Marosvölgyi Bonifác nézőpontja

Ha létezik irodalmi zsáner, ami a kezdetektől a jóindulattal föltételezett örökkévalóságig élt és élni fog, az az állattörténet. (Mi lehet még hasonló? A szerelmes vers? A csúfolódó rigmusok? Az altatódal? Az imádság?) Ráadásul nemcsak az irodalomban, hanem szinte minden művészeti ágban. Rimszkij-Korszakovtól a Dongót az is ismeri, aki talán nem is hallott még Puskinról meg Szaltán cárról.

Állatkarakterrel könnyű dolga van a művésznek: nem kell sokat vacakolni, mindnyájan bírunk primordiális képzetekkel az archetipikus kutyáról, macskáról, szamárról. Az arhetípus adott esetben el is tudja végezni a karakterábrázolás szerzői munkájának kilencvenkilenc százalékát: „Morzsi kutyám, hegyezd füled / hadd beszéljek mostan veled!” A versike főhősének izgalmasan összetett figuráján ez esetben a szerző annyit dolgozott, hogy Morzsi. És a dolog működik, hisz minden e bolygón élő emberi lény el tudja képzelni Morzsi kutyát. S akkor már lássuk a másik végletet is: ha a tökéletes alkotói szabadságot akarom megélni, veszek egy amőbát, púpos kabócát, kilencöves tatut, feketeúszójú szirticápát vagy bármilyen egzotikus istencsudáját, s abból aztán olyat karakterizálok, amilyet akarok, hisz közönségem úgyse látta. Kivéve, ha oda megyek művészkedni, ahol a kilencöves tatu terem: akkor illik utánanéznem, hogy a lokális szimbolikában inkább a szamár avagy az oroszlán felé tendál a figura milyensége. Máskülönben könnyen kiröhöghetik az embert.

Bene Zoltán Marosvölgyi Bonifác élete és kalandjai című könyvében természetesen a fenti két véglet közötti széles spektrumon ábrázolja állathőseit – kitalálta-e olvasónk, miféle állat Bonifác? Igen, kutyának is el lehet képzelni (Boni, hozd vissza!), de azért a teljes hangsor a maga hullámzásával mégiscsak macskanév. Mondjuk lassan: Bonifác… és képzeljük el a púpos hátat, a felmeredő farkat, a lassú ásítást és nyújtózkodást.

Jómagam régi macskás vagyok, és talán elárulhatom: Bene Zoltán is az. Ám, ha ezt nem tudnám róla, könyvéből úgy is kiderülne. Csak egy vérbeli macskatartó (macskaszolgáló) ír így:

„Marosvölgyi Bonifác izgatottan kémlel kifelé az ablakon. Közel két napja van egyedül a lakásában, az emberek, akik általában a parancsait lesik, elutaztak. Marosvölgyi Bonifác előre tudta, hogy így lesz. Tisztában volt azzal, milyen, amikor csupán órákra mennek el, s mikor készülnek hosszabb kirándulásra. Különösebben nem bánta, ha magára hagyták egy-két napra. Mindig visszatértek. Ha bánta volna, nem engedi őket sehová.”

A fentiekből is látszik, hogy nem a legkisebbeknek szóló mesekönyv ez: az apró történetek inkább nagyobbacska, önállóan olvasó gyerekeknek valók, no meg állatokat tartó, s azokat többé-kevésbé önállóan is gondozó ifjoncoknak. És felnőtteknek. És minden macskásnak.

Macskahősünk kalandjai során többnyire ki sem lép a házból, ám így is rengeteg izgalom esik meg vele – macskanézőpontból. Bonifáci szemszögből bizony komoly dolog megmenteni Jakab plüssszarvast az utcán rémisztgető kukásautótól. Komoly dolog elegánsan félresöpörni egy pókot a sarokból, ami (minő borzalom) pont Vénusz cica tálja fölött szőtt hálót, hogy megmutassuk Tódi kutyának, mily nagyvonalúan bánhatunk egy pókkal.

Marosvölgyi Bonifác macskanézőpontja adja ennek a kedves novellafüzérnek a sava-borsát, hősünkkel gondolkodunk, szemlélődünk. Az elbeszélés jellege és a karakterrajz pedig tökéletesen hiteles macskológiailag (felinológiailag – ahogy a művelt latin mondja, ha jaszkarizni akar a hippodromban) is, meg a szerző finom vonásaival is. Egyszerű és közérthető nyelven, frappáns gondolatmenetekkel kap egyéni arcot macskahősünk:

„Karácsonykor nemcsak fenyő került a lakásba, de a szagok is megváltoztak. Vénusz szerint ezeket illatoknak kell mondani, de Marosvölgyi Bonifác nem föltétlenül értett vele egyet. Illatokat az emberek éreznek, és esetleg más alsóbbrendű lények. Például a kutyák. A macskák tudják, hogy a szag az szag, a többi csak körítés, sallang, az agytekervények tréfája. Vénusz legyintett volna, ha lett volna keze, így csak ásított, jelezve, hogy mennyire unalmas egy tudálékos kandúr.”

Kérdezheti a kíváncsi olvasó, hogy ha nem macskameséket tartalmaz az egyébként mesekönyvre hajazón kicsiny (nagy kabátzsebbe pont beleférő), szép, színes képekkel illusztrált, keményfödeles, elegáns könyvecske, akkor tulajdonképpen micsodák is ezek a „macska-egypercesek”?

Ennek az etológiai értelemben már-már mélylélektannal kacérkodó állatábrázolásnak két legismertebb művelője Rudyard Kipling és (mifelénk) Fekete István. Érdekes megfigyelni először Fekete István posztdomesztikált (az idézetből egyértelmű, hogy Nyaú visszavadult házimacska) macskafiguráját a Vukból:

„A bokor alján ekkor valami fehérség nőtt ki a homályból. Karak látta már, hogy Nyaú az, a

macska, ki otthagyta a falut, és a szabad néphez számította magát. Karak nem szeretett

Nyaúval vesződni, mert bár a húsa jó, de Nyaúnak veszedelmes karmai vannak, és már látott

félszemű rókát, kit Nyaú tett csúffá.”

Majd elolvasni Kipling zseniális eredetmondáját a domesztikációról, A magányosan sétáló macska záró sorait:

„… attól a naptól fogva, édes gyermekem, öt igazi férfiember közül három mindig a macskához vagdossa a keze ügyébe kerülő holmikat, valahányszor találkozik vele, s minden igazi kutya felkergeti a fára. De a macska is állja a maga részét az egyezségben. Egeret öldös, és szórakoztatja a kisdedeket, amikor bent van a házban, mindaddig, amíg meg nem húzzák túlságosan a farkát. De ha ezt meg is tartja, időről időre, különösen, ha a hold felkél, s leszáll az éjszaka, ismét csak az a macska, aki magányosan sétál, s akinek minden hely egyforma. Ilyenkor aztán kiszökik a ringó- rengő rengetegbe, vagy a nyirkos, vad fákra, vagy a nyirkos, vad háztetőkre, s vad farkát csóválva járkál a maga vad csapásain.”

Végül lássuk, miként tépelődik Bene Zoltán Marosvölgyi Bonifáca a maga házimacskai egzisztenciáján, mikor találkozik egy kóbor macskával:

„– Kinn éltem az erdőben meg a mezőn, de csak az éhkoppot nyeltem – panaszkodott az ágon gubbasztó macska. – Élnek ott más macskák is, nálam ügyesebbek, akik sose próbálták megszelídíteni az embereket. De még nekik se mindig jut zsákmány.

– Zsákmány? – csodálkozik Marosvölgyi Bonifác. – Történelmi kifejezés, nem gondoltam, hogy még használatos. Pláne nem, hogy még akadnak, akik zsákmányolnak. (…)

Marosvölgyi Bonifác kisvártatva visszacammogott a házába. Hozzádörgölőzött a szolgáihoz. Zsákmány, erdő, mező, puszta, sorolta magában, és megborzongott. Drága dolog a szabadság, túl nagy árat kell érte fizetni…”

A három idézetből egyfajta macskatörténelem rajzolódik ki. És amilyen mondai stílű élességgel, elvágólagossággal fogalmaz Kipling, éppolyan egyetemes macska-világnézetet skiccel föl Bonifác és társai beszélgetéseinek, gondolatainak tolmácsolásával Bene Zoltán. Teszi ezt úgy, hogy – a legigazabb állattörténetekhez méltón – a macska görbe tükrében magunkat, háziállat-tartókat, vagy egyáltalán: emberi lényeket szemlélhetjük. Egyébként az idézetekből adódó eszmetörténeti úton továbbmenve világos, hogy Marosvölgyi Bonifác karakteréhez a közelmúlt kultúrtörténetéből a legközelebb Garfield áll. Bár Bonifác minden macskai nárcisztikussága mellett is kevésbé hedonista, ám annál intellektuálisabb figura.

Szücs Gréta illusztrációi éppúgy egy jól eltalált középúton mutatkoznak, mint a történetek: nem rajzfilmesen, komikusan elrajzoltak, inkább „felnőttesek”, mégsincsenek túlanatomizálva, túlkomolykodva. Egyszerű, de kifejező, sokszor krokiszerű skiccek a legjobb érzéssel elkapott macskai gesztusokkal.

Aki macskát akar látni, olvassa a Marosvölgyi Bonifác élete és kalandjait!

Bene Zoltán: Marosvölgyi Bonifác élete és kalandjai. Areión Könyvek, Szeged, 2024.