Beszélgessünk fejben

Párbeszédkísérletek

1
beszélgessünk fejben
ülj le elém és nézlek
tekintetemmel a hátadat pásztázom
és azt mesélem hogy téged
a száműzött istenek szabtak
szabálytalan vagy féreg
gyümölcs amit Pán éjente szedett le
az álruhás Perszephonének
amikor hevülten s futtukban dőltek
súgdosva fügék törzsének
és vérszagún akár az apránként
kisimogatott rettegések
miket a vállad ívében is látok
és mérek a magam hitéhez
míg tarkódon lesikló lélegzetemmel
könyörgök létezz létezz

2
beszélgessünk fejben
leülök eléd és nézhetsz
önként ha belépek mélységed fölé
meglökhetsz aztán meg félhetsz
mint Héraklész után az árvák
ha a Kerberosz elébe térnek
néma és nehéz és érinthetetlen
kegyetlen csillagképek
lesznek és közöttük űr csak
taszít hogy ebben a mélyben
te sohasem kotorsz csak vég nélkül bomolsz
valami ősodüsszeuszi présben
és a templomban is ahol ketten
könyörgünk Démétérhez
te azért hogy még egyszer szóljak
én azért hogy kérdezz kérdezz

Kifejtések

1
emlékezésből, emlékezésből
nézd, mit fejtettél ki ebből az ércből
nézd, kavarogsz, mint szénpor, a tárna
beomlott, hol, jaj, hol van egy fáklya
hol, hangod átkokat súgdos a sötétből
hogy számomra nincs kiút, nincs, a keresésből
szokás lesz, bányalég, fullasztó rögeszme
hogy szénporként szitálsz a koptatott kövekre
hogy beljebb és beljebb, a bányásznak torkába
úgy rakódik a por, mint elhadart imába
az elfojtott rettegés, a napot váltó sötét
hogy úgy viselem neved, mint sajgó hajszáltörést
a rodonit, az achát, kénes víz szivárog
a résekbe, és egyre mélyülő hiányok
mentén aprózódok míg megreccsen a támfa
nézd, milyen erőkkel hagytál magamra zárva

2
emlékezésből, emlékezésből
emberszínt kevertem porból és vérből
emberszín, emberszív, végenincs tárna
nevedet rovásként írom a pusztulásba
ott, ahol legsűrűbb a légtelen lég, sötét
foltokban feslik fel a fojtó elköszönés
felfeslik és ütöm: peregjenek a rögök
fejtlek, hogyha fáj is, fejtem magam, s nyögök
míg minden kis darabban ott érzem a hegyet
búvópatak neszét (shh), lidérces fényt, jeget
s így mérgemet elisszák, oxidálják kövek
nézd, egyre csak szilárdul az a belső magmás tömeg
amit én csak öntudatnak, de hívhatod léleknek
ami hegyeket tart, mozgat, és eképpen téged meg
parányokká bont szét, hogy legyél bizmut, jáspis
hogy fényed legyek végre, és ne csak nézz, de láss is

3
amikor, amikor, amikor utoljára
az elképedés ívét öltöd vérkő szádra
és lábaddal a föld reng, fejedben ég dörög
akkor fogod tudni, hogy a hegy, amivé növök
az ott marad a vállon, túl időn, elmúláson
érccé tömörül mind, amit sittként hagytál máson
érccé, amin többé nem tör át folyó, patak
nem tükröződnek arcok és visszhangzanak szavak
csak csendje túlásásnak, önös tékozlásnak
és megnyugodhatsz, persze, de milyen megnyugvás az
ami erózióból lett, és nem összesimulásból
hogy végül úgy vakartalak le, mint ősöreg palákról
a salakot, a meszet, felpuhult többleteket
nézd, már csak bányabiztosként tartok néha körmenetet
figyelni, ahogy eltűnsz minden zugból, repedésből
már a nevedet sem fényből, csak amúgy emlékezésből