Életre kelő sorok

A temető kapujában a vörösesbarna falevelek hivalkodó dekorációként bizosítják az őszies hangulatot. Odalépek hozzád. Látom, még mindig neheztelsz.

– Bekísérlek, mutatom az utat – szavaimat az őszi szél súgja tovább a füledbe.

Nem válaszolsz.

Ballonkabátod összébb húzod, szájad sálad mögé rejted. Mintha tüntető némaságod lepleznéd. Rúzsod kissé elmaszatolódott, de nem jegyzem meg. Örülök, hogy így, hetvenévesen is tetszeni akarsz. Nekem? A külvilágnak? Nem számít, magamra veszem. Tudom, a haragod nem igazi. Múlik majd, hiszen szeretetből fakad.

Nehezedre esik, de megindulsz végre, követsz a sírhoz.

Most is a nyomomban jársz – épp, mint a könyveimnél. Több évtizede szerkeszted az írásaim. Közös munkánk köteléke örökké összetart. Így, kilencven felett látom már, minden percben hittem neked.

Miközben a sír felé botorkálunk, folyamatosan érvelek. Miért döntöttem így, s neked miért kell ezt a fájdítóan nehéz próbatételt életed végéig hurcolni.

Fiatalon biztattál, hogy írjak. Elnéző jóindulat volt ez tőled, s talán tévútra vitt, ki tudja. Lehet, hogy egy jó bútorasztalost veszített a világ. Vagy egy szobrászt, akinek vésője sziklából hánt le új és új darabokat, megmutatva az érzelmeket. Vagy egy üzletembert, aki kéjesen fürdőzött volna az anyagi javak adta jólétben. Talán, ha nem kedvelsz annyira, őszintébb lettél volna, s önző bátorításod nem vezet idáig. 

Fiatalkori vadóc novellák, túlírt ömlengések. Kellő kritika híján fékevesztett száguldásban tobzódtam. Később szelídültek, letisztultak az érzések… De átadni azt, ami a lélekben születik, papíron visszatükrözni – vajmi kevéssé sikerült. Te mégis kitartottál. Öregkoromra, több tucat regény megírása után jutottam el végre a döntéshez, amely miatt most mindketten itt vagyunk.

Emlékszem, miként vitáztunk.

– Makacs vénember – mondtad, megjátszott dühvel. – Ezt nem teheted! Magaddal, és velem sem.

– A sikernek ára van, csakúgy, mint a sikertelenségnek – válaszoltam makacs nyugalommal.

– Csak azért, mert nem állnak sorban a könyvesboltokban, és nem a neked tetsző példányszámban fogynak a könyveid? Akkor sincs ehhez jogod! Pont ennél a könyvnél pláne nincs!

–  Arra gondolsz, hogy ez már az utolsó?

–  És ha így van?

– Belegondoltál? – érveltem tovább.

Suhancként az egóm és én vívtuk a saját harcunk. Éltes koromra ajándékká érleltem magamban az irigység elengedését. Más sikereinek már éppúgy tudtam örülni, mint a magaménak tudnék. Átéreztem az egységet, a valódit.

Egyek vagyunk. Az örömeink, fájdalmaink, kinek-kinek mi és mennyi jut.  Mindenkinek jár ebből is, abból is, az élmények széles skálája osztozik a bőségben. Mindig nagyot akartam mondani. Ezért sose hittek nekem igazán.

– De hisz ebben a könyvben az életművedet koronázod meg! Itt végre nincs túlírás. Nincs nagyotmondás, ahogy te fogalmazol. Épp ezzel teszed ezt?

Sokáig néztem akkor rád, tudtam, az a pillanat – ami az idő illanó részének végtelenjét hordozza magában – széles spektrumot nyit.

– Ezt a legutolsó könyvet már magamnak írtam – magyaráztam akkor. – Fentről jött sugallatok késztette benső megnyilatkozások... Már nem számít a tetszeni akarás, az örökké vágyott siker, nem érdekel, hogy minél többen olvassák. Ez mind elillant. Ennél már csak a szavakban rejlő mélység, a lélek ütemes ritmikája és ezek visszacsengése számított. Mint amikor egy dallam kikerül az éterbe, és időtlenül átrezonál a téren.

Megérkezünk a sírhoz. Meglepődsz, elkábulsz. Látom rajtad, most tudatosul benned, ami történik: el kellett jutnunk idáig. Gyönyörű út volt.

Kimelegedve állsz, a pír kiül az arcodra. A kalapodat leveszed, rajongva nézem, ahogy beleborzolsz dús, vörös hajadba, s közben tudom, a feszélyezettség váltja ki ezt a mozdulatod. Mindig így cselekszel, valahányszor csak nehéz helyzet elé állít az élet. Tudom, beszéddel készültél. Látva zaklatottságod, kíváncsian várom a szavaid.

– No, te vén bolond – kezded félhangosan –, megtettem, amire kértél.

A táskádban kutakodsz. Valahonnan a mélyéről egy kötetet húzol elő.

– A nyomdában bolondnak néztek ugyan, de hajthatatlan voltam – folytatod. – Csak ezt az egy példányt nyomtatták ki. Az anyagot visszakértem tőlük, és töröltem. Úgy, ahogy kérted. Sehol, senki nem olvashatja. A korrektor, a tördelő és én is… mind töröltük az utolsó szót is, ahogy ígértem. Amikor azt mondtam neked, ne kifelé írj, csak saját magadnak, nem gondoltam, hogy ez lesz belőle.

Megértem az érzéseid. De függetlenedni a béklyótól: mámorító. Egy példány. Csak egy.  Megszületett, és életre kelt. Az írás maga az öröm. Önmagában az igazi valóság. A vágy már nem öli meg a mondanivalót. Él a szöveg.

Egy szellővel meglegyintem s összekuszálom kissé a hajad, mintha csak egy búcsúérintés lenne.

– Te makacs vénember, te… Bár tudnám, mit bizonyítasz ezzel! Itt van, tessék – mondod immár dühösen, s csaknem odacsapod a könyvet az urnám mellé.