A teremtés öröme; Az idő, mint szelíd gesztus a jövő felé

Abafáy-Deák Csillag

A teremtés öröme

Mayer Hella szelíd, mint a hóesés. Ártatlan szemekkel néz a világba, és mosolyog. A maga útját járja, teremtő erővel bír, gyakran a gyermekkort idézi, nem csak visszapillant a múltba, hanem jelenné varázsolja azt, mintha most történne valami, és ennek a történésnek mi magunk, nézők is részeseivé válunk. Hogy hol vagyunk ebben a titokzatos világban, néha csak sejtjük. Nem is a hely a fontos, hanem hogy vagyunk valahol, ahol otthonosan érezzük magunkat, amit az otthonunknak tekinthetjük.

A kötődés gesztusait látjuk, miként és hogyan emlékszünk egy-egy pillanatra, helyre, emberre.  Terei lezáratlanok, nyitottak minden irányban. Ez a nyitottság a folytathatóságot jelenti, egyben a befejezetlenséget is. Ahogyan magáról írja: „Képsorozataim összefonódnak, mint egy történet képkockái, majd darabokra hullnak szét, mint egy történet szétválasztott és összekevert képkockái. A történet nem volt és nem is lesz összeszőve általam.”

A csend nem hiány, hanem lehetőség – tartja egy mondás. Mai zajos világunkban vágyunk a csendre, a természet csendjére, a belső csendre, a meditációra. A nagyvárosi zajban is találunk csendet, zegzugot, titkos helyeket, ahol gondolatainkba mélyedhetünk, szabadon szemlélődhetünk. Mayer Hella nem a csend foglya, ő maga a csend. Akár a mozdulatlan égbolt. A kimondhatatlant szólítja meg, a kimondhatatlannal folytat párbeszédet, szavak nélkül, mert a csendhez nem szükségesek a szavak.

Mayer Hella kilép a valóságból, de vissza is tér hozzá, fókuszt keres, látószöget. A táj krónikása. Ritmusát keresi, mutatja meg. A belső tájét, ahogyan belülről kifele tekint. A csend is valóság. Test- és tárgyérzékelés. A csend észlelés is, felriadás, valamire való rácsodálkozás, a meg nem történt múlt, a megtörténhető jelen vagy jövő.

A maga létére figyel. Az életére. Más szóval: az életre. Nyitott és befogadó. A bezártság pillanatait is látjuk, a zárt belső teret, ahonnan kijárat nyílik, de meg kell keresni, hol van. A lehetőséget kell megkeresni, mert nem biztos, hogy el akarjuk hagyni a teret, amely hozzánk tartozik, vagy mi tartozunk a térhez. A döntés jogát fenntartja, merre és mikor indul, hová és mikor érkezik. A valóság sosem mozdulatlan. Az, ami van, szüntelenül valamivé alakul. Ezt az átalakulást figyelem képeit nézve.

Mayer Hella álomszerű térkezelését az emlékezet vizuális formába öntése és a tudatos-tudattalan határvidékének felfedezése jellemzi. Képei gyakran lebegő, határ nélküli világokat jelenítenek meg. Bár van bennük térbeliség, nem a hagyományos perspektíván alapul, hanem egyfajta belső tájként, emlékezetként, érzelmi struktúraként működik. A néző mintha álomban vagy emlékképekben sétálna. A képei úgy tűnnek, mintha a néző fejében, és nem a vásznon történnének.

Festészetének egyik legfontosabb témája a köztes állapotok: valóság és álom, jelen és múlt, természet és emberi konstrukció, valamint tér és idő közti átjárhatóság. A képeken romok, épületek, mediterrán növényzet, falak és utak jelennek meg, amelyek nem csupán látványok, hanem érzelmi vagy mentális állapotok metaforái.

Mayer Hella Csend című tárlata a kortárs magyar művészet egyik különleges színfoltja. A kiállítás lehetőséget kínál arra, hogy kivonuljunk a zajból, és egy letisztult, érzékeny térben újra felfedezzük a csend és a jelenlét szépségét. Az alkotások bensőséges, személyes tapasztalatokat közvetítenek, ugyanakkor univerzális kérdéseket vetnek fel a létről, a figyelemről és belső világainkról. A kiállítás nem csupán művészeti, hanem egzisztenciális élményt is nyújt: elmélyülésre, lelassulásra és önmagunk felé való fordulásra hív mindenkit.

A csend nem egy passzív állapot, hanem a jelenlét, a figyelem és a kreativitás forrása is. Az élmény ráébreszti a látogatót arra, hogy a világ zajában, a mindennapok rohanásában is meg lehet találni a csend sajátos szépségét és jelentőségét.

Mayer Hella festészete egy reflektív, szelíden szimbolikus nyelv, amelyben a belső tájképek és a mentális építészet jelenik meg. Képei mintha egy másodlagos világ lenyomatai lennének – nem a valóság ábrázolása, hanem annak visszhangja. Festményei párhuzamba, rokonságba állíthatók Vilhelm Hammershøi csendjeivel, Gerhard Richter emlékező festészetével, Keserü Ilona korai téridő-kísérleteivel, Rachel Whiteread vagy Chantal Akerman emlékezet-tereinek vizuális megfelelőivel.

Tér és tér közti vándorlást látunk, szimbolikus útjelzőkkel, az érkezés, a távozás motívumaival. A festmények „térről térre” visznek: ösvényeken, folyosókon, átjárókon haladunk, miközben felmerül a kérdés: merre tovább. A képsorozat vizuális útkeresésként is felfogható, ahol mi, nézők is részesei vagyunk ennek a belső-elgondolt mozgásnak. A képek határai homályosak: sem teljesen valós, sem absztrakt terek – helyette egyfajta álomtoposz, ahol a belső világ tere és a külső tér keveredik. E terek mélysége, derengése, titokzatossága erőteljesen jelen van.

Képei líraiak, zenéjük van, mert csendjük van. Binder Károly zongorajátéka fokozta az élményt, egy húron, illetve sok billentyűn együtt pendült Hella képeivel, felejthetetlen élményként. Akik ellátogatnak a Csend kiállításra, nemcsak Mayer Hella művészetével, hanem önmagukkal is találkoznak egy pillanatra, amikor minden zaj elcsitul, és csak a csend marad.

Kölüs Lajos

Az idő, mint szelíd gesztus a jövő felé

Emlékek és pillanatok sűrített gyűjteményét látjuk, amelyet áthat a jelen megőrzésének vágya, a mulandóság elleni kísérlet öröme. A csendhez hasonlóan láthatatlan szövegeket, kimondatlan mondatokat őriznek a festmények: érzéseket, gondolatokat, tárgyakat, amelyek együttesen mesélik el a múlt, a táj, az idő élményét. Mayer Hella képei átlátszóvá teszik az idő rétegeit, hidat vernek múlt, jelen és jövő között, egyben a nézőt, a látogatót arra ösztönzik, hogy új fénybe vonja nemcsak a festményeket, hanem azt is, amit magunkról mesélni tudunk.

A Semmelweis Szalon kulturális és tudományos rendezvényeknek, illetve protokolláris alkalmaknak ad méltó helyet. A kiállító térben a középkori keresztény templomok egyik jellegzetes díszítőeleme, a színes üvegablak tűnik fel, különböző feliratokkal, magyar, latin szövegekkel. Különös fény árad az ólomüvegre néző ember felé, aki az időben – egy pillanatra – visszafelé halad. Ha nem figyelek fel az ólomüvegre, talán sosem tudom meg, hogy az első igazi parfüm – a Királyné vize – hazánk terméke volt a 14. században.  Piast Erzsébet királyné, Károly Róbert felesége, a klarissza kolostor bőkezű támogatója révén vált híressé a Királyné vize, amelyet franciául eau de Hongrie-nak neveztek.

Ahogy a történelem során a pompás palotákban vagy a középkori udvarokban mozogtak az előkelőségek, a tér érzékelése mindennapjaik szerves része volt: a tágas termek visszhangja, a márványlépcsők hűvössége, az ablakokon beszűrődő fények változó mintázata mind-mind hozzájárult ahhoz, ahogyan a környezetet átélték. A tapintás, az illat és a hang összekapcsolódása különleges atmoszférát teremtett, amelynek részeseivé váltak. Így válik a tér puszta háttérnél többé Mayer Hella festményein: emlékek, érzelmek és benyomások tárházává, ahol minden érzékszerv egyszerre formálja a múltat és a személyes jelenünket. A kiállítás nem csupán a némaság, hanem a lelassulás, az elvonulás, sőt, a jelentés nélküli tér érzéki megtapasztalásának lehetőségét kínálja a látogatóknak. Mayer Hella művészete a szemlélődés és a jelenlét közös nevezőjén keresztül mutatja meg, hogy a csend több mint a hangok hiánya: a tudatos jelenlét, az önreflexió és a világ felé fordulás aktív tere is.

A Zongoralecke 4. (2011–2019) Mayer Hella zongorás sorozatának egyik markáns darabja, ahol a zene és vizuális alkotás határmezsgyéjén mozog – egyszerre zenei előadás és festői önvallomás. A cím misztikus utalás: a zongoralecke, mint gyakorlat, tovább épül az évek során, ahogy a festmény is rétegződik. A művész érzékeny olajtechnikával dolgozik: lazúrok, áttetsző felületek és finom átmenetek segítik a megkomponált zenei tér létrejöttét. Saját bevallása szerint a festészeti folyamatban a véletlen, a tévedés is fontos, mert új utakra vezet. Ez a spontaneitás éppúgy jellemző a zenei improvizációra, amit Binder Károly átütő zongorajátékában is megtapasztalhattunk.

A kompozícióban a tér színpadszerű, mint egy kiürített koncertterem: a központban nincs zongora és előadó, csak a hely, ahol a hang lenyomata fennmaradt. A „leckeforradalom” dermedten csendes, ám az energia ott van a struktúrák mögött: mintha hallhatnánk a lejátszott dallamot. Ez a szcenikus csend hozza létre az alkotás meditációs atmoszféráját. A zongoralecke, mint motivikus szimbólum: tanulás, gyakorlás, ismétlés. Ezek a játékelvek visszatérnek Mayer belső utazásaiban: az önismerethez, az alkotáshoz fűződő folyamatos tanulásban. A hosszan készített darab (2011–2019) maga is egy leckesorozat. A festmény nem konkrét jelenetet mutat, hanem belső partitúrát: próbák és visszhangok helyét. A komponens struktúrák (négyzetes forma, terek, fények) úgy rendeződnek, hogy a nézőnek meg kell találni a „hangot”, azaz a dinamikát, amit a kép ábrázol.

Mayer Hella a kortárs magyar művészeti élet meghatározó alkotója, aki munkáival elsősorban a belső és a külső világ közötti határterületeket kutatja. Kifejezőeszközei között megtalálható a festészet, az installáció, a fotográfia és az objektművészet, munkái pedig rendszerint személyes, mégis univerzális tapasztalatokat közvetítenek. Alkotásai gyakran inspirálódnak a természetből, az emberi lélek rezdüléseiből, valamint a mindennapi élet apró, jelentéktelennek tűnő mozzanataiból.

A művész számos nyugati és keleti esztétikai hagyományhoz is kapcsolódik: a minimalizmus, a meditatív művészet, valamint a természetművészet hatásai mind felfedezhetők alkotásaiban. A Csend kiállításban a semmi, az üresség, a tér és az idő is központi szerepet kapnak: a nézőnek lehetősége van elhagyni a hétköznapi rohanást, és egy lassabb, elmélyültebb tapasztalatban részesülni.

Ez a folytonos átalakulás nemcsak a képek motívumait, hanem azok atmoszféráját is meghatározza: mintha a vásznon rögzült pillanatok is pulzálnának, lélegeznének, minden ecsetvonásban ott lüktetne az idő változékonysága. Mayer Hella festészete nem egyetlen állapotot örökít meg, hanem a jelenlét és a hiány, a mozdulat és a csend közötti rezgéseket. A festményekben a múlt és a jövő egyaránt jelen van, de egyik sem uralkodik – mindkettő egyenrangúan simul bele a jelen tapasztalatába. Így válik a szemlélés aktusa is részesévé az átalakulásnak: a néző figyelme, érzékelése révén a festmény mindig új jelentéseket kínál fel, minden pillanatban újra alkotja önmagát. Mayer Hella művészete ezért sosem válik véglegessé: a változás, a folyamatos újjászületés természetessé teszi a képekhez való visszatérést, a csend és a forma párbeszédének újraértelmezését.