujjongtak, és a fiú szemében lassan elmélyült egy csöndes szomorúság.
Egyik nap eszébe jutott a levél, amit Jókai Mór írt, s amit ő elcsent a kő alól. Elővette a gondosan összehajtogatott papírlapot, majd szépen kisimította a tenyerével és olvasni kezdte: „Ha kezedben tartod e levelet és a város kulcsát, vigyázz rájuk, mert általuk a város újra épülhet. De tudd meg, mikor az utolsó ház is a helyén áll, neked tovább kell menned a városból, új küldetésed lesz, új álmokkal, új feladatokkal.” A fiú érezte, hogy sorsa már elrendeltetett, és nem is próbált menekülni előle. Azt akarta, hogy Szeged újra nagy és erős város legyen, olyan, mint szülei halála előtt volt. Hitte, ha ez beteljesül, talán visszakaphatja ő is a családját. Még emlékezett az öregek jóslatára, miszerint a város a holtak visszatérésekor régi fényében ragyog majd.
Amikor már csak egy kovácsműhely hiányzott, a fiú érezte, hogy hamarosan mennie kell. Lehunyta a szemét, és látta maga előtt a parázsló kohót, a kalapácsot és az izzó vasat. Reggelre a műhely tökéletes épségben állt, mintha sosem sújtották volna a lángok. A városlakók örömükben összeölelkeztek, a harangok zúgtak, és Szeged ismét teljes volt. A temetőkben megnyíltak a sírok és a tűzben odaveszett áldozatok mind feltámadtak. A fiú szülei is visszatértek házukba, de gyereküket már nem találták ott. Nyoma veszett. Egyesek szerint a szellemek vitték el. Ám volt valaki, egy öreg író, aki tudta, hogy a levél jóslata beteljesült. A fiúnak máshol, más álmokat kellett valóra váltani. Másnap reggel a macskaköves utcákon egy rozsdás kulcs hevert magányosan. Senki sem merte megérinteni. A babonásabbak úgy hitték, átok ül rajta, aki felemeli, eltűnik.
Most már elárulhatom: Jókai Mór egyik leszármazottjától hallottam ezt a történetet, aki azt is elmondta, hogy a Szeged feliratú rozsdás kulcs időről időre új gazdára talál, s az illető álmaival ismét felépíti Szeged épületeit, amit az aktuális katasztrófa elpusztított, mint például a nagy árvíz is. És bár a kulcsok őrzőinek kiléte titkos, szellemük minden téglában, minden szegedi emberben tovább él. A város ezáltal, mint a Tisza partjának folyton változó képe, örök újjászületésre ítéltetett.
Lenne egy kérdésem: idefelé jövet nem találtál egy nagy rozsdás kulcsot?
