Rontás

Egy öregasszony ül a hátán. A jósnő ezt mondta. Kapaszkodik belé, és elszívja az erejét. A tükör felé fordult, meztelen testét elcsavarta, sovány hátát felpúpozta. Tenyerét végighúzta a gerincén, kidudorodó csigolyái az ujjaiba döftek, de nem látott mást, csak a hústalan, kiszögellő csontokra feszülő sápadt bőrt.

Ostobaság. A kuruzsló csak ki akarta csalni a pénzét. Nem értette, miért ment el hozzá. Az újabb orvosi vizsgálatról hazafelé tartva látta meg a rikító neonszín reklámtáblát: Írisz jósdája. Nem gondolkodott, egyszerűen lenyomta a kilincset, és belépett a kopott iroda ajtaján. Csak akkor bizonytalanodott el, amikor már szemben ült a jósnővel a fullasztó tömjénfüsttel teli apró szobában, és Írisz lilára rúzsozott szája széles vigyorra húzódott. A torkát kaparta a sűrű, nehéz füst, fel akart pattani, de ekkor a jósnő megragadta a csuklóját, és azt suttogta, tudja, miért van itt, az orvosok képtelenek segíteni rajta, nem találják a baját, de ő, Írisz, látja, amit ők nem. Látja, miért sorvad a teste, látja az öregasszonyt a hátán, látja, ahogy szívja, egyre csak szívja az életerejét, amíg csupán aszott porhüvely marad utána.

Megborzongott, sovány karján felállt a szőr, de aztán csak szárazon, örömtelenül felnevetett. Ostobaság, kiáltotta, a kártyaasztalra csapta a jóslás árát, és a kijárat felé rohant. Írisz utána iramodott, a karjához kapott, megpróbálta visszatartani, és egyre csak duruzsolt. Rontásűzés, erősítő főzet, miegymás. De ő már nem figyelt rá, kirontott az ajtón.

Már a düh hajtotta, fogait a húsába vájta, és egyre csak űzte előre az utcán. Haragudott magára, haragudott a jósnőre, haragudott a tehetetlen orvosokra, de legjobban mégis a saját testére, ami egyre csak fonnyadt. Aztán a düh elapadt, méregfoga kihullott, és mire a lakása ajtajához ért, átadta helyét a szorongató bizonytalanságnak. Mi van, ha mégis?

A keze reszketett, miközben kinyitotta az ajtót. Ahogy belépett, szembe találta magát az előszobai nagytükörrel. A gyomra görcsbe rándult, a hányinger kerülgette. Meg kellett bizonyosodnia róla. Lerángatta magáról a ruháit, és most itt állt meztelenül a tükör előtt.

Végigsimított a kiálló bordáin, az összetöpörödött mellén, az elvékonyodott combján, de hiába tekergőzött, a hátán nem látott mást, csak a szárnyakként kimeredő lapockáit, meg az éles, kitüremkedő csigolyáit. 

A rák vagy valamilyen rejtélyes autoimmun betegség emésztheti a testét, olvasztja le a húst a csontjairól, fonnyasztja el idő előtt. Csak az orvosok ostobák, ostobábbak a kuruzsló jósnőnél, hiába a rengeteg vizsgálat, vérvétel, CT, meg MR, meg a többi sarlatánság, nem találják a betegsége okát.

Felhorkantott, dühödten az inge után kapott, hogy felöltözzön, közben fél szemmel még utoljára a tükörbe pillantott. És akkor meglátta. A vénasszony ott gubbasztott a hátán.

Apró volt, egészen töpörödött, meztelen és csontsovány. Soványabb, mint ő, csak csont és bőr, aszott vénség, ráncos, pergamen bőre petyhüdten lógott a csontjain, koponyaszerű fején néhány hófehér, hosszú hajszál meredezett ritkásan. A tükörben a tekintetük találkozott, a vénasszony sárgás szemfehérje megvillant, fogatlan szájával gúnyosan elvigyorodott.

Felüvöltött, üvöltött és csak üvöltött. Körmeit a hátába vájta, éles fájdalom hasított belé, véres csíkokat vájva felszaggatta a bőrét. A vénasszony egyre csak nevetett, kinevette az üvöltését, a fájdalmát, a véresre tépett hátát, miközben görbe ujjaival rendületlenül kapaszkodott a hátába. Képtelen volt lemarni magáról.

Újra felordított, megragadta a sarokban álló kovácsoltvas esernyőtartót, és a tükörhöz vágta. A tükör meghasadt, a képmása szilánkokra hullott, a vénasszony a hátán azonban tovább nevetett.

Térdre rogyott. Berekedt, a háta már csak egy véres, lüktető húsdarab. A gyomra felkavarodott, a torkát sav égette, a fürdőszobába rohant. A mosdókagylóhoz hajolt, öklendezett, kiadott magából mindent. Amikor végre megkönnyebbülten felegyenesedett, a fürdőszobatükörrel találta szembe magát. A sápadt, verejtékes arc mögül a koponyafejű öregasszony vigyorgott rá.

Arra ébredt, hogy fázik. Meztelenül hevert a fürdőszoba padlóján, és reszketett. A háta lüktetett, a feje zúgott. Elájulhatott, nem tudta, mennyi ideig feküdt a hideg kövön. Szédelgett, a gondolatai szétfolytak, mint a pergő homok, képtelen volt megragadni őket. Feltápászkodott, mindene sajgott, pillantása a fürdőszobatükörre siklott, mire minden azonnal eszébe jutott.

Meg kellett kapaszkodnia a mosdókagylóban, hogy újra össze ne rogyjon. A vénasszony csak gúnyosan vigyorgott rá. 

Ki vagy te, ordította az aszott banyának, de az nem válaszolt, csak némám meredt rá. Tehetetlen dühében öklével a tükörre csapott.

Kirohant a fürdőszobából, beszaladt az elsötétített hálószobába, bebújt az ágyba, és magára rántotta a takarót. A szemét szorosan lehunyta.

Hallucinál, a kuruzsló valahogyan bedrogozta, talán csak ki kell aludnia magát, és a rémlátomás magától elmúlik.

 A takaró alatt óvatosan végigsimított meztelen hátán. Nem érzett semmit, csak a saját körme szántotta friss sebeket. Az éjjeli szekrényéből nyugtatót vett elő, pár szemet bekapott. A gyógyszerek pillanatok alatt hatottak, a teste ellazult, a rémes képek szétfoszlottak, a háta sajgása megszűnt, elméjét puha, vattacukorszerű köd lepte el. Azonban miközben tompa álomba merült, a vállán hideg, csontos ujjak szorítását érezte.

A reggel mégsem hozta el a megváltást. Ahogy magához tért az álomtalan álomból, azonnal a tükörhöz szaladt. A vénasszony még most is ott gubbasztott rajta.

Megőrült, tudta. A mobiljáért rohant, a háziorvosát akarta hívni, de mielőtt beütötte volna a számokat, a keze megállt. Mit mondjon? Hogy tévképzetei vannak? Lehet, hogy bedrogozták, vagy egyszerűen megőrült? Ha a szétszaggatott hátát meglátják, rögtön a pszichiátriára utalják. Kényszerkezelést kapna, zubbonyt, az ágyhoz kötöznék.

Megborzongott, testén végigfutott a hideg. Eszébe jutott a nagyanyja, aki pontosan így végezte. A demencia teljesen elvette az eszét, tébolyult öregasszonyként halt meg az ágyhoz kötve. Ő is így végezné. Az orvost nem hívhatta. A nagyszülei, szülei meghaltak, testvére nem volt, ráadásul nem barátkozós fajta. Valahogy mindig magának való volt, az irodában a kollégáival is elég távolságtartó a viszonya. Nincsenek rosszban, de nem szívesen közösködik velük. Idegesítik. Folyton pletykálnak, fecsegnek, dolgozni persze egyik sem szeret. És tudta, kibeszélik a háta mögött. Karót nyelt, csak a munkájának él, nincs senkije. Nem, tőlük semmi esetre sem kérhet tanácsot. Maradt a jósnő. De benne sem bízik, talán miatta vannak tévképzetei, így őt sem hívhatta. Összekuporodott az ágyon, magára húzta a takarót. Nem tudta, mit tegyen.

Órák óta gubbasztott az ágyában, eszébe jutott, be kellene menni dolgozni, de nem bírt megmozdulni. Nem viselte volna el, hogy mások megbámulják. Mi van, ha ők is látják, ha iszonyodva elfordulnak tőle? De mi van, ha nem, ha semmit nem érzékelnek? Melyik a rosszabb? Elhatározta, hogy inkább nem merészkedik az utcára.

Beteget jelentett, és továbbra is elbújt a takarók alá. Tudta, legalább enni vagy inni kellene, azonban nem akart a tükör közelébe kerülni, inkább bevett még néhány altatót, és újra álomtalan álomba merült.

Az idő összefolyt, már nem tudta, órák vagy napok óta fekszik-e összekucorodva az ágyában. Az altatók és nyugtatók ködén át néha érzékelte, hogy megszólal a mobilja, valaki keresi, üzenete érkezik, egyszer még az ajtaján is kopogtattak. Egyik sem érdekelte. Nem vette fel a telefont, nem válaszolt az üzenetekre, nem ment az ajtóhoz. Nem akart felkelni az ágyból. A torka kiszáradt a szomjúságtól, gyomrát összerántotta az éhség, és már nagyon ki kellett mennie a mosdóba. Végül elfogytak a gyógyszerei, akkor kitántorgott a fürdőszobába.

A tükörben a háta mögül a vénasszony töretlenül vigyorgott rá. A válla megrogyott, lehajtotta a fejét. Megdörgölte az arcát, és szembenézett a koponyafejű öregasszonnyal. Mit akarsz, kérdezte, a banya azonban csak vihogott. Újra kérdezett, újra és újra, könyörgött, hagyja el, felajánlott neki mindent, ami csak az eszébe jutott, néhány nélkülözhető testrészét és végül az élete egy részét is. Választ azonban nem kapott. Az aszott vénség csak nézett rá gúnyosan, sárga szeme gonoszul villogott, és néma maradt.

Dühösen elfordult, lepedőket hozott, letakarta az összes tükröt a lakásban. Szembeszállt az öregasszonnyal. A jósnő azt mondta, az életerejét szívja el. Hát akkor tesz róla, hogy ne legyen mit szívnia.

Nem evett. Egy idő után már nem is érezte az éhséget. Csak feküdt az ágyán, aludt, olvasott, tévét nézett és éhezett. A mobilját, laptopját kikapcsolta, az idő múlásáról is megfeledkezett.

Néhány nap vagy hét után arra ébredt, nem bír felkelni. Már az is nehezére esett, hogy felemelje a karját. Lenézett a lábára, a hús szinte teljesen eltűnt róla, a bőre sárgásra fonnyadt és megráncosodott. A karja is összeaszott, mintha nem is hozzá tartozna, hanem valami pálcikaszerű karikatúrához. Kivánszorgott a tükörhöz, lerántotta róla a lepedőt. A tükörből két koponyafejű vénasszony nézett vissza rá.

Megtántorodott, mintha gyomorszájon vágták volna, meg kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. A vénasszony elszívta az életét. A feje kóválygott, nem tudta, mit tegyen. Hirtelen eszébe ötlött újra a jósnő. Azt mondta, ez egy rontás, valaki megátkozta. Biztosan az egyik irigy kolléganője, suhant át az agyán. A rontást talán még le lehet venni.

Visszatántorgott a szobájába, és öltözködni kezdett. A keze reszketett, erőtlen ujjai közül minden ruhadarab kiesett, de végül sikerült magára rángatnia valamit. A pulóverbe kétszer belefért volna, és a nadrágját csak egy övvel bírta magán tartani. Nevetségesen festett, de nem érdekelte. Kibotorkált az ajtón.

Az utcán összehúzta magát, a fejét lehajtotta. Lépésről lépésre haladt, folyton megkapaszkodott, hol a házfalban, hol egy oszlopban, de néhány lépés után már kimerült, jártányi ereje is alig maradt. Az emberek azonban nem bámulták, ügyet sem vetettek rá, mintha nem látnák.

Összeszorította a fogát, megpróbált továbbmenni. El kellett érnie a jósnőhöz. Nem bírt újra megmozdulni, összecsuklott, elterült a járdán. Néhány láb trappolt el mellette, senki nem nézett rá. Fáradtan lehunyta a szemét. Segítségre volt szüksége, egyedül már nem tudott járni. Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. Erős, élettel teli emberek suhantak el mellette, míg a mocsokban feküdt. Vágyott utánuk, a segítségükre, az erejükre, csontvázkarját utánuk nyújtotta, de ügyet sem vetettek rá.

A gerince mentén mocorgást érzett, hátrapillantott. A vénasszony éppen lekászálódott róla, még utoljára rávigyorgott. Sok sikert, súgta a fülébe, majd nyom nélkül eltűnt a tömegben.

Ekkor utolsó erejét összeszedve még egyszer kinyújtotta elfonnyadt karját, elrugaszkodott, és felpattant egy mellette elsiető, széles vállú nő hátára.