Naplopó

Az uszoda nyitvatartási ideje megváltozott,
vagyis leginkább zárva van.
Jaj, most mit drámázol,
eddig is minden nyár elmúlt, és valahogy mégis újra eljött.
Ezek az idők is visszatérnek még.
De valahogy egyre törékenyebbek, egyre távolabbról kell
a napfordulóból visszaindulniuk,
amikor pedig itt vannak, egyre agresszívebbek,
egyre többet követelnek maguknak.

Augusztus volt, a forró, homokos földeken hagytam el
utoljára napokat.
Csak feküdtem, hagytam őket szétfolyni, és bámultam
a kiontott, kék eget.
Sebeit csak alkonyattájt mutogatta, a szúrások helyén
csillagokat növesztett.
Rendben volt így a mindenség, akkor legalábbis azt hittem.

De már tél van, ilyenkor az emberek szeme előtt
úgy hullámzik a fáradtság, mint valami végtelen óceán,
a hétköznapok hajósai pedig már hánynak, de legalábbis tengeribetegek.
Nem tudják, ki lopta el idejüket.
Nem merem megmondani, hogy én voltam,
hogy bűnös vagyok, hogy nem pillantottam elégszer az órára,
vagy, ha igen, nem érdekelt, ha késett, ha sietett,
hogy nem igazítottam örömeim menetrendhez,
hogy nem állítottam reggeli ébresztőt,
én vétkem, ó igen, én igen nagy vétkem,
én hagytam, hogy az a pár elvesztegetett perc, nap, hét
átcsapjon végtelenbe, az én vétkem, hogy feledés közben 
megláttam az óriásokat,
akik már a végtelenből isszák az időt,
hogy Nap, Hold, Csillagok társaságában nyaraltam,
forró földek köldökében feküdtem, igen.

De már javában tél van,
a felhizlalt állatok leölésének ideje.
A valóságot már csak hártya fedi,
vagy egy átlátszó bél, 
amibe, mint a hurkába a húst, beletöltjük napjainkat;
sületlenek, véresek,
mégis ezüsttálon kínálják.