Sinka István (1897–1969), a Nagyszalontáról elszármazott „Fekete Bojtár”, balladák, látomásos versek és dalok szerzője 1949 nyarán kiszorult a szellemi életből, hallgatásra kényszerítette az önkényuralom, a kommunista hatalom. Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején (rövid időre) visszatérhetett az irodalmi életbe, verseivel köszöntötte a felkelt népet, a hősiesen harcoló magyar ifjúságot. (Üdv néked ifiúság, Százezer udvar, Ellopott szivárvány.) A költő valódi, közel teljes körű visszatérésére jó két évtizeddel halála után kerülhetett sor. 1990. március 15-én a távozófélben lévő szocialista kormány, élén Németh Miklós miniszterelnökkel, megkésett kitüntetéssel, posztumusz Kossuth-díjjal ismerte el az igaztalanul meghurcolt népi költő irodalmi munkásságának értékeit. Összegyűjtött versei kiadására 1993-ban, dr. Püski Sándor New Yorkból való hazatérését követően, Nagy útakról hazatérve címen került sor. Elég hamar felmerült a körülményeket nem tekintő, nem feltétlenül jóindulatú kérdés: miért csak összegyűjtött, miért nem összes?

Miért maradt ki belőle a Denevérek honfoglalása és egy-két kényesebbnek ígérkező hagyatéki ciklus?

Az említett kiseposz a költő legkisebb fia, Sinka Zoltán szándéka szerint 2001 májusában mégiscsak megjelent a Havi Magyar Fórumban, majd kis könyvecske formájában, 500 példányban, magánkiadásban. Ez a hiánypótlás, ha tetszik, huszáros döntés, nem aratott osztatlan sikert a családban, Sinka András határozottan ellenezte az említett mű megjelentetését, így a Denevérek honfoglalása azóta sem kerülhetett be a szerző egyetlen kötetébe sem. Jóllehet, ez a változat a költő javításaival és a cenzúra által 1941-ben kihúzott németellenes részletek helyreállításával a hiteles, teljes szöveggel vált hozzáférhetővé.

A karaván halad... Sinka István 2000. június 24-én posztumusz Magyar Örökség-díjat kapott. A költő méltatása az ELTE Jogtudományi Karának dísztermében hangzott el jogvégzett irodalomkutató megfogalmazásában.

A költő legjelentősebb prózai műve, a Fekete Bojtár vallomásai új kiadását sokan vártuk. A ritka, mégis a gyűjtők, érdeklődők által szívesen olvasott könyv újbóli megjelentetésére elsőként Tóbiás Áron gondolt. A Magvető Kiadó szerkesztőjeként előbb a forradalom kirobbanását megelőző olvadás idején, majd a szabadságharc kegyetlen leverését követő zűrzavarban erre módja lett volna. A nyakas, megalkuvást nem ismerő Sinka visszautasította a felkínált lehetőséget. Tartása nem engedte meg, hogy engedményt tegyen nyilvánosság elé lépésével a régi-új (rákosista, kádárista) hatalomnak. Sztrájktörésre nem vállalkozott. Szíve szerint részt vett volna a forradalom utóvédharcaiban, ha egészsége, kora megengedi.

Tornai József költő a nehezen beszerezhető, ritka memoárt ifjúsági kiadás formájában szerette volna megmenteni a teljesebb magyar irodalom számára. Végül is valami hasonló történt. A Fekete Bojtár vallomásai még a rendszerváltás előtt, 1987-ben meg is jelent New Yorkban a Püski Kiadó gondozásában, majd 1989-ben Debrecenben az Amerikából hazatelepült dr. Püski Sándor és a Cs. Nagy Ibolya vezette Csokonai Kiadó közös vállalkozásában. Mindez kedvező fordulatnak ígérkezett, de nem hozott igazi megoldást. A népi írók kiadója jó szándékkal, a felekezeti béke hibásan értelmezett megőrzése érdekében nemcsak bekezdéseket, de teljes oldalakat hagyott ki az említett két új kiadásból. Az irodalomtörténészek és eszmetörténészek jelentős része szakmai, filológiai és hitelességi szempontokat figyelembe véve ragaszkodott volna a csonkítatlan szöveghez, ha megkérdezik. Ezt a teljességre vonatkozó, nyilvánvaló követelményt később a leghatározottabban Gyurgyák János képviselte  A zsidókérdés Magyarországon című, tudományos igényű könyvében (Osiris Kiadó, Budapest, 2001). Úgy találta, hogy a húzás, csonkítás alkalmatlanná teszi a könyvet a kutatásra.

Ennek ellenére 2023-ban az NDP Kiadó gondozásában újra megjelent az 1987-es amerikai kiadás alapján a Fekete Bojtár vallomásai csonka, vagy inkább ifjúsági változata. Prof. dr. Asztalos Miklós, a könyv mecénása arra törekedett, hogy ez a mű eljusson a hazai gimnáziumok könyvtáraiba. Az alaposan meghúzott opusz ugyan nem szolgálja a kutatást, mégsem vitatható el ismeretterjesztő jellege. Szellemiekben gazdagabbak lesznek az ifjú olvasók, ha forgatják, annak ellenére, hogy a teljes szöveget a megcsonkított könyvből nem ismerhetik meg.

2010 és 2019 között Vésztő önkormányzata kísérletet tett a Fekete Bojtár vallomásai csonkítatlan szöveggel való megjelentetésére. Molnár Sándor polgármester az anyagiakat is előteremtette. A legépelés is megkezdődött, de a jogutódok egyike nem adta hozzájárulását. Így időközben letelt a polgármester úr megbizatása. A támogatás nem érte el célját, a pénz visszakerült a támogatóhoz.

Az eredeti teljes és hiteles mű a második világháború éveiben jelent meg Püski Sándor Magyar Élet Kiadójánál, két kötetben. Az első az 1942-es, a második az 1944-es könyvnap ma is keresett, nehezen hozzáférhető, ritka kiadványa. Hiteles társadalomrajz és önéletrajzi vallomás, a zajos-füstös Budapesten, a kisemberek, iparosmesterek lakta Józsefvárosban, a Nagyfuvaros utca 22–24-ben, harmadik emeleti lakásában alkotta meg a pásztorköltő. Mindkét kötetet a dr. Püski Sándor vezette Magyar Élet Kiadó jelentette meg. A második megírásának idejében alkotókedvének kiteljesedését, gyenge lábon álló létbiztonságának erősítését a Magyar Irodalompártoló Társaság 1943 decemberében odaítélt 3000 pengős díja segítette. Az említett magyar közösségi hátterű társadalmi szervezet 1944 nyarán Csömör, Kerepes és Kistarcsa határában házat és földet vásárolt Sinka Istvánnak, aki népes családjával, második feleségével, Péczely Katalinnal és négy gyermekével augusztusban költözött ki a nevére íratott, tulajdonába került ingatlanra. Itt, régóta vágyott, most végre birtokba vett tanyáján számos verset írt. Megénekelte eltűnt, hadifogságba esett féltestvérét, Fábián Mihály honvédet; a háború rémségei, a szovjet „felszabadítás” és az erőszak elől menekülő édesanyját; az ismét gazdát cserélő, idegen kézre kerülő Nagyszalontát. Itt alkotta meg Kadocsa, merre vagy?című önéletrajzi regényét, amit Somody Pál még az 1944-es vérzivataros esztendő végén megjelentetett. Úgy tűnik, a csömöri Sinka-háznak, a régen megálmodott, a Fekete Bojtár vallomásaiban többször emlegetett reménybéli, majd mégis megvalósult tanyának a háború végén postacíme nem volt, helyrajzi számát Sinka levelezéséből ismerem: 217,625/32–33. A hivatalos címet, találó utcanevet később kapta: Csömör, Határ út 69.

Az önéletírás megfogalmazásának gondolata már évekkel korában megérintette Sinkát. 1937-ben Emlékek címen jelent meg egy részlet a Népszava naptárában a későbbi vallomásos könyvből. Az önéletrajzi regény vagy társadalomrajz fejezetei nagyobb számban Maróthy-Meisler Károly lapjában, a Pesti Ujságban jelentek meg 1939 júliusától decemberig, húsz folytatásban. Az itt közreadott részközlésekből tizenegy nem került be a könyv alakban megjelent Fekete Bojtár vallomásaiba. Hasonló részleteket közölt 1940-es év- folyamában a Magyar Ujság a második félévben. Az utóbbiban közreadott huszonegy közlemény nem tartalmaz ismeretlen, forrásértékű írást.

Az autográf Fekete Bojtár vallomásai a Széchényi Könyvtár kézirattárában, a Sinka-hagyatékban, a 132-es fondban, az V. dobozban ma is megtalálható.

A nyomtatott változatnál bővebb néhány lázadó bekezdéssel és egy novellányi sikamlós történettel.

Az első fehérnépet, akihez vonzódott a pásztorfiú, Berek Esztinek hívták. Kilenc éves lehetett, Sinka István sem volt sokkal több. Együtt jártak le a Köles-ér partjára. A Fekete Bojtárnak szilárd elhatározása volt, ha felserdül, feleségül veszi Berek Esztit. Ezt szemrebbenés nélkül közölte is a leánnyal, aki beleegyezett. Innentől kezdve együtt ették a menyasszonyjelölt finom, édes szilváját.

Eszti szeptember 1-jén iskolás lett. Ott összeismerkedett egy Balog nevű fiúval, és elpártolt Sinkától. Ettől kezdve minden szilváját és almáját Baloggal osztotta meg. A teljes, novella terjedelmű pikáns történet leírása talán már erősen közelíti, de el nem éri az obszcenitást. Az új kiadás a Fekete Bojtár vallomásai 1942-es és 1944-es teljes változatra épül. Ezt annak idején jóváhagyta a költő, ezért most mellőzöm a még bővebb kéziratot a szövegbiztonság érdekében. Sinka 1942-es és 1944-es jóváhagyását illik figyelembe venni. Itt jegyzem meg, hogy Kisrábén a gányós leányok (a dohánykertészek) nevezték el a barna arcú, feketeszűrös fiút Fekete Bojtárnak.

A pásztorköltő Vésztőn Varga Zsigmond joghallgatótól, alkalmi munkáltatójától sokszor hallotta a panaszt, hogy nehezen megy a fejébe a római jog. Ebből azt a téves következtetést vonta le, hogy Magyarországon a római jog van érvényben. Nem tudott az ezeréves magyar jogrendről, hírből sem ismerte a Corpus Jurist. Nem sejtette, hogy Werbőczy Hármaskönyve a magyar jogtörténet megkerülhetetlen forrása. Igaz, ilyen ismeretekre a szilaj pásztorok között még a számadó juhászoknak sem volt szüksége. A Fekete Bojtár ugyanakkor jól ismerte a magyar történelemből Dózsát és Werbőczyt, megénekelte mindkettőjüket (Dózsa koronázása, Pusztaszer megszállása, Lenn majd a berek alján, Támaszkodhatsz, Fénylik Magyarország, Krónika, Fekete domb).

Sinka István 1945-ben a Független Kisgazdapárt ifjúsági lapjában, a Független Ifjúságban további három részletet jelentetett meg a Fekete Bojtár vallomásai kiegészítéseképpen. Olyanokat, amelyek nem lehettek benne az 1942-es és 1944-es alapkiadásban, mert mind a hármat később, 1945-ben fogalmazta meg a szerző.

Pontosan hol? Józsefvárosban, a Rákóczi téri csarnok melletti Vásár utcában. A Fekete Bojtár hányatott sorsát követve jussunk el odáig. Tudni illik, hogy Sinka István és népes családja (négy gyermeke: János, Ferenc, Zoltán, Péter és második felesége, Péczely Katalin) 1944 decemberében, a kiürítési parancs rendelkezéseinek eleget téve, a front és az orosz megszállók (szovjet csapatok) közeledtével elmenekült Csömörről, a Magyar Irodalompártoló Társaságtól fél évvel korábban irodalmi nagydíjként kapott lakhelyéről. A hiú remények ellenére úgy látszik, mégsem a csömöri ingatlan volt a Fekete Bojtár vallomásaiban szívesen emlegetett álombéli tanya... A háborús pusztítás elől Budára, a Toldy Ferenc utca 5.-be költözött megszeppent szeretteivel apósa, Péczely György író lakásába. A város körülzárását, Buda ostromát is így szenvedték el, itt élték túl. (1944. december 24. – 1945. február 13.) A sorsfordító (vagy inkább sorsrontó?) eseménysorról Sinka itt fogalmazta meg tragikus hangvételű költeményeit: Mikor Budát ostromolták, Negyvenegy nap, Buda pusztulása.

A csömöri ingatlan tulajdonviszonyai mégsem voltak maradéktalanul rendezettek. A házat és a földet a Magyar Irodalompártoló Társaság ugyan még 1944 nyarán a népi költő nevére íratta, ám a háború végén előkerült az addig ismeretlen régi tulajdonos, Tylorel Károly, aki érthető módon igyekezett javait mielőbb visszaszerezni. Sinka István 1945 áprilisában két levélben kérte az Országos Földbirtokrendező Tanácsot és elnökét, Veres Pétert, hogy erősítsék meg őt csömöri tulajdonában, és a régi tulajdonost méltóképpen kártalanítsák. Ha mindez nem teljesíthető, úgy felajánlja csömöri házát és földjét budaörsi (vagy törökbálinti) ingatlan ellenében.

1945. december 29-én a Magyar Közlönyben jelent meg a volksbundisták, szélesebben a svábok kitelepítését szabályozó kormányrendelet, amely elrendelte a Szövetségi Ellenőrző Tanács 1945. november 20-án hozott határozatának végrehajtását. 1945. december 31-én adta közre a Független Magyarország a Csereingatlant kapott Kodolányi János és Sinka István Törökbálinton című kellemetlenkedő és csak részben igaz cikket: „Sinka István már ki is költözött és családjával elfoglalta a Fő utca 4. számú házat, amelyben egy hirhedt volksbundista: Kaufer Mihály [...] lakott. Sinka István ingatlana 200 négyszögöl, három szoba, két konyha, kert, gazdasági épületek állnak a telken, ezenkívül három hold földet is kapott.” Kodolányi János valóban ki szeretett volna költözni Törökbálintra, fel is ajánlotta akarattyai ingatlanát a tervezett cseréhez. A két író pozícióját erősítette, hogy „mindketten az Ellenállási Mozgalom VI. számú csoportjához, a Belán-Bodnár István újságíró vezetése alatt álló csoporthoz tartoztak”. Jogosultságuk nyilván megvolt, ám Kodolányi esetében az ügylet mégis meghiúsult, a könnyednek és elegánsnak nem mondható sajtótámadások miatt a történelmi regényeivel a magyar régmúltat ébresztő szerző visszalépett.

1945–46-ban Törökbálintra települt még Medgyessy Ferenc szobrászmű- vész, Barsi Dénes, a Kelet Népe egyik alapítója, Boda Gábor szobrászművész, Gombos Gyula író, a Magyar Út egykori szerkesztője, Muharay Elemér, mesejátékok szerzője, Muhoray Mihály festőművész, Sinka Balladáskönyvének illusztrátora, Bihari Nagy Lajos újságíró, kisgazda politikus és mások. A Fekete Bojtár 1949 februárjában költözött vissza Budapestre az Attila út 6–8.-ba, a II. emelet 10.-be.

A budai, Toldy Ferenc utcai, ostrom alatti rokonlátogatás és a Törökbálintra költözés között eltelt vagy tíz hónap. Ezt a rövidnek nem mondható, kevéssé ismert időszakot a Sinka család a Józsefvárosban, a Rákóczi téri csarnok melletti Vásár utcában, a 2. számú épület lakosaként élte meg. Itt látogatták meg a pásztorköltőt barátai: dr. Püski Sándor könyvkiadó, Ternay Kálmán, a trieszti egyetem oktatója (később egyetemi tanár) és felesége Margit, valamint Szilágyi Károly, a bélmegyeri Nemzeti Bizottság tagja, majd elnöke. A költő 1945-ben írt három kiegészítést a Fekete Bojtár vallomásai első kötetéhez.

Sinka a legendás könyvben felemelően fogalmaz betegségével járó szenvedéseinek és gyógyulásának helyszínéről, a nagyváradi közkórházról és az ott megéltekről. Az itt töltött hat hét látomásokban gazdag, álomszerű és szürrealisztikus. Akár ha hiedelemballadáit vagy mitologikus verseit olvasnánk. Lázálom, halálközeli állapot.

„És attól az órától kezdve három éjjel és tizenhárom nap zuhantam a tüzes karika felé. Másszor meg valami ismeretlen hatalom felemelt felül az egeken, hogy a zuhanás annál nagyobb és borzalmasabb legyen.

Néha pár percre visszatért belém az eszmélet, s láttam, hogy fölöttem ott áll egy nővér és aggodalmasan, szelíden simogat s a homlokom vizes ruhával borogatja. Láttam azt is, hogy két összefont lepedővel lekötöztek az ágyba. Azért az ilyen percekben is csak elmosódottan jelent meg az öntudat. Valószínűtlen volt mind a két eset, a zuhanás is és az is, hogy a nővér fölöttem áll. Nem is tudtam kihámozni magamnak, hogy melyik tulajdonképpen az élet és melyik a halál.”

A Hazafelé a kórházból című írásában Sinka István a lét és nemlét határáról leereszkedik a hétköznapi valóságba (Független Ifjúság, 1945. július 28.).

A nagyváradi vasútállomáson találkozik egy csapatnyi tengerentúlra készülő szatmári honfitársunkkal. Jó sorsot kíván nekik Amerikában, bár szíve mélyén félti és marasztalná távozó véreit. Sejti, tudja, hogy itthon a Kárpát-medencében, Szatmár vármegyében vagy Szent László boldog városában nagy szükség lesz még szívós, dolgos magyarokra.

Így összegzi szívbemarkoló, keserű élményét: „Akkor még nem tudtam, ma már tudom, hogy ez magyar sors volt, a népé, kinek fogyásáért, vándorlásáért, a kenyeriért nem emel hangot egyetlen úri száj se, egyetlen nagybankár se. Se püspök, se gyáros, se gróf. Szóval senki, aki szólhatott volna. Hadd szóródjon szét a nagyvilágban a pórnép, gondolták...

Addig töprengtem ott a lócán, amíg a szalontai vonat be nem futott.”

A második pótlás: Ami a Fekete Bojtár vallomásaiból kimaradt 1945. október 26-án jelent meg a Független Ifjúságban. Sinkának jó érzéke volt a színszimbolikához és okosan, hitelesen értelmezte a nemzeti és a nemzetidegen jelképeket. Épp a Fekete Bojtár vallomásaiban élményei alapján hitelesen fogalmaz az alsó néprétegekben is élő nemes hagyományról: nemzeti címerünk megbecsüléséről és a Szent Korona tiszteletéről. Ugyanakkor elutasítja a pecsovics vagy schwarzgelb ízlésficam alattomos lopakodását. Még a természetbe is belelátja ezt a mesterkedést: „Nem hiába nevezték a szeghalmi Mágort Sárga-Mágornak is, mert sárga is volt csakugyan. Lehet, hogy császári és királyi kamarás gazdájának felfogása szerint is viselnie kellett a fekete-sárgából az egyik színt, mint a labanc gondolkodás szimbólumát, amit minden ellenkezés és tiltakozás nélkül bele lehetett kenni a megbilincselt és meggyalázott magyar puszták színei közé.”

A himnuszos költő csak a magyar múltban talál példát a labanc métely hathatós elutasítására: „Azt a karderdőt, ami egykor tiltakozott ez ellen a gőgös szín ellen, már régen magába ette a föld Nagymajténynál, s utána Segesvárnál és Világosnál.”

Az őszbe forduló perzselő nyárban a sárga birodalmi szín párja, a fekete is feltűnik a szemelvényben. A pusztagazda karcsú, fekete, négykerekű csézán ül. Ő „az ármánynak fekete embere”. Megvillan a csendőrszurony is.

A harmadik betoldás: Az, ami kimaradt a Fekete Bojtár vallomásaiból 1945. október 12-én került nyilvánosságra a Független Ifjúságban. A hóviharos, fagyos pusztai telet mutatja meg az elkényelmesedett városlakóknak. Sinkán itt mintha felülkerekedne jól megalapozott, urak elleni indulata. Illyés Gyula Nem menekülhetsz című verséhez hasonlóan az övéihez való hűség nyelvén fogalmaz: „Néha-néha körülpillantgattam én borzasszakállú, istállószagú Fekete Bojtár, és arra gondoltam, hogy hány meg hány ősöm virrasztott így féldermedten, úri bitangok jószága, vagyona mellett, azért, hogy fenntarthassa magát és mezítlábas családját anélkül a remény nélkül, hogy valaha ebből a sorsból akárcsak egynek is sikerül majd az idők folyamán kiszabadulnia. – Csak majd a halál? Csak majd a sír?” – Ha valakinek sikerült nélkülözés és reménytelen küzdelmek árán a társadalmi poklok mélyéről fel- emelkedni a parnasszusra, az éppen Sinka István volt.

Előbb azonban a részközlésekből, a Fekete Bojtár vallomásaiból és kiegészítéseiből vita támadt. Gábor Andor a két kötetet nem ismerve, nem kevés rosszindulattal támadta meg a népi költőt és művét. A nemtelen támadásra előbb Kelemen Sándor, a Parasztszövetség közművelődési osztályának vezetője, majd az újabb magyarellenes kirohanásra Hamza András, a Független Ifjúság főszerkesztője válaszolt. Gábor Andor, akit Kassák Lajosnak az Egy ember élete című könyvéből talán túlságosan is jól ismerünk, a vita során elkottyintotta, hogy nem olvasta Sinka könyveit, önéletrajzi vallomásait sem. Hamza András kihívta vitára a kommunista politikusokat, Gábor Andort, Gergely Sándort, Horváth Zoltánt és Lukács Györgyöt. Felajánlotta nekik – a levegőbe beszélés, a frázispufogtatás elkerülése céljából –, hogy elküldi hivatali címükre Sinka István és a népi írók könyveit. A tisztázó szándékkal tervezett vita végül elmaradt. A négy fontos elvtárs közül vajon melyikük „gondoskodott” róla, hogy a Fekete Bojtár vallomásai első kötete rákerüljön az index harmadik listájára? (Fasiszta, szovjetellenes és antidemokratikus [könyvek és] sajtótermékek jegyzéke, 1946). Ne szorítkozzunk a „négyekre”. Más kollaboránsok is voltak ezekben az időkben.

„1946 februárjában a Belügyminisztérium Bélmegyert önálló községgé nyilvánította. A 300 év után újra önálló községgé alakult Bélmegyer nemzeti bizottsági elnökeként javasoltam, hogy Sinka Istvánt, a hajdan volt kárászmegyeri uradalmi juhászt mint jogos földigénylőt, juttassuk földhöz. Javaslatomat a Nemzeti Bizottság tagjai egyhangúlag elfogadták, Sinka részére Haládban ki is mértük az 5 kat. h. földet. Döntésünkről Sinka Istvánt jegyzőkönyvi kivonattal, birtoklevéllel értesítettük” – emlékezik Szilágyi Károly a Békési Életben, 1976-ban, az 1. számban.

Sinka István és a bélmegyeriek kölcsönös rokonszenve 1919 őszére vezethető vissza, amikor az ifjú pásztor és hitvese, Papp Piroska az Erdőgyarakon szeptemberben tartott esküvő után letelepedtek Bélmegyeren, a Kárász-uradalom gereblyési majorjában. (Előbb Borbély László jegyző, anyakönyvvezető, majd Bódog János református lelkész előtt fogadtak örök hűséget egymásnak.) Sinka hat éven keresztül itt falkásbojtárkodott, majd igen fiatalon számadó juhász lett belőle. „A fizetésemből tartanom kellett egy komenciós falkás bojtárt meg egy kospásztort. Azonkívül én feleltem minden kárért s nekem is volt falkám. Az aranyfalka. Tehát, hogy úgy mondjam, ez a számadóság súlyosabb teher volt, mintha bojtár lettem volna” – olvashatjuk a Fekete Bojtár vallomásaiban.

A bélmegyeriek községük önállóságát megünneplendő 1946. augusztus 25-én falunapot rendeztek. Mezőgazdasági kiállítást, a két megszállást átvészelő tenyészállatok legjobbjainak bemutatóját és a háziipari termékek szemléjét. Vendégük volt Szabó Árpád földművelődési miniszter, a Független Kisgazdapárt politikusa. Odavárták Kovács Imrét is, a Nemzeti Parasztpárt alelnökét, aki a feszült politikai helyzetre hivatkozva kimentette magát. A Püski-féle Magyar Élet Kiadót két kiváló költő képviselte: Sinka István, a balladák és a vádló versek szerzője, valamint a Tücsökzene szonettjeit író Szabó Lőrinc. Velük tartott még Boda Gábor szobrászművész, a Postapalota kőbálványainak megalkotója.

Sinka örömmel fogadta, hogy ifjúkora bojtárkodása, majd kiérdemelt számadó juhászsága helyszínén egykori sorstársai nem felejtették el, sőt földadománnyal emlékeztek meg róla. Beteg derekával a paraszti világ küzdelmeire, megpróbáltatásaira és a fizikai erőfeszítésekre már nem vágyott. 1951-ig minden évben – általában disznótor idején – ellátogatott Bélmegyerre, de nem költözött az önállósodott településre, ifjúságának tájaira. Helyette régi barátja, F. Szőke György művelte a földet és nevelte a malacot. Bélmegyeri barátai zsák lisztet, sonkát, disznótoros kóstolót hoztak a költőnek, előbb a józsefvárosi Vásár utcába, majd Törökbálintra.

A Fekete Bojtár vallomásai első kötetét a Budai Várnegyedben, Lőrincz Ernő antikváriumában (Országház utca 8.) szereztem meg. Lőrincz Ernő alapos filozófiai műveltséggel rendelkezett, Fülep Lajos és Sinka István hűséges olvasója volt. A Magyar Testvéri Közösség nemzetközpontú gondolkodásmódját megőrzendő értéknek tartotta, hiszen maga is tagja volt a titkos társaságnak.

Az önéletrajzi regény második kötetének megkegyelmeztek az illetékesek. Így történhetett meg, hogy Lajos Ferenc festőművész, aki valamikor régen nemzeti tudatunkat formáló könyvek terjesztésében is serénykedett, a hetvenes évek végén ipari mennyiségű Fekete Bojtár vallomásai II. kötetet vitt be a népi elkötelezettségű, egykor a Sarló Kiadó boltjában dolgozó Fehér Alajos antikváriumába. Ez a bolt a Bajcsy-Zsilinszky út–Andrássy út sarkán működött. A kérdéses önéletírás és társadalomrajz (fele) diszkréten bár, de terjesztésre került. Magam is vettem belőle.

A kallódó ritka könyv két kötetének lassú hazatalálását a részközlések is segítették. Így az 1973-ban a Táncsics Könyvkiadónál közreadott Veres Péter koszorúja című kortárs írásokból, önvallomásokból összeállított antológia, amelyben a pásztorköltő önéletrajzából egy részletet olvashatunk Veres Péter és Sinka irodalmi találkozásáról. 1981-ben jelent meg a Vésztőről indult című antológia Miklya Jenőnek, a Sárréti Múzeum igazgatójának szerkesztésében, harminckét oldal szemelvénnyel a Fekete Bojtár vallomásaiból.

A népi irodalom jobbszárnyával kapcsolatos köntörfalazásnak, mellébeszélésnek Gyurgyák János vetett véget, amikor megírta A zsidókérdés Magyarországon című művét (Osiris Kiadó, Budapest, 2001). Ráirányította a figyelmet arra a nyilvánvaló, tanoktól és eszmerendszerektől független filológiai követelményre, hogy a gyűjteményes versesköteteknek, az összes verseknek valóban teljesnek kell lenniük, hiánytalanul tartalmazva az adott szerző min- den költeményét. Irodalomhamisításnak számít az úgynevezett „kényes” költemények kihagyása, eltüntetése (pl: Erdélyi József: Solymosi Eszter vére, Vörös május; Sinka István: Denevérek honfoglalása, Büntetések könyve, Korbács és büntetés). A teljesség igénye és követelménye természetesen a prózai írásokra is vonatkozik (Fekete Bojtár vallomásai). Gyurgyák János meglátása szerint „Sinka István zsidószemléletét talán legpontosabban szociális felháborodottságból származó antiszemitizmusnak lehetne nevezni. Vallomásaiból pontosan rekonstruálható ez a gondolkodásmód, Sinka ugyanis pontosan leírta, amit a zsidó bérlők esetében tapasztalt. A »megnyomorítottak és megszomorítottak« többsége számára ők ugyanis ugyanolyan urak voltak, mint akitől földet béreltek, csak azoknál sokkal-sokkal »idegenebbek«.”

Magam is úgy látom, Sinka István szemlélete a bihari és békési társadalom szerkezetéből, összetételéből következik. Ha a pásztorköltő történetesen a Dunántúlon, egyházi birtokon szolgált volna, minden bizonnyal egy csipetnyi antiklerikalizmus színezte volna világszemléletét. Ezzel szemben Sinka rosszkor volt rossz helyen: „Ne szólj szám, nem fáj fejem.”

Sinka István az elemi négy osztályát szülővárosában, Nagyszalontán végezte. Az iskolakezdés keserű történetét önéletrajzi vallomásaiban és Mezítláb az utolsó padban című publicisztikájában más és más hangsúllyal egyaránt megírta. Saját kiszolgáltatottságát, az elemiben elszenvedett megaláztatását a mezítlábasok és a cipősök szembenállását felidézve fogalmazta meg.

A szegényparaszt gyermekek többsége – köztük a szilajpásztor felmenőire büszke Sinka – mezítláb járt iskolába. A módosabb gazdák fiai és az iparosok gyermekei cipőt hordtak. Előnyt élveztek itt is kedvezőbb társadalmi helyzetükből következően: az első padban foglalhattak helyet. A mezítlábasok önfegyelemmel, szorgalommal, kiemelkedő tanulmányi eredménnyel fel- küzdhették magukat az utolsó padból az első közelébe, vagy kivételes esetben az elsőbe. Az anyák esetében is megvolt ez a kaszt szerinti elkülönülés. A he- gyes kontyú iparosasszonyok cipőben, a lapos kontyú parasztasszonyok papucsban jártak.

A kis Sinka eminens tanuló volt. Szépen gyarapodott szellemiekben, és gyengébb képességű társainak korrepetálással segítette az előmenetelét. Az elemit elvégezve középiskolába kívánkozott, de a szegénység, a nyomor ezt nem engedte meg. Megcsúfolt szép tervéből annyi maradt, hogy a szalontai főgimnázium építéséhez hordhatta a téglát. Ezzel szemben a kulcsár fia, Erdélyi József, a későbbi három csillag egyike szabadon koptathatta a gimnázium padjait. Édesapja ki tudta fizetni a tandíját.

Sinka sokat olvasott, remélte, hogy bojtárként önképzéssel is szerezhet megalapozott műveltséget, így felveheti a versenyt a cipősökkel. Talán le is győzheti őket. A Szórádi tanyán a kocsiszínben egy láda gazdátlanul hagyott könyvet talál, lezáratlanul. Az így zsákmányolt antikvár kiadványokból kíván tudást meríteni. A kalendáriumoktól a ponyvaregényeken át a szépirodalomig ível a nem remélt, sokszínű kínálat.

Zsuzsa néni mint takarítónő Határfokról vasárnaponként a nagyszalontai kaszinóba járt dolgozni. Innen, a városi polgárság könyvtárából kölcsönzött irodalmi műveket tizenhat éves beteg leánya számára. Sinka István jó viszonyt ápolt a „könyvmoly” leányzóval, Zsuzsával és családjával, így nem volt vitás, hogy a kölcsönkönyveket ő is elolvashatta. A fehérnép ügyelt rá, hogy az örökös olvasás révülete ne menjen a pásztorfiú munkájának rovására. Így ismerték meg mindketten Csehov, Tolsztoj, Puskin egy-egy művét, Milton Elveszett Paradicsomát, Linnankoski regényét, a Dal a tűzpiros virágról címűt, továbbá olvastak még Mikszáthtól, Vas Gerebentől, és tanulmányozták a finnek népi eposzát, a Kalevalát. (A pásztorköltő ifjúkori olvasmányairól sokat elárul még hosszabb életrajzi elbeszélése, az 1947-ben megalkotott Így kezdődött.)

A Fekete Bojtár Szalontán a harmadik elemibe járt, amikor úgy vélte, életében először kastélyt látott. (A korszak „tévedhetetlen” történész szakértői később, az „átkosban” kijavították: az nem lehetett kastély, csak kúria.) A pásztorfiú édesapja, Sinka János ebben az időben már súlyos, sőt gyógyíthatatlan beteg volt, legyengült szervezettel is itt, Zsilinszkyéknél szolgált, majd innen Pusztapándról „vitte a kocsi az egyenlőség birodalma felé”. A mezítlábas, szegény sorsú kisdiák itt látta a kipirult arcú, pirospozsgás Bajcsy-Zsilinszky Endrét viharos tempóban vágtázni, szélsebesen lovagolni. Máskor meg a teniszező úrfi mellett labdaszedő volt. A birtokról halálos betegen elcsapott édesapja büszke fiaként és a labdajáték résztvevőinek segítőjeként gáláns jutalomra hiába várt, Bajcsy-Zsilinszky Endrétől sem kapott mást, mint néhány hitvány rézfillért. Mindezek ellenére Sinka István legkiválóbb verse, az 1937-ben megalkotott Anyám balladát táncol pusztapándi élményéből keletkezett, a magyar régiség is az ihlet forrásai közé tartozott.

Sinka István – ellentétben a népi baloldal materialistáival – hívő költő volt. Meghatározta gondolkodásmódját, világképét a gyermekkorában édesanyjától kapott, mindig a szűre ujjában hordott, sokat forgatott Biblia. Egyik gazdájától, Lesi Tódortól tanulta meg, hogy miként imádkozzon. Ebből a sajátos rítusból mintha felsejlenének a nyugati kereszténység felvétele előtti ősvallás egyes elemei, mindenekelőtt az első verseskötetében is megénekelt napkultusz: „[…] az öreg Lesi megtanított másra is: reggel, amikor felkeltünk s már feljött a nap, meg kellett nekem is mosakodnom s vele együtt kelet felé fordulva imádkoznom. Rongyos nadrágban, az apám rossz szűriben, mezítláb.”

Megírta vallomásaiban, hogy Krisztus tanításaitól indíttatva szerette volna felkeresni és megismerni a bibliai tájakat, a Szentföldet: „Valami érthetetlen vágy élt bennem, hogy én egyszer elmegyek a Jordán-folyóhoz, oda, ahol Jézus élt. Úgy gondoltam, ha már őt is annyit gúnyolták, üldözték, szidalmazták, hát – hasonló a sorsa az enyémhez. Be szerettem volna járni azokat a helyeket, ahol valaha megfordult. Izgatott nagyon az ismeretlen messzeség, de talán még jobban a vándorok egyetlen kincse, a szabadság.”

Nem Féja Géza és Kovács Imre lázító szociográfiáiból szerzett tudomást a vallási szekták terjedéséről, hanem a népéletben találkozott a jelenséggel. Oláh-Homrogon, gazdája rokonságában ismert meg egy hívő özvegyasszonyt, a szombatos szekta tagját. „Nemcsak úgy beszélt Jézusról ez az egyszerű parasztasszony, mint ahogy az iskolában tanította nekem pár okos tanítóm, hanem egészen másképpen. Úgy, mint emberről. A harcos és bátor Krisztust ismertette, akit ha ma élne, nemcsak a zsidók, hanem bizonyos keresztyének is megfeszítenének, mert nem bírnák el, s nem tűrnék az igazságait.”

Ez a beszélgetés múlhatatlan nyomokat hagyott Sinkában, akárcsak meghatározóan fontos olvasmányai: „Azóta sokszor gondolok arra az egyszerű, szentéletű parasztasszonyra. Azt hiszem, a vele való találkozásom épp olyan élményem volt, mint a Petőfi-kötet, vagy mint a Tolsztoj-könyv. Vagy talán még nagyobb. Az élőszóban zsongó emberszeretetnél nincs hatalmasabb a világon, kivált, ha az ember tizenöt éves és akkorára annyiszor éhezett és annyi méltatlan ütést és pofont kapott, mint én.” A századfordulón a magyar nagy- birtokokon az úr és a birtokán munkálkodó mezőgazdasági munkás, parasztember állt szemben egymással. A bihari és békési társadalomszerkezet más. Itt belép az előző sémába egy harmadik személy: a bérlő. Amikor Sinka vallomásait olvassuk, keserű panaszait, lázadó sorait mérlegeljük, nem tekinthetünk el az elemiben elsajátított számtani alapismeretektől. Ahol nem az uraság és a mezőgazdasági munkás között oszlik meg a termés, hanem belép a képletbe egy harmadik személy, a bérlő, és három személy között oszlanak meg a megtermelt javak, ott nyilvánvalóan kevesebb jut a gürcölő parasztembernek. A bérlők közt szép számmal voltak zsidó emberek, de magyarok is és talán német származásúak is. A költő életrajzi vallomásai tükrében ugyanolyan keményen, határozottan és tényszerűen szól a vérségileg színmagyar kisbérlőkről és basaparasztokról, mint a zsidó bérlőkről.

Sinka István gyermekként közel két évet szolgált Kereki Gáspárnál és feleségénél, Ágnes asszonynál. Kereki mindenáron és gyorsan gazdagodni akaró kisbérlő volt. A nála szolgáló Sinka gyerekkel igen kegyetlenül bánt: keveset alhatott, enni egy nap kétszer kapott. Gazdája vasvillával erősítette a munkafegyelmet. Jól hátba verte, mert véletlenül kiborult a frissen fejt tej. Máskor az utána hajított vasvilla telibe talált, a lábába állt. A goromba gazda a pulikutyát is alaposan elagyabugyálta. A megsérült fiú és az elpáholt kutya egymást gyógyítgatta. Hasonló esetben Ágnes néni a bojtárgyerek haját tépte, a gazda meg teljes erőből verte.

Kereki nem az iskolában, hanem már felnőtt korában, a maga esze után tanult meg írni és olvasni. Egy alkalommal ügyes-bajos dolgait intézendő szekérre ült, és egy jó hétre távol maradt hites feleségétől és otthonától. Ágnes asszony egyedül érezte magát, így szeretőt választott magának a fiatal, életerős Tímár Sándor személyében. A tanyasi Don Juan a szem- és fültanú bojtárgyerek hallgatását meg akarta vásárolni, így egy zsenge „fosos” bárányt adott neki. Más alkalommal egy viseltes, zsíros kalapot ajándékozott Sinkának. A bárányt Kereki nem tűrte sokáig, parancsba adta, hogy mielőbb el kell távolítani a tanyáról.

Egy vándor asztalossegéd járta a vidéket, és honismereti kószálása közepette összetalálkozott a juhait legeltető pásztorfiúval. Hamar összebarátkoztak, bár a kölcsönös bemutatkozás elmaradt. A pusztai vendég táskájából egy Petőfi-kötet került elő, amiből felolvasott. Sinkát elbűvölték a versek (például a Legenda). Mindenáron meg szerette volna szerezni Petőfi költeményeit. Végül megkapta a zsenge bárány ellenében. Talán éppen Petőfi verseitől indíttatva megfogadta, hogy maga is költő lesz. Ezt környezete, a szegényparaszti világ és a pásztortársadalom nem fogadta jól, nem tudták elképzelni, hogy egy bojtárból költő legyen. „Ahhoz előbb úrnak kellene lenni.” Kinevették, megcsúfolták. Nem esett jól nekik, hogy magasabbra törhet, mint amit ők valaha is elérhettek.

Lehet-e köze a Gellért-legendának (a Nagylegendáról van szó) a Fekete Bojtár vallomásai egyik részletéhez, kis túlzással azt mondhatom, hogy feje- zetéhez (I. kötet, 182–184. oldal). Igen, lehet. Két igencsak hasonló, mond- hatnánk párhuzamos történetről van szó. Igaz, a kettő között közel egy ezredév telt el. Gellért püspök még az Árpád-korban, Szent István királyunk országlása idején hűséges kísérőjével, Walterrel Székesfehérvárra igyekezett. Útközben rájuk esteledett. Olyan helyen jártak, alighanem egy parasztházban tölthették az éjszakát, ahol meghallhattak egy régi, talán még Szkítiából magunkkal hozott pentaton dallamot. „Walter, hallod a magyarok szimfóniáját?” – tette föl a kérdést a szentéletű püspök. Sinka életében, fiatalságában megismétlődött ez a történet. A költő jól hallotta a darálókő monoton zúgását, feltételezhetjük, hogy egy ősi munkadalt. A pósai major környékén legeltetett és megszomjazott. Kedvére hallgatta az ősemlékezetből életre kelő, kedves, ismerős dallamot. Szánt szándékkal lassította az ivást, hogy a rendkívüli élményből hosszan részesüljön. A darálókő a fészer alatt állt, egy faros-melles fiatalasszony forgatta a követ. Közben a tornácon az öreg napa (mai szóhasználattal anyós) ült, és karjában ringatott egy szundikáló kisgyermeket. Közben dalolt mély, monoton hangon. A darálókő sejtelmes mormogása eggyé lényegült az ősi dallammal. A juhászbojtár úgy érezte, mintha öreg nagyanyja ülne a tornácon és őt ringatná. A kút kávájától mozdulni nem tudott. A pipáját is elővette, majd rágyújtott. Az élmény hatására verse született. Igazi vers, az eddig írtaktól különb. Tintaceruzával a csizmája szárára rótta, hogy fennmaradjon:

Óh, szállj pipám drága füstje,
dohányom foszló ezüstje
s lengj messzi a puszta mélyén, hogy
futhasson a lelkem véled
életemnek tűnt lepkeként
tova illanó reményén.

Itt Barmón a Csikó-tanyán,
tizenhét szílfa hajlatán
sír az esők vőlegénye,
én az állásszagú
bojtár,
ki puhatalpú kis pulinak
Isten mégis a szemébe.

...Óh, szállj pipám árva
füstje, dohányom bomló
ezüstje
s ringasd rövid
ifiúságom, ami itt a
Kerek-érben, kilenc
varnyú szemeláttán
úgy foszlik szét, mint az álom…

A Fekete Bojtár vallomásaiban novellának beillő történetek is vannak. Laczkó András 1984-ben Sinka-novelláskötetet szerkesztett. Magam is segítettem neki újságokból, folyóiratokból és a Sinka-hagyatékból kimásoltatott írásokkal. A Szépirodalmi Könyvkiadó vezetője, Illés Endre megtiltotta neki, hogy a Fekete Bojtár vallomásaiból részletet, akár csak egyet is közöljön a válogatásban. Én mégis küldtem a kötet összeállítójának egy ilyet A három orosz címen. A szovjet megszállás idején a hatalom számára jól hangzott ez a cím, így mégis megjelenhetett az Érparti történet című novelláskötetben. Ha elárultam volna a szemelvény valódi forrását, akkor nem közölték volna. Végül is ez a tréfa jól sült el (Fekete Bojtár vallomásai I., 185–189. oldal).

Három orosz hadifogoly az első világháború idején keveredett Magyarországra. Sinkának jutott az a megtisztelő feladat, hogy a munkában irányítsa őket. Grigor, a nagyszakállú Ural-táji ember volt. Nikolájt a Poltova környékéről hozta sorsa a Kárpát-medencébe, a magyarság ősi szálláshelyére. Gergely Szibéria fia volt. Eleinte kicsit tartottak Sinkától, de hamar megbarátkoztak egymással. A pásztorköltő egyfajta paraszttestvériséget hirdetett: „S hogy Ázsiától kezdve le Kötegyán aljáig nincs semmi különbség a népek életében, hogy egyforma a tanya, az eke, a bánat, az öröm, s hogy úgy Kötegyán aljából, mint Ázsiából egyformán csatára kelnek az emberek, ha a Romanovok és a Habsburgok összevesznek.”

A bérlőtársadalom különös alakjáról, a „verekedős” Makszi úrról se feledkezzek meg. „Makszi úr, míg a gazdálkodás »fáradalmaitól« el nem pocakosodott, nagyon vitális ember hírében állott. Számtalanszor megtette kinn a pusztán, hogy a dolgozó kocsisokat, béreseket megverte. A szerencsétlen agyondolgoztatott emberekkel könnyen elbánt a drabális bérlő. Már annál fogva is, hogy amikor ilyen »büntető expedícióra« indult, mindig magával vitte a csőszt, a pusztagazdát, s ezekkel a nagyobb koncért szinte kutyává aljasodott emberekkel hátvédette magát, amíg ő rajcsúrozta a kiszemelt bérest vagy kocsist. Mondták, megtörtént az, hogy verte a bérest s ezt látva a másik szerencsétlen béres, társa meggyalázása ellen tiltakozott: akkor nekiment annak is és a barázdába taposta. Természetesen a már említett segédlettel.” Makszi úr szerette volna magát úrnak neveztetni, de a béreseknek nehezen állt rá a szája.

Nagy fordulatot jelent Sinkáék életében, hogy 1928-ban búcsút intenek Mágor-pusztának, és Papp Piroskával, a szívbeteg feleséggel és a három gyerekkel, Jánossal, Ferenccel és Zoltánnal beköltöznek a vésztői Kovacsicsfalvára, a 92. számú házba. Az ide vezető úton a családfő három malacot terelgetett maga előtt. Igen sovány, gyenge fizikumú férfi lehetett, mert vésztői szomszédja, Ökrös Sándor a három gyerek bátyjának nézte.

Sinka István életmódja nem sokat változott. Továbbra is kemény fizikai munkát végzett. Igaz, a szilajpásztorkodást abbahagyta. Némi könnyebbséget jelentett számára, hogy mások juhait terelgetve nem maradt kinn télen-nyáron, esőben és hóban a természetben. Közben többnyire éjjelente írta újabb és újabb verseit. Kezdetben a Gömbös Gyula politikai irányát követő vidéki néplapba, a Zsirkay János szerkesztette Magyar Faluba helyezte el költeményeit. Először 1930. november 16-án jelent meg itt verse: Bánat az Alföldön. Ezzel, az első kinyomtatott rigmusával megnyerte a legjobb költeményért járó, Gömbös Gyula nevéhez köthető „bronztulipánt”. A kilátásba helyezett, megérdemelt 100 pengős jutalomnak csak a felét kaphatta meg, a másik felét a második és harmadik díjazottnak utalták ki. Piroskát mégis megnyugtatta, hogy pénz is járhat a leadott versekért.

Minőségi előrelépést jelentett, nagyobb megbecsüléssel, társadalmi emelkedéssel járt a himnuszos ciklus reprezentatív darabjainak megjelenése Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság című nemzeti radikális hetilapjában.

Az első kettőt, a Napimádót és az Új dal magyar mezőnt 1932. május 1-jén közölte az említett fórum Féja Géza ajánló soraival: „Szegény alföldi juhász, de versei és prózája, melyek hozzám kerültek, azt bizonyítják, hogy igen-igen gazdag, mert valóban költő. Szabó Pál és Sértő Kálmán után, íme új igazolást küld számunkra a magyar föld, a magyar paraszt.”

Sinka István szívesen emlékszik vallomásaiban a pályakezdését meghatározóan előrelendítő, fontos eseményre: „Húsz-huszonöt esztendő minden kínjára első elégtétel volt nekem Féja Géza írása. Ezt még soha nem mondtam el neki, de íme, most ideírom. Lehetett közöttünk nézeteltérés, és lehet ezután is, de az nem változtat azon, hogy ő volt az első az írók közül, aki mint ember és író bátran nyújtotta felém a kezét.”

Az indulást követően a póri költőnek rendszeres munkakapcsolata alakult ki Bajcsy-Zsilinszky Endre nemzeti radikális hetilapjával. 1937 márciusáig 38 írását közölte a Szabadság, nagyobbrészt verseket és publicisztikai írásokat, ritkábban novellákat. Gyermekkori vélt vagy valós sérelmeit félretéve még verset is ajánlott Bajcsy-Zsilinszky Endrének: A gárda üzen (Szabadság, 1932. november 6., címoldal). Sinka István politikai pártokkal szembeni viszolygása, sőt ellenszenve visszatérő téma a Fekete Bojtár vallomásaiban. Ennek ellenére jól adatolható, bizonyítható tény, hogy a költő 1932-ben belépett a Nemzeti Radikális Pártba, ahol ideig-óráig aktív tag volt.

A teljes himnuszos ciklust a Szeghalomra költözött Tildy Zoltán református lelkész és kisgazda politikus gépelte le, megjelentetésére 1933 decemberében a szeghalmi Péter András Református Reálgimnázium vállalkozott. A kiadásra váró versekre Gönczy Béla vésztői kálvinista lelkész hívta fel Nagy Miklós gimnáziumi igazgató figyelmét. Így jelent meg bíborban, aranyban, ezüstben tündöklő költeményeivel a Himnuszok Kelet kapujában, Sinka István első verseskötete. A bevezetőt a gimnázium tanára, az elszakított Erdélyből visszahonosodott Fülöp Károly fogalmazta meg. Az előszót a Felvidékről elszármazott Féja Géza írta. „Azt akartam énekelni, hogy tovább pusztulni és hervadni már nem lehet. A sárban, a piszokban, az elhagyatottságban valami tiszta szó kell, hogy legalább az maradjon meg utánunk hírmondónak” – írja Sinka a Fekete Bojtár vallomásaiban, a második kötetben.

A himnuszokkal belenőtt a pásztorköltő az írótársadalomba. Egymás után ismeri meg a Tiszántúl íróit, költőit, leginkább a véle rokonsorsú népieket, a néhány elemit végzett őstehetségeket. Szabó Pál olvasta Sinka Szabadságban megjelent két himnuszát: a Napimádót, és az Új dal magyar mezőnt. Félt attól, hogy a társadalom mélyéről érkezett tehetség nem tudja majd folytatni, mert az indulás első két éneke annyira tökéletes és annyira szép. Szeretné magát a szerzőt is mielőbb megismerni. Ez meg is történik Biharugrán. Harcsa Dénessel a vésztői tanítónál, Rácz Józsefnél ismerkedett meg Sinka István. Paroláztak és összetegeződtek. Harcsa megállapította, hogy a költő szépen issza a sört, ezért rendes ember lehet. Később Sinka a dobaipusztai tanító természetét, gondolkodásmódját jobban megismerve így ír annak rebellis világnézetéről: „Öt osztályt tanított Harcsa, s ha néha-néha ki kellett egy-egy osztályt telepítenie a csűrhelegelőre, ha az idő engedte, hogy külön-külön minden osztály tanulja meg: Szapolyai vagy Zápolya János egy nagyratörő, büszke hercegnőnek volt a fia, s hogy a magyar főurak életüket és vérüket adták Mária Teréziának. De nem volt benne a tantervben, hogy a magyar százezrek miért vándoroltak Amerikába. De Harcsa megtanította azt is. Egy kicsit többet is beszélt róla, mint amennyit kellett volna a sápadt gyermekhadnak, s ezért a bőbeszédűségért Berettyóújfaluból sűrűn ígérgették neki az utilapút. De a gyerekek azért csak megtanulták, hogy miért kellett Vazúlnak megvakulnia, Dózsának megégni, s hogy miért kell nekik a dobai csirkelegelőn karikába ülniük.”

1933 őszén, amikor Harcsa Dénes a Komádi és Vidéke szerzője és (nem hivatalos) szerkesztője lett és az is maradt három esztendőn keresztül, tanítóként, közalkalmazottként a maga családnevén nem publikálhatott, ezért felvette a Barsi vezetéknevet. A Barsi felvidéki származására, Bars megyei gyökereire utal, a hűség nyelvén. A Komádi és Vidékében Barsi Dénes, Sinka István és Szabó Pál – nagyobb feladatra készülve – együtt tanulták és gyakorolták a lapkészítést. A kinevezett és fizetett szerkesztőt, aki nem írt és nem is nagyon szerkesztett, Takács Ferencnek hívták.

A legemlékezetesebb Sinka István és Veres Péter találkozása volt. Veres Péter kerékpáron érkezett meg Vésztőre, Sinkáék házához. Tolta a kerékpárját, köszönt, bemutatkozott. A költő felesége, Papp Piroska lángossal kínálta Veres Pétert, aki egy szakszervezeti gyűlésre igyekezett Békéscsabára. Kért egy Himnuszokat, s még lángosevés közben beleceruzázott. A szerző szemébe mondta, hogy a versek nem igazán tetszenek, mert nincs „ükonómiájuk”. Fanyalgás az egész. Sinkát letaglózta a nem túl barátságos, sőt elutasító vélemény. Tudta, hogy a vendégnek nincs igaza. „Ott feküdt előtte egy nagyméretű magyar épület fundamentuma, csak az volt a baj, hogy a nagyméretű magyar épületet nem bírta a fundamentumon elképzelni. Az álom hiányzott még akkor Péterből, ami a lélek mélyén remeg.” Nehezen képzelhető, hogy ilyen különös módon induljon egy barátság, pedig így történt. „Veres Péter írta három évvel ezelőtt, hogy az okos barátok tanácsainak ellenére is a magam útját jártam és járom. Szép, igaz, tiszta emberi és írói vonás volt az is Veres Pétertől, hogy megírta: »nem értettük meg egymást«. És mégis néhány év múlva a vésztői találkozás után ő maga állt ki védeni az én emberi és költői hitelemet és igazságomat a lemosolygókkal és gáncsolókkal szemben.” Sinka István ekképpen folytatja vallomását: „Az idők kavargásában így találkoztunk újra a jövőbe tekintve. Mert ő is tudja, s én is tudom, hogy ez magyar törvény, és másként nem lehet.”

Barsi Dénes, Sinka István és Szabó Pál 1935 nyarán Komádiban, a Körös hídján pálinkát kortyolgatva együtt alapította meg a népi irodalom szegényparaszti szárnyának folyóiratát, a Kelet Népét. Az 1935 októberében induló szépirodalmi, művészeti, társadalomtudományi és kritikai havi lap első négy számának felelős kiadója és kinyomtatója a berettyóújfalui Adler József nyomdász volt. Maradt a szakmájánál, nem volt köze a szerkesztéshez. Püski Sándor a Kelet Népe 1935. decemberi számát forgatva figyelt fel Sinka István Karácsonyéji pásztor című mitologikus versére. Békésen találkoztak, és elkezdték közös álmaikat szövögetni a magyar sorsról, könyvkiadásról.

A népi költőnek 1935 októberétől 1940 májusáig közel harminc verse jelent meg a Kelet Népében. Jobbára érett, letisztult alkotások: balladák és siratók, látomások és jelenések, dalok. A Fekete Bojtár elsiratta Ács Lajit, Ciberét, Legény Tóth Mihályt, a korán lehulló pusztai csillagokat. Ág Borissal, a mandulaszeművel ébreszti, halál ellen lázítja sorstársait. Simon Virág és Kéri Jankó fekete-piros tragédiáját megénekelve a balladaköltészet újabb magaslatára ér. Sinka a Kelet Népében emelkedik nagy költővé, még Móricz Zsigmond, az írófejedelem is rajta tartja a szemét.

Sinka István versepikai művét, a Pásztoréneket Szabó Pál gépelte le. A pásztorköltő a múló idő tükrében, önéletrajzi vallomásában erre így emlékezik:

„[...] olyan csordultig voltam az ének mondanivalójával, hogy egy napon azért mentem el Ugrára, hogy Szabó Pálnak elmondhassak belőle egy pár szép részletet. Azt hiszem, mélyen, az emberi bensőben akkor találkoztam igazán Szabó Pállal. Azután már nemigen legyinthettek előtte, ha rólam volt szó, mert akárki volt a legyintő, visszalegyintett neki.”

1939. június 29-én, Péter-Pál napján, a Maroson, egy fel-alá vontatott dereglyén megalakult a Nemzeti Parasztpárt, a parasztság érdekérvényesítő szervezete. A hatósági tiltás ellenére megtartott alakuló gyűlés résztvevői: Erdei Ferenc, Kovács Imre, Sinka István, Szabó Pál, Bisztrai Farkas Ferenc és ötven földműves.

1939-ben kezdte meg könyves szolgálatát dr. Püski Sándor Magyar Élet Kiadója. Az itt közreadott legelső mű Sinka István gyűjteményes verseskötete, a Vád, majd ezt követik a szerző további kötetei: a Harmincnyolc vadalma inkább ízes, mint fanyar elbeszélései, a görög Aesopus és a francia La Fontaine állatmeséire emlékeztető, Csokonai Békaegérharcára rímelő Denevérek hon- foglalása, a Hontalanok útján újabb versei és a székely népballadák gyűjteményeivel vetekedő Balladáskönyv. A kétkötetes önéletrajzi vallomás és társadalomrajz sem maradhat említés nélkül.

Sinka István a népiek számos, különböző árnyalatú sajtóterméke közül legerőteljesebben a Magyar Élet folyóirathoz, a Magyar Testvéri Közösség szócsövéhez kötődött a háború éveiben. Harmincnyolc verse négy fontos publicisztikai írása és vallomásainak két részlete, mindkét kötet közeli megjelenését beharangozva, itt kapott nyilvánosságot. Övéihez hűségesen itt is „az édes, alulsó Magyarország” hányatott sorsú fiairól énekelt. 1941 nyarán elsiratta és a hungaristáktól versben és prózában visszakövetelte a népi mozgalom számára az utat tévesztett, kijátszott Sértő Kálmánt: Jobb lett volna Baranyába..., Szelíd és egyszerű levél Fiala Ferencnek. Ugyanekkor Erdélyi József is hasonló szemléletű gyászéneket írt: Sértő Kálmán temetésére. A pásztorköltő már önéletrajzi könyve első kötetében nem kevés malíciával fogalmazott a „zöld és vörös bacilushordozókról”. 1943 júniusában harmadikutas programcikket adott közre a nemzetpolitikai szemlében Két kő között címen. 1943 márciusában ugyanitt jelent meg szociális igazságot kereső dolgozata a Hatodosok. Meglátása szerint a kizsarolt szegényparasztságot, a megcsalt népi értelmiséget és a meg nem fizetett művésztársadalmat súlyos sérelem éri, mert nem kapja meg az elvégzett munkája után járó egészet, hanem csak annak töredékét, hatodát. A költő vallomásai első könyvében is felpanaszolja a vérlázítóan igazságtalan létezési formát, a hatodosságot. „Igen, a mi sorsunk, tudom: életben és halálban vesztesnek maradni. Csatázni, győzni, és mindig győzőn is elbukni. Hatodosok vagyunk csak Lomb Péter. Magyar hatodosok. Mikor betakarítjuk, halomra hordjuk a búzaföldek, a nyáj, és a láncrész gazdagságát, a sors kegyencei s a szerencse pirosnadrágosai előállnak és dézsmálnak és röhögve fizetnek ki bennünket.

Be kár Lomb Péter, be kár! Kár a múltunkért, kár a jelenünkért, kár miértünk és kár Magyarországért!”

Sinka olykor radikális jobboldali lapokba, így az Egyedül Vagyunkba és a Magyarság Utjába is publikált, ám a gáncsoskodó Zsolt Bélával és Sajben Andrással szemben megvédték küzdőtársai. Példa erre a Néma forradalom lázító szociográfusának 1940. március 15-én, a Kelet Népében közreadott nagyívű vitacikke: Levél a Márciusi Frontról. „Erdélyi, Sinka és azok a népi írók, akik az úgynevezett jobboldalhoz csatlakoztak, írásaikkal megmaradtak a nép mellett. Ők ugyanazt írták, mint korábban: nem árulták el a gondolatot. Egy hasznuk volt csak: nem haltak éhen. Liberális szerkesztőségekben 500-600 pengőt fizetnek a legjelentéktelenebb tollnoknak is; a magyar irodalom legjobb költői nem jutnak íróasztalhoz. A jobboldal sem fizette jól őket, de legalább egy tál meleg ételt ehettek és meghúzhatták magukat valamilyen födél alatt.” Kovács Imre jól ítélte meg Sinka István nyomorát, mélyszegénységét. Erdélyi is sokat nélkülözött, de maga is osztott sebeket.

Bisztrai Farkas Ferenc 1943. május 23-án a Szabad Szóban kiállt a megtámadott Fekete Bojtár igaza mellett: „Sinka István költészete el nem vitathatóan egyenes és tiszta vonalú, melynek minden sorát a parasztsághoz és a magyarsághoz való hűség jellemzi. Éppen a parasztság és a nép íróinak kellene elsősorban megbecsülni a parasztság költőjét, nem pedig történelmi távlatból elenyésző okokra hivatkozva őt kisebbíteni. A magyar parasztságnak egy Sinka Istvánja van, becsülje meg őt, mert ha sovány kenyeret se tud neki biztosítani, a legkevesebb, hogy szeretetet, megértést és megbecsülést juttasson neki.”

Sinka István 1943 tavaszán Kárpátalján járt, Munkácson és Beregszászon felkereste hazatért testvéreinket. 1943. április 16-án Zrínyi Ilona városában, a leventeotthonban az innen elszármazott Steller Mária operaénekes és dr. Kincs Elek tanár úr társaságában tartott előadást. A Kárpáti Hiradó tudósítójának beszámolója szerint „Szólt anyjáról, a faluról, a földről, enmagáról, és minden szava, sora mögött ott zenélt a véres-rejtélyes történelmi múlt és a szenvedésből, földből sarjadzó magyar jövendő.”

A nemzetpolitikai rendezvényt követően, a párbeszéd során Kováts Ádám a népi költő újabb munkái iránt érdeklődött. „Új könyvem címe Hontalanok útján. A Vád óta napvilágot látott verseim gyűjteménye. Csak a cenzúra által visszaadott versek hiányoznak belőle, vagy amire nem jutott papír [...] Nyáron pedig a Fekete Bojtár vallomásainak folytatását írom. Ungvárnak és Kárpát-aljának is lesz köze ehhez a könyvhöz, mert itt írom meg egy részét.”

A jól végzett munka, a sikeres irodalmi portya után, Pest-Budára való hazatérését követően a költőt váratlan meglepetés érte. Erről írótársához, Veres Péterhez intézett sorokban, nyílt postai levelezőlapon számolt be: „Szombaton, ahogy hazajöttem Munkácsról, egy detektív volt nálam, felvette nacionálémat, s arról érdeklődött, hogy mennyi vagyonom lehet. Mondta, hogy összes könyveim miatt valami bajom lesz.”1 Sinka István nem volt ijedős, mégis, a biztonság kedvéért, elküldte inkriminált verseinek egyik garnitúráját2 Veres Péternek Balmazújvárosba, a másikat magánál tartotta, gondolván, hogy azok itt vagy ott mégiscsak megmaradnak. A cenzúrapéldányokat az ügyész alá- írásával és tiltó bélyegzőjével – Nem engedélyezem! – a Fekete Bojtár özvegye, harmadik felesége, Sinka Istvánné Szin Magda őrizte meg.

A pásztorköltő 1943. augusztus 23-ától mindvégig, közel egy hétig jelen volt a Soli Deo Gloria református ifjúsági szövetség telephelyén, a 600 fiatal részvételével megrendezett Szárszói Találkozón. Ekkor, itt, 1943 nyarán dr. Püski Sándor a fő szervező, többségükben a Magyar Élet Kiadó írói az előadók. A tanácskozáson az elkerülhetetlennek látszó szovjet megszálláshoz jó előre alkalmazkodó marxista, materialista Erdei Ferenc és a szovjet terjeszkedés rémségeire még időben figyelmeztető, harmadikutas Németh László két, egymással nehezen összeegyeztethető jövőképet vázolt fel. Az őszinte viták ugyan rokonszenvesek, ám a világnézetileg, társadalomfilozófiailag merőben ellentétes előadások megmutatták a népi mozgalom megosztottságát, belső válságát. Az egymástól markánsan különböző, irányát, tartalmát tekintve egymást majdnem teljességgel kizáró előadások nem fejezhették ki a szárszói táborozás érzelmi, hangulati egységét. Így felértékelődött régi magyar népdalaink identitásképző ereje, a közös éneklés, a vershallgatás és talán még a régmúlt feltárása, értékelése, László Gyula régész szakszerű előadása.

Olyan táborozó nem volt, aki ne szerette volna hallgatni vagy olvasni Sinka István szebbnél szebb dalait, látomásos verseit és balladáit. Nem volt megosztó, az egységet képviselte. A találkozó érzelmi, hangulati kiteljesedése elképzelhetetlen a Fekete Bojtár nélkül. Este, a tábortűznél, a lelkes hallgatóság biztatására felolvasta három ügyészség tiltotta forradalmi versét: a Móricz Zsigmondnak ajánlott Magyar hatodosokat, A pór megszólal a magyar úriszék előtt tiborci monológját és A vádló hangját. A gyújtó szavalás, a lázító felolvasás után, azt tetézve, a rebellis eszmékre fogékony, többségükben református fiataloknak megengedi, hogy lekörmöljék cenzor törölte, tiltott költeményeit. A lélekébresztő eseményre emlékezve idézem a három inkriminált vers egyikének néhány sorát.

Senki báróéknál
hatodos tengeri,
a jó Isten jó és
mégis
megengedi.

1944 tavaszán, a könyvhét közeledtével a Fekete Bojtár vallomásai II. kötetének megjelentetését a cenzúra és a kiadón belüli viták nehezítették meg. Sinka István 1944. március 21-én a következőket írta Veres Péternek: „Igen, Püskivel volt némi nézeteltérésem, illetve nem is Püskivel, hanem Simándyval [a kiadó lektorával]. A fő sérelem az volt, mert őszintén írtam meg a régi dolgokat Püskiről. Aztán ilyenféle kifogásokkal éltek: miért írom én azt, hogy – kökínybokor, kunnyó, röttön, tőgyfasalak, nagylékri, kóvika, faluszíl stb. A vége az volt természetesen, hogy azt mondtam Simándynak, mennyen a fenébe, írjon könyvet maga és azt vájkálja – és felkaptam az egész kéziratot és otthagytam őket. No de már rendben van... ”3

Sinka azonban tovább töprenkedett: „Szeretném, ha a Fekete Bojtár átmenne a cenzúrán.” Az előkészületben lévő második kötetért fohászkodott, ami végül is 1944-ben szerencsésen megjelent a könyvhéten. Kodolányi János 1944. július 22-én Somody Pálnak, a Magyar Élet Kiadó lektorának empátiával és elismeréssel ír a társadalomrajz folytatásáról, befejezéséről: „Ismét olvastam Sinka könyvének második kötetét. Sírtam. Van néhány olyan egyszerű, tiszta, megrendítő része, hogy újra meg újra elerednek a könnyeim, ha olvasom. Ha én tudnék így írni!”

*

Sinka István egy vésztői zsidó házaspárral, Láng Gyulával és Láng Idával jó kapcsolatot ápolt. Láng Ida költőnő volt. Versei Békés vármegyei hírlapokban és antológiákban jelentek meg. Egyetlen verseskötetét 1944-ben adta ki a Múzsa Kiadó Tündöklő híd címen. Több figyelmet érdemelne az a körülmény, hogy Barsi Dénes, Láng Ida és Sinka István versei a himnuszok jegyében találkoznak – mintha egy költői műhelyből kerültek volna ki. A pásztorköltő érdesebb szavai sem veszélyeztették a Lángékkal való jó kapcsolatot, barátságot. „Ők mutattak nekem egyszer egy nagy albumot, amelyikben Jézus csak mint valami forrófejű keleti zsidógyerek volt feltüntetve, mint szektárius. De Földi Mihály, Szép Ernő, Szomory, Szomaházy, Bús-Fekete, satöbbi, végig az egész brancs, mint nagy magyar írók szerepeltek. Nem is kellett velük vitába szállnom, nekem legalábbis! – elismerték, hogy kicsit bizony hamis állapot. De azért boldogan őrizték otthon az albumot” – írta Sinka. Az ilyen feszült, vibráló szóváltásoknál fontosabb, hogy sokfelé eljuttatták Sinka első verseskötetét. „Megvettek huszonöt vagy harminc kötetet a Himnuszokból, s küldték Pestre, Bukarestbe, a Fekete-tenger partjára, Egyiptomba s ki tudja még merre. Úgy tudom, hogy még Haifába is, Jeruzsálembe is az ő révükön került el. Bizony, Lángék csak egy poros, csendbe temetkezett faluban laktak a Körözs-táján, mégis hova kinyúlt a kezük!”

Balázs Árpád a kedves, hangulatos alföldi kisvárosból, Gyuláról érkezett Vésztőre Sinka Istvánhoz, a Sárrét költőjéhez. Nem kerékpáron, hanem „biciklin” jött, hogy a britek is megértsék. Kócos, nyíratlan haja, kopott öltözéke, széttaposott rossz cipője arról árulkodott, hogy tisztes szegénységben él. Anyagi körülményeit meghazudtolva mégis érett gomolyát és füstölt szalonnát hozott a Fekete Bojtárnak és családjának. Az enyhén raccsoló, különös vendég még csak nem is újságírónak, hanem írónak mondta magát. Tehette, mert megjelent már egy könyve Hallgat az Isten címen, Babits Mihályhoz intézett ajánlással. Ismerte a magyar vidék tollforgatóit Móricz Zsigmondtól Szabó Pálig, Veres Péterig. Elsők között szerzett tudomást új folyóiratok indulásáról, irodalmi társaságok alakulásáról. A harmincas években a Tisztántúli Figyelő, a Magyar Alföld és a Délmagyarország közölte írásait. A Kelet Népében Az algyői kompon címen elbeszélése jelent meg. A közvetlen vendég és a házigazda hamar összebarátkoztak és összetegeződtek. Nem sokkal később a „póri költő” szívbeteg felesége a gyulai kórházba került. A vésztői napszámos Sinka István és gyulai barátja a beteget felváltva látogatta. Ilyenkor a Fekete Bojtár Balázs Árpádnál szállt meg. A sorsverte Sinka, szorongásait oldandó, ekkortájt kezdett el publikálni a gyulai lapokba, így a Békésbe, a Gyula Regősbe és a Magyar Alföldbe. A hódmezővásárhelyi írótalálkozóra és a várost körülölelő tanyavilág szervezett kutatására 1935. augusztus 25-étől került sor, három napon át. Az ötletgazda Simándi Béla kardoskúti tanító volt, segítője Karasz Péter, a gazdaifjúság felkészült vezetője. A szervezésről a Gazdaifjak Egyesülete és a Bercsényi Miklós Bajtársi Egyesület gondoskodott. A meghívottak: írók, újságírók (és politikusok) sereglete összetételét tekintve sokszínű volt, mégis a népi írók, falukutatók jelenléte meghatározta az ankét jellegét.

Sinka István, a vésztői Fekete Bojtár a tanácskozás hírét gyulai barátjától, Balázs Árpádtól hallotta. Nem hívták meg őket, mégis némi töprengést követően úgy határoztak, hogy csak elmennek erre a közéleti eseményre. Balázs Árpád cimborája biztatására sorolta azoknak a nevét, akik minden bizonnyal ott lesznek. Bakó Józsefet, Féja Gézát, Illyés Gyulát, Pákozdy Ferencet, Sértő Kálmánt és Szabó Pált említette, de ennél jóval többen jöttek, legalább harmincan voltak. Ott volt még Kárász József, Katona Jenő, Kovács Imre, Matolcsy Mátyás, Nagy Lajos, Nyisztor Zoltán, Oláh György, Paku Imre, Rozványi Vilmos, Simándy Pál, Számadó Ernő, Takács Ferenc munkásképviselő és mások. A harmadik napon a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumát Buday György, Ortutay Gyula, Tolnai Gábor és Tomori Vilma képviselte.

A népes társaság tagjait a szervezők tanyásgazdákhoz osztották be. A részt vevő írók közül Féja Géza, Illyés Gyula, Paku Imre és Somody Pál nagy szeretettel és elismeréssel emlegették sajtóbeszámolóikban Greguss Mátét, a negy- venholdas mintagazdát. Féja így ír: „Az első út a Greguss Máték tanyájához vezet. Sokat hallottam már róluk, nagyhírű emberek itt: Tiszántúl. Három nemzedék áll egymás mellett: a nagyapa, az apa s a gyerek, mögöttük pedig a negyvenholdas gyümölcsfa-birodalom. Csak őszibarack fája négyezer darab van. Jó évben négy-öt vagon barackot exportál. Kilenc holdon eperfák bo- rulnak egymásba, drótsövény körülöttük, mert ez a lábasjószág birodalma.”4 Nagy Lajos jóval nagyobb földterületen, még eredményesebben gazdálkodó földművessel is találkozott Kruzslicz Flórián személyében. Az ő „[…] birtokán nincs egy fillérnyi teher sem, nem kell kamatokat fizetnie; neki csak az a gondja, hogy az adóját megfizesse s ő maga családjával megéljen.

A százötven hold – pontosan száznegyvenkilenc – kitűnő fekete termőföld, amilyen itt az egész határ. Kruzslicz is, mint a többi tanyás gazda, búzát, árpát, kukoricát termel és állatokat tenyészt.”

Ennél is többet, jobbat szeretne, akár még forradalmi átalakulásra is gondol. Nagy Lajos udvariasan lehűti az igen ambiciózus mintagazdát:

„A forradalomról kénytelen voltam közölni, hogy eddigi ismereteim szerint semmi jót nem hoz a földbirtokos gazdák számára. Ő, Kruzslicz és társai abba a kategóriába tartoznak, amelyet Oroszországban kuláknak neveznek s a mezőgazdaság kollektivizálása Oroszországban úgy történt, hogy a kuláktól elvették a földjét, a termelő eszközeit, de őt magát a kollektívba nem fogadták be.”5

– Ezt a gazdák, ha nem is tudták, azért sejtették.

A földosztás országos méretekben jogosnak ígérkező követelése nem aratott osztatlan sikert Hódmezővásárhelyen. Ennek az az oka, hogy a városban és tanyavilágában nincs nagybirtok. A középbirtokosok meg nem szeretnék, hogy az ő földjüket osszák ki a rászorulóknak. Ebben az időben nyomornegyedek Hódmezővásárhely határában is voltak, a gyárakban meg javításra vártak az egészségtelen munkakörülmények. A szónokok közül a legszebb, legigazabb beszédet Takács Ferenc munkásképviselő mondta, Féja Géza és Kovács Imre elismerte, megdicsérte szónoklatát.

Sinka István és Balázs Árpád bekéredzkedtek Greguss Máté udvarába, így szabad volt nekik ott, a szénakazalban aludni. Sértő Kálmán és Sinka István korábban már levelet váltottak egymással, de személyesen először itt, Vásárhelykutason találkoztak egymással. Sértő nem tudta, hogy a Fekete Bojtár csapnivaló körülmények között, nélkülözve él három gyermekével és beteg feleségével, Papp Piroskával Vésztőn. Meggondolatlan, bántó fogalmazásával, türelmetlen soraival megsértette a pásztorköltőt. Itt, a találkozón alkalma nyílt megkövetni írótársát.

Sértő Kálmán a Greguss-tanyán kapott szállást mint meghívott íróvendég. Nem a szénakazalban, hanem bent a házban, a vendégszobában. Sinka István elhozta magával Hódmezővásárhelyre a Szabó Pál által Biharugrán szerzői diktálás után legépelt kész versepikai művét, a Pásztoréneket. Itt adta át Féja Gézának, aki megjelentetéséről gondoskodott a Felvidéken a tornaljai Kazinczy Szövetkezetnél. A szervezők nem tudták, hogy ott van Sinkánál első köteténél, a Himnuszok Kelet kapujában verseinél jelentősebb műve, a Pásztorének. Ha a szervezők ezt megsejtették volna és becsülettel felkérik, a Fekete Bojtár felolvashatott volna egy szívet gyönyörködtető részletet a találkozót záró rendezvényen. Nem így történt. Az alábbi szemelvény nem hangzott el az irodalmi esten. Pedig ha a szervezők tájékozottabbak és tapintatosabbak, akár itt történhetett volna meg, Vásárhelyen a kiseposz legelső bemutatója.

Pásztorének

Énekeljünk. Ime szép
este van, leng az ág,
kék füstje csavarog a pipámnak,
most élnek a holtak is: a puszta
beszél... Apámra, falumra, anyámra
emlékezem, a tenyérnyi földre, a
 juhászkunnyóra, hol béke nélkül is
béke volt.
A birkák kerek szemére
emlékszem s a tejre, a tejre,
egyetlen italunkra. Csobolyóban
hozták a bojtárok virradatkor s
én ittam
betelve a lágy, fehér istent,
de titkon, jobbágyi lappangással,
hogy szíven ne üssön az ispán kemény szava…

Sinka István, 1935

A Vallomás című (6 strófából álló) verset az alkalomra „írta és az irodalmi esten elmondta: Sértő Kálmán”. Az itt még csonkítatlan alkalmi költemény Bajcsy-Zsilinszky Endre nemzeti radikális hetilapjában, a Szabadságban jelent meg 1935. szeptember 1-jén. Az ügyészség Sértő későbbi köteteiből (Esett a hó, Sértő Kálmán [összegyűjtött] versei) kihúzta a felforgatónak minősített ötödik versszakot:

Vallomás

Én nem keresek soha témát,
Mert bátyáim játszák a némát,
Nagy szerepük van, sokat nyögni,
Korgó gyomorral dörömbölni.
Hervasztja őket úgy az élet,
Mint az ősz a vadvirágos rétet,
Szántanak, vetnek és aratnak,
Ez dukál az elhagyott magyarnak.

Sértő Kálmán, 1935
 
A nemzettudat, a szülőföldhöz és a Kárpát-hazához való hűség szívszorító megnyilvánulásait is csokorba lehetne szedni, ki kellene gyűjteni a Fekete Bojtár vallomásaiból. Egy példát említek: „Mikor második bárányomat toroztuk, Péter bácsi egy szép szavú kiscsengőt adott nekem, nehogy elbúsuljam magam. Írni nem tudott, azért hát elővette a bicskát s neve helyett a magyar címert és koronát karcolta bele a csengő oldalába. Ő neki, hogy el ne felejtsem, a teljes neve Lomb Péter volt.” A nemzeti szimbólumok tiszteletéről, meg- becsüléséről a magyar népművészetből számos hasonló alkotást lehetne említeni, a fafaragástól a fazekasságon át a festett bútorokig és a kazettás mennyezetekig.

A másik példa döbbenetes, balladába illő, vérlázító történet. Nagy Péter 48-as honvéd szomorú halálát, méltatlan pusztulását örökíti meg, aki a temesvári csatavesztés után negyven évet cselédkedett. Ki tudja, utoljára melyik pusztán szolgált? „Vermesen aztán lyukat vájt a ganédomb tövében és belefeküdt. Elbújt a világ elől, úgy, miként a vad, ha érzi, hogy jön a vég. Valaki hírül hozta, s mikor felkerestük, még élt, de már nem felelt. Nagy hószínű bajsza rátapadt és eltakarta a száját. Kövér legyek zúgtak rajta, hosszú görcsös botja mellé feküdt. Így vonult nyugalomba Nagy Péter.” Még ha ritka, egyedi tragédiáról lenne szó, az akkor sem vetne jó fényt a századforduló és az azt követő évek liberális társadalmi berendezkedésére. A balladák már-már tömeges hullásról, pusztulásról tesznek tanúbizonyságot. A Sinka-balladák hőseiről, a tragédiák családi vagy helytörténeti hátteréről, a versek keletkezési körülményeiről, a magyar hagyománnyal, hiedelemvilággal való találkozási pontjairól a Fekete Bojtár vallomásaiból sok mindent megtudunk. A ritka könyv Ács Laji, Dús András, Fűfa Albert, Kun István, Lomb Péter, Mados Zsuzsa, Pogány Sándor, Sallai Mihály, Sólyom László és más szép nevű dolgos szegény emberek, gürcölő asszonyok többnyire halálba forduló, hányatott sorsára vet fényt, közelebb hozva azt az érdeklődőhöz. A nyomor, a kilátástalanság, a magárahagyottság, az alkoholizmus, a gyógyíthatatlan betegség nemritkán az élettől való teljes elidegenedéshez, öngyilkossághoz vezet. Biharban, Békésben a földi lét súlyos gondjait már kezelni, megoldani képtelen reményvesztett számos esetben maga ellen fordul, felakasztja magát. Erdélyi József Elkárhozás című versében, Sinka István Csengett az ég, pengett a föld című balladájában siratja el az ilyen idő előtti távozót. Mindkét keserű költeményből idézek egy-egy versszakot:

Elkárhozás

Egy fergeteges éjszakán,
megunta végre italos,
asszony, gyerek,
bivalyverő éltét a sánta
bivalyos.
Kiment a szénáskert alá,
hurkot vetett egy ágon át,
bedugta eltökélt fejét,
és felakasztotta magát.

Erdélyi József, 1931

Csengett az ég, pengett a föld

Indult volna, de
hová is? Tombolt volna tovább,
minek? Kötelet vett a kezébe...
s néhány lepke elszállott egy
szegről villogva az égbe.
És kelt a nap, hozta a hírt:
két góré közt pár ibolya
kéken, mint a kék menny, kinyílt.

Sinka István, 1942

A Fekete Bojtár vallomásait tanulmányozva is találunk ilyen gyászos esetet:

„Közben az egyik szomszédasszonyunk, az öreg Boksáné egy délután feketébe öltözött és felakasztotta magát. Gyógyíthatatlan beteg volt, nem akart hiába a halálra várni. Piroska, mikor meghallotta, sokáig mozdulatlanul ült egyhelybe, lehunyta a szemét, és arcán kiütött a verejték. Azért kisángyunkat ő is átment megnézni, és éjszaka, mikor lassan, meggörnyedten sétáltattam a szilvafák között, egyszer megszólalt és azt mondta: – Olyan most is, mint íletbe vót. Csak az arca sárgább egy kicsit, és már többé nem él!”

*

Dr. Varga Zsigmond ügyvédjelölt és terménykereskedő Sinka István önzetlen híve, jó barátja és elmaradhatatlan vitapartnere volt, a költőhöz hasonlóan három gyermek édesapja. Hozzá járt napszámba a Fekete Bojtár, gyenge vállán, rossz hátán búzával teli súlyos zsákokat cipelt fel Varga Zsigmond padlására.

Ő a harmincas évek elején aktív, szociálisan érzékeny gabonakereskedő, a helyi, vésztői kisgazdapárti szervezet választott jegyzője. 1932 júniusától az FKGP négy alelnöke közül az egyik Varga Zsigmond. „Naiv, tiszta lelke volt, s ösztöneivel vissza tudott tapogatózni apja és nagyanyja pusztát járó s ekét és ökröt kísérő nyomaira” – olvasható a Fekete Bojtár vallomásai II. kötetében.

Zsiga a Független Kisgazdapárt feltétlen híve volt, vakon bízott a párt- vezérekben, Eckhardt Tiborban, Nagy Ferencben és Tildy Zoltánban. Sinka nem tartotta alkalmasnak az említett vezetőket a százbajú magyar gondok megoldására. Tildy Zoltán a kiadásra váró himnuszos ciklus legépelésével, Nagy Ferenc a költő első verseskötetének szakszerű ismertetésével (Himnuszok Kelet kapujában, Független Kisgazda, 1934. január 12., 4. oldal) nem tudta el- oszlatni Sinka István bizalmatlanságát. Dr. Varga Zsigmond, az igaz barát, az elmaradhatatlan vitapartner mindvégig kitartott a Fekete Bojtár mellett. Műveltsége, széles körű tájékozottsága ellenére az ügyvédi vizsgát sohasem tette le. Járt a francia fővárosban 1933. január 14-én, a Párisi Magyar Akadémia Kodály-ünnepén, A magyar népdal országépítő erejéről tartott előadást.

Sinka István kedves, szeretett felesége, Papp Piroska hosszan tartó betegség után 1935. július 12-én hunyt el, Gyulán temették el. Balázs Árpád kerített sírásókat és a halottat méltó módon búcsúztató, ékesszóló református lelkészt. A megszenvedett édesanya halála a család szétesését eredményezte. A költő a magyar fővárosba indult, hogy az irodalmi életben jobban megmutathassa magát. A legkisebb gyereket, Zoltánt a nagyanyja hazavitte az elszakított Nagyszalontára. Jankót a pásztorköltő barátja és támogatója, dr. Varga Zsigmond ügyvédjelölt vette magához. Ferkó egy öreg boltosnénál Vésztőn maradt. A Budapestre távozó költőt a vasútállomásra hűséges vésztői barátja kísérte ki. Az elszánt Sinka mélyről feltörő búcsúszavait a Fekete Bojtár vallomásaiból ismerjük: „Nem fordulhatok többet vissza, még akkor sem, ha azzal a sír göröngyeitől szabadulnék.” Körülbelül fél órát vártak a gyulai motorra, fél óra alatt vagy hatszor elbúcsúztak. Végül a vicinális ablakából látottakra így emlékezik a székesfővárosba távozó, jobb magyar jövőről álmodó költő, az önvallomás és társadalomrajz szerzője. „Ameddig be lehet látni körül, néztem a tájat, s arra gondoltam, hogy az enyémen kívül porban, esőben, sárban mennyi kín és küzdelem omlik el.” A Fekete Bojtár vallomásai II. kötete ezzel zárul.

Sinka munkásságát világirodalmi összefüggésekben Várkonyi Nándor mutatja meg még a háború idején: „A szakadékos sors szakadékos lelkű embert és szakadékos lírájú írót nevelt belőle. Ez az alkat Gorkijra emlékeztet; »gorkij«, tudjuk keserűt jelent, az orosz író ezt a szót választotta jellemző álnévül, de ami a szláv Gorkijnál inkább csak fanyarság, lelki depresszió, a magyar bojtárgyerekben vad tűz, maró füst, dühös vihar és villámlás. Vád. Életét és társaiét vádnak érzi, dokumentumnak arra, hogy mit bírhat el az ember, de mit nem bírhat el a társadalom. Amit Illyés Gyula a dunántúli ember higgadtabb vérmérsékletével ír le, azt Sinka az alföldi nomád féktelen izgalmával szakítja ki magából.” (Sorsunk, 1942. november–december)

*

A tanulmány az idei Ünnepi Könyvhétre újra megjelenő Sinka István-regény, a Fekete Bojtár vallomásai előszava. (IdőJel Kiadó, 2025.)

---

Jegyzetek

¹ Sinka István levele Veres Péternek, Budapest, 1943. április 20., MTA Kézirattára, Ms 5499/54.

² A hat lázadó ének később Veres Péter magángyűjteményéből bekerült az MTA Kézirattárába. A címüket ideírom: A kulcsár beszél az új cseléddel, Magyar hatodosok, Ha kell, százan aláírjuk..., A pór megszólal a magyar úriszék előtt, A vádló hangja, Szent-Mihálykor. Ezek a versek a rendszerváltást követően egytől egyig megjelentek.

³ Sinka István levele Veres Péternek, Budapest, 1944. március 21., MTA Kézirattára, Ms 5499/55

⁴ Féja Géza: Látogatás a kacagó embernél. Magyarország, 1935. augusztus 28. (XLII. évf. 194. szám), 5. oldal.

⁵ Nagy Lajos: Találkozás a hódmezővásárhelyi tanyavilággal. Válasz, 1935. november (II. évf. 11. szám), 662–664. oldal.