A kávéházak, mint a „füst és a kávé közt henyélő” nemzedékek színterei

„Kávéház nélkül nincs irodalom” – írta Márai Sándor és valóban: a 19. század második felétől a II. világháború végéig tartott a magyar kávéházak reneszánsza. Az aranykor kávéházi rengetegében pedig mindig volt öt-hat olyan hely, amit „irodalmi” vagy „művészkávéháznak” nevezhetünk. Nyáry Krisztián ezeket a helyeket veszi sorra, kitágítva ezt a közel százéves időszakot kétszáz évre: Berzsenyitől Kertész Imréig.

A magyar kávéházak kultúrtörténetét Saly Noémi (Törzskávéházamból zenés kávéházba: séta a budapesti körutakon) és Zeke Gyula (Volt egy feketém) a közelmúltban kellő alapossággal feldolgozták, és a nyilvánosság elé tárták. Nyáry Krisztián bevallottan nem kíván velük konkurálni. Mint könyve előszavában is írja: „Ez a könyv elsősorban a kávéházakba járó írókról, festőkről és más művészekről szól. A kávéház közel kétszáz évig nemcsak második lakhelye volt a magyar művészeknek, hanem egymást formáló eszmék és a polgári szabadság iskolája is. Nélküle irodalmunk, sőt az egész magyar kultúra is alapvetően másmilyen lenne.  E könyvben arról mesélek, hogyan vált törzshelyévé néhány kitüntetett budapesti kávéház meghatározó művészeknek, és hogyan kapcsolta össze egy-egy hely a legkülönbözőbb meggyőződésű és társadalmi hátterű alkotócsoportokat, sőt, generációkat.”

Huszonegy kávéház bemutatásán keresztül kaphatunk képet közel kétszáz év irodalmi kávéházainak történetéből. Vannak köztük olyanok, amelyek máig léteznek, ha olykor megváltozott néven is, mint a Pilvax, New York, Centrál, Hadik, Gresham, Drechsler, Belvárosi, Fiume. Igaz, már egyik sem klasszikus művészkávéház, de a vendéglátó funkciójuk, ha más közönségre alapozva is, tovább él. Többségüknek azonban már csak a neve ismerős, mint Japán, Abbázia, Luxor, Bristol, Philadelphia, Simplon, Baross.

„Nyáron csak a Balaton előtt / Ülök s a Lidóba megyek télen, / s ha a Magyar Világot unom, / Kivándorlok a New-Yorkba kérem” – jellemzi a századfordulós pesti polgárt Szép Ernő A kávéházi ember című versében. Mert bizony már a reformkor óta fennáll a fővárosban a lakásínség. Vörösmarty is ezért töltötte idejét szívesebben a Csiga vendéglőben, mint szűkös otthonában. De Petőfi és a Tízek társaságának ifjai is az otthonuk kényelmetlensége miatt választották a jól kivilágított és fűtött Pilvaxot társaséletük színterének. Ugyanakkor nemcsak a lakásviszonyok, de a kávéház agóra funkciója is hozzájárult e vendéglátóhelyek számának gyarapodásához. A különböző társadalmi rétegek keveredése, a különféle emberek megfigyelése folytonos témául szolgált az íróknak, akik többségükben újságíróként is kénytelenek voltak robotolni, mint Karinthy vagy Kosztolányi. De Bródy Sándor műveihez is az éjszakai mulatozások során a kisvendéglőkben hallott történetek, emberi sorsok szolgáltak forrásul. Mindehhez társult még, hogy Budapest nagyvárossá válásával párhuzamosan kialakult a nagyvárosi életforma, a nagyvárosi ember típusa, aki a természettől eltávolodva szívesebben koptatja az aszfaltot, lételeme az ingergazdag környezet, és akinek pont ezért a kávéház a társasági élet színterét jelentette. Legfrappánsabban Királyhegyi Pál bonmot-ja fejezi ki ezt a létformát: „A kávéház azért jó, mert az ember nincs otthon és még sincs szabad levegőn.”

Emellett a kávéházban lehetett megismerni a legfrissebb információkat, eszméket. A legtöbb helyen a vendégek kedvéért a tulajdonos a magyar sajtótermékek mellett szinte minden jelentősebb külföldi folyóiratot is járatott. Mivel akkoriban más médium még nem létezett, az újságok számítottak az egyetlen hírforrásnak. A kávéházak fénykora tehát szorosan összefüggött a lapkiadás és az újságírás fénykorával, mondhatni egymást erősítették. Nem véletlen, hogy Az Est főszerkesztője az olajozottan működő kávéházi „hírügynökség” révén korábban értesült a szarajevói merényletről, mint azt a magyar miniszterelnök, Tisza István bejelentette volna.

De ahhoz, hogy egy-egy kávéház valóban irodalmi és művészeti kávéház legyen, kellett egy olyan tulajdonos és pincérgárda, akik maguk is vagy vonzódtak a kultúrához, vagy egyszerűen csak remek üzleti lehetőséget láttak a művészek támogatásában. Bár leginkább a kettő kéz a kézben együtt járt, mint azt a Luxor irodalmi főpincére, Czéh László esete is mutatja, aki Tímár György költőnek, humoristának ekként fejtette ki üzleti filozófiáját: „Tudod, Gyurikám, én nem puszta szívjóságból hitelezek nektek íróknak, költőknek.  Nekem fontos, hogy ne maradjatok el, hiszen a ti kedvetekért járnak ide a bájos görlicék. Igaz, ebben még nincs semmi üzlet. Csakhogy az ő kedvükért járnak ide a pénzes palik… Érted már? Számítás az egész.”

Nyáry Krisztián kötetében számos anekdota, történet mellett több máig népszerű legendát is megcáfol. Bár ezeknek a legendáknak is van némi valóságalapjuk, mint minden tévhírnek. Igaz ugyan, hogy Molnár Ferenc az írók ünnepélyes menetétől kísérve nem dobta be a Dunába a New York kávéház kulcsát, de – mint a könyvből kiderül – egy másik kávéháznak tényleg eldobták a kulcsát, hogy az soha többé ne zárhasson be. Ahogy Rejtő Jenő sem kéziratainak soraival fizetett a Japánban, viszont maga is hozzájárult legendájának táplálásához, A detektív, a cowboy és a légió című színdarabjával. Végül: Krúdy nem a Belvárosi kávéházban írta a Szindbádot. Sőt, nem tartozott számos törzshelyei közé a Klotild hercegnő kívánságára épített ikerpalota – melynek déli szárnyában működött a pesti humor Matild névre keresztelte vendéglátóhely. Így, mint Saly Noémitól tudható, ügyes marketingfogás csak a Duna utca végén látható Krúdy-szobor. Talán ennek a lelepleződésnek is köszönhető, hogy sem felirat, sem emléktábla nem tudósít arról, kit ábrázol az alkotás. Egyedül az óbudai Fő téren található, 2013-ban felavatott, Szanyi Péter készítette Szindbád-szoborral való hasonlóság ad támpontot a magyar irodalomban járatos járókelőknek. Míg Óbudán a filmben Szindbádot alakító Latinovits asztalához telepedhetünk le egy közös fotó kedvéért, itt Krúdyval készíthetünk szelfit.

Az irodalom mellett a magyar képzőművészeti életnek is fontos színterévé vált több kávéház. Az Abbázia nyitotta a sort, ám hamarosan az Oktogontól a Liszt Ferenc téri Japánba, illetve az azzal szomszédos Palermóba vándoroltak át a festők. A Japán a modern festészet megalapítóiként számontartott művészek (Szinyei Merse, Rippl-Rónai, Csontváry, Ferenczy Károly, Kernstok, Csók, Fényes Adolf) törzshelye volt. Itt hozták létre 1908-ban – a Nyugattal egy időben – egyesületüket a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Körét, a MIÉNK-et. Kezdetben békésen megfértek itt egymással a modern festészet előfutárai, a nagybányai iskola képviselői és a korabeli párizsi művészeti forradalmakkal szemező fiatalok. Ám hamarosan nemzedéki kenyértörésre került sor, a francia „Vadak” mintájára színeket szabadon kezelő fiatalabb művészek áttették székhelyüket a szemközti Palermóba, amint az Márffy Ödön visszaemlékezéseiből tudható meg: „Sok ellentét volt köztünk és a régiek között. Kivonultunk a Japán kávéházból, és új asztalt alapítottunk a Palermóban.” A II. világháború után még a rövid életű Európai Iskola művészeinek is otthont adott a Japán kávézó, ahogy ezt Rozsda Endre említi meg naplójában a művészcsoport feloszlását dokumentálva: „Az utolsó összejövetelünk a Japán kávéházban volt. Másnap megjelentettünk egy hirdetést az újságokban: Japánban megöltek egy Európait. Ez volt a vég.” De a Gresham gyakorolta a legnagyobb hatást a magyar művészeti életre, olyannyira, hogy a két világháború között létező művészasztal Gresham-kör néven a művészettörténetbe is bevonult. Pedig a KÚT-ból (Képzőművészek Új Társasága) kinövő asztaltársaság semmilyen iskolához nem tartozott. Jelzi ezt, hogy tagjai között volt Bernáth Aurél, Egry József, Berény Róbert, Márffy Ödön, Szőnyi István, Czóbel Béla, Kmetty János, Barcsay Jenő vagy Derkovits Gyula is. Valójában egy laza, a legkülönfélébb stílusokat befogadó csoportosulásból egy korszakot meghatározó művészeti irányzattá vált, amint erre Lyka Károly is rámutat: „Idővel a Gresham kávéház művészasztala szakmabeli fogalommá is változott: hamarosan szokásossá lett bizonyos stílusbeli törekvéseket ezzel a névvel jelölni.”

A kötetben helyet kapó huszonegy kávéház mind szorosan kapcsolódik az irodalomhoz, illetve a képzőművészethez, amelyeket törzsvendégeik irodalmi vagy képzőművészeti alkotásaikban rendre meg is örökítettek. Számos vers, tárca, novella, festmény ihletforrása volt tehát a kávéházi élet. Nyáry Krisztián pedig minden kávéházhoz kiválogatta a korhangulathoz leginkább odaillőket. Ezért nemcsak kultúrtörténeti utazás a könyv, hanem a kávéházi életet bemutató irodalmi szemelvénygyűjtemény és képzőművészeti album is.

Nyáry Krisztián új kötete a széles olvasóközönség számára készült, igényes színvonalú ismeretterjesztő munka. De nemcsak. Hiszen a függelék bőséges irodalomjegyzéke, a kötetben szereplő irodalmi művek és a képek lelőhelyének megjelölése, a keresést megkönnyítő névmutatója, a témában jobban elmélyedni kívánó olvasók számára is megkerülhetetlen kiindulópont lehet.

Nyáry Krisztián: Itt kávéztak ők. Írók, művészek és kávéházaik. Corvina Kiadó, Budapest, 2024.