„…az öröklétben nem az ember az örök, hanem a vers…”

Talán ünneprontó a kezdő mondatom, de legalább őszinte (s a mai világban ez is valami): minél öregebb korba lép az ember, annál kevesebb örömmel, ám egyre több aggodalommal és szomorúsággal tekint a karácsony irányába. Na persze, csak akkor, ha afféle hétköznapi hívő, kinek lelkében együtt él a mindennapok mélysége és magassága; s akiben az évek múltán egyre több a csalatkozás reményben, szeretetben. Csorbítatlan keresztény alázattal persze más; azt mondhatnám, könnyű; hiszen ez a várakozás nem is alázat, hanem megerősítés: egyszerű pásztorok kapták meg először a hírt a betlehemi mezőkön, ahogyan-miként (harminc év múltán) egyszerű halászokat választott maga mellé ő, akit csak a názáreti ács fiának neveztek. Mert – Tóth Sándor szavaival élve –: „A misztérium nem ismeri az ember által kiagyalt rafinériát: a legegyszerűbbre törekszik.”

Jelenésben és jelenítésben is. A pásztorok elé jelenésként az Úr angyala érkezett, mondván: „Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek…” Így mesélik ezt a hagyományok őrzői, így Lukács evangéliumának tudói, immár kétezer esztendeje, s nem tudom, az is így van-e, de talán elsőként ekkor hangzott el a már számos változatban létező felszólítás – „ne féljetek” –, ám egyre tompább, egyre visszhangtalanabb. Egyre súlytalanabb. Mert a félelem továbbra is eszi a lelkeket. Lám, Nobel-díjas írónk is ezt a hiányt rögzíti beszédében, az angyal már nem mondja, hogy ne féljetek, mert az új angyal „…áldozat: és nem értünk, hanem miattunk, valamennyiünkért, és valamennyiünk miatt, szárnyak nélkül”, a várakozás, a remény, a ne féljetek hite hagyottságának áldozata, velünk együtt, mert így, ünnep táján egyre öregebben egyre inkább már ez jön elő bennünk – miközben készül a leltár. Életünk számadása.

Tudom, könyvismertetést ígér, lenget be a cím s az alcím, Hodossy Gyula új kötetének befogadását, de azt a karácsonyi készülődés és számvetés idején helyezte elénk, nem térhetünk hát ki előle, hogy ne az ünnep kereteibe helyezzük bele munkáját; erre ösztönöz már a címlap is, bíbor s fehér színeivel, no meg a cím: Ma elkezdődik bennünk a karácsony. (A szeretet könyve). A könyv nyolc írást tartalmaz, újak s régiek vegyesen, vers, kispróza, prózavers, valahogy úgy, ahogyan a családi karácsonyfák öltözködnek – van azokon a már angyalként itt ünneplő régiektől származó dísz, mellette a már felnőtt gyermekek egykori iskolai ragasztmánya, s persze, ott vannak az újabb díszek; sok év, sok évtized fonja át, szövi egybe a meghitt karácsonyok családi ünnepkörét, miként ezt a Hodossy-kötetet; nyolc írást a szeretetről. Hogy van-e? Hogy lenne, ha? Hogy nincs veszélyben? Nem tudjuk. Csak gyanítjuk, hogy a szerző is csupán a kérdéseiben biztos, abban, hogy azok nem légből kapottak, s a reményt a szeretetben s szeretetért még mindig, kétezer év után is a várakozás mögé helyezi. Adyt citálva: „Sem utódja, sem boldog őse” Hodossy e nagy misztériumnak, túl sokszor hitt már, meglehet, az örömhírben, s még mindig várja ama teljesség örömét, „Ezért minden: önkínzás, ének: / Szeretném, hogyha szeretnének”, kötöm össze Ady fohászát Hodossy kötetnyitó versének (Egy verssort kérek) részletével: „Egy verssort kérek karácsonyra, / magányosat, / amely engedi, hogy hozzáírjak, / beleírjam keservemet, / irigy ajkak dörgedelmét, / széttépett szívek szenvedését, / az elveszejtés rettenetes bánatát, / az elmúlás csendes nyugalmát.” A lista önmagáért beszél: hiába a szeretet óhaja, ha – amit hozzáírhat sorsából a költő – a valóság bánatát, szomorúságát rakta vállaira.

Pedig a gyermekkor még milyen tiszta volt… A második vers (Az életre kelt karácsony) egyfajta kettős főhajtás. Egyfelől Nemes Nagy Ágnes költői nagysága előtt, aki – ezt a szerző már többször megírta – az első volt, aki – versei s meseregénye által – megmutatta Hodossynak a poézis örömét, szépségét, végtelen gyönyörűségét. Neki köszönhette, hogy miközben „néztem a karácsonyfát, egyszer csak a ráaggatott összes angyal életre kelt.” Táncoltak az angyalok, elhozták ama örömhírt – s életre keltették a gyermekben a szeretet varázslatát. S ettől kettős ez a főhajtás – hiszen a vers születését is megköszöni a lélek. S azt, amikor beköszönt a mindennapi ma, amikor – mint a harmadik vers (Ma elkezdődik bennünk a szeretet) címe üzeni – a reményre várunk ismét, de csak a kérdés fogalmazódik meg újfent: „Két évezrede annak, hogy megszületett az esély, / mint ahogy azóta számtalanszor, mindenkiben. / Ma megint megszületik az esély, de a sok millió / csillag közül felismerjük-e az útmutatót? Megszületik…”. Megszületik? Talán igen. Az újabb vers – (Kék téli reggel, angyallal) – felcsillantja a reményt: „egy angyal, apró kis kék madárként, / gyönyörűt, életet dalol.”

De mindhiába. Csak verscímként (A nyugalmas vígasz) érkezik a nyugalom, a remény, az adventtől adventig tartó szeretet mindent átjáró gondolata. „Fúj a hideg, sárapasztó szél. A hírekből fröcsögő vérszag, az erőszak, a fenyegetés alvó fákká tesz sokakat.” Nem menekülhetsz, üzeni a világ a költőnek; a sors még nem hozta el a vigasztaló nyugalmat. De hol s miben lehet a rejtőzködő titok? Mert hogy itt rátalálhatunk, hiszen ez a soron következő vers (A rejtőzködő titok) címe, az rendben van, de hát a szerző is tanakodik: „Azon morfondírozom, lehet-e ünnepre ébredni” – írja. S rátalálni vél már a titokra, „Érzem és tudom, az egész keresésnek a hit az értelme, a hit abban, hogy egyszer megtalálom. És ha elég erős a hitem, akkor tudnom kell, hogy ez az egész reménytelennek tűnő küldetés nem a megtalálásban, hanem a keresésben rejlik.” Sejtelem fut át a sorokon, s a költőben, a megsejtett titok: karácsony talán nem is az örömhír misztériuma, hanem a mindennapi örömhíré – a megváltás nem kívülről érkezik, hanem mélyen, legbelül, a szívünkben rejtőzködik. S akkor érkezik meg a szeretet, s vele a szabadulás, amikor „…az angyalok, a mennyek állatai, fölütik a világ utolsó lapját.” (Pilinszky). Eme fölismerés útjáról beszél a kötet következő verse (A megfoghatatlanság csapdája), a szépség egyszerű szavaival: „Folyvást elengedem vágyaimat, / hogy aztán újra, meg újra megéljem, / lelkem titkos rekeszében a felfoghatatlan gyönyört, / a világ rejtett szeretetét, Isten kinyilatkoztatott ígéretét.” A kötetzáró írás (Mennyország a versek birodalma) már egyértelműen próza, majdhogynem szikár összegzése a karácsonyos évtizedek tapasztalatainak, a várakozás, a remény, a hit misztikus-szakrális álmától a hétköznapi-prózai élet küzdelmeinek ütközéséig. Hogy azt ne mondjam – megütközéséig. Mert csak a küzdelmet adják ingyen, az élet egyet jelent azzal, hogy meg kell küzdeni érte, nap mint nap, s eközben megtalálni azt a jót önmagunk lelkében, amihez mindvégig ragaszkodni tudunk. „A ragaszkodás Istenhez, akitől az örök élet ígéretét kaptuk, feleslegessé teszi a túlélésért való sóvárgást, mert nem lehet és nem is kell semmit túlélni, csak élni kell és lehet, csak megélni kell és lehet, megélni a mindennapok gyötrelmét és gyönyörét…”

Ennyire egyszerű. Ahogyan kezdetben idéztem: „A misztérium nem ismeri az ember által kiagyalt rafinériát: a legegyszerűbbre törekszik.” A maga bonyolultságaival. Mert a misztérium elrejti a hozzá vezető ösvényeket, avagy az ember nem akarja azokat fölismerni, mert elfedi önnön élete rosszul vagy jól megélt kihívásaival, kisszerűségeivel, parancsolat-szegéseivel, a főbűnök ignorálásával; inkább igazodik, mintsem igazul, apró emberi törvényeket hoz, hogy mérlegelhessen bűn és bűn között; kiagyalja a maga rafinériáit.

Ennek tükrét tartják elénk a kötet szerves részét, tartalmi kiegészítését, semmiképp sem illusztrációnak nevezhető fotográfiáit fölvonultató lapok; a képek egy részét Bodó Károly készítette, a többit a szerző, külön nincs jelezve, de talán nem is szükséges, két alkotó együtt gondolkodásának képeskönyve ez így az ünnepről, annak misztikus tartalmáról épp úgy, mint az ember olykori ünneptelen tekintetéről. A képek időnként megtelnek szakrális áhítattal, máskor viszont mintha banális karácsonyi képeslapot, vagy turista-invitálást látnánk, hömpölygő konzumkarácsonyi forgataghoz illőt.

Ám így együtt kerek ez a történet, látnunk kell azt is: milyen ünneprontó tud lenni néha az ünnepi műfény, s milyen szomorúak a kővé dermedten is virrasztó angyalok. És a kettő együtt jelenti ma a misztériumtól eltávolodott, nagyrészt már kiüresedett karácsonyt, de Hodossy Gyula – épp azzal, hogy bejárja az utat, ami egy kicsit önmaga megváltás-története, lélekmisztériuma – kezünkbe adja kötetével a lélek kulcsát. Ahogyan „A pásztorok belélegezték a mező egészen új illatát, hallották az éneket, érezték a frissességet” (Tóth Sándor), úgy mi is visszatérhetünk, követvén a költőt, a karácsonyi misztérium egyszerűségéhez. Csak ki kell mondanunk magunkban, minden reggel: ma elkezdődik bennünk a karácsony.

Hodossy Gyula: Ma elkezdődik bennünk a karácsony (A szeretet könyve). Versek, versprózák. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2025.