Könyvheti ajánlónk 8. – Bátorligeti Mária: Az áldás

Az áldás az emberiség ősi emlékezetéből táplálkozik – időtlen, mégis provokatív. Két szálon izzik: ebben a regényben nemcsak jót, termékenységet és szerencsét jelent, hanem a szenvedés, féltékenység és halál katalizátorává válik. A másik szál Jákobé, aki földönfutóból dúsgazdaggá válik, miközben magánélete pokollá lesz.

Vágy, hatalom és családi viszályok feszítik szét az életét.

A többnejűség, a szexuális éhség, a női féltékenység és az önérvényesítés nyers, elemi erővel tör fel, mindez gyakran ellentmond az áldás rendeltetésének.

Az áldás nem áldás többé, hanem próbatétel. Áldatlan kényszer.

És Jákob csak fut önmaga elől – sorsa beteljesedése felé.

Meddig védi még az áldás? Vagy épp az hajszolja a vesztébe?

Ez a történet nemcsak mesél, hanem magába ránt, és sokáig fogva tart.

*

Részlet a regényből

Azokban a napokban történt, hogy a lapos tető melletti udvarban Lábán Jákobra várakozott, közben egy fakupából bort iszogatott. Esteledett.

Jákob orrát már messziről megcsapta a bor illata. Kifinomult szaglása volt, mint a legtöbb állatnak és azoknak az embernek, akik sokat tartózkodnak a szabadban.

– Jó ideje dolgozol nálam – mondta Lábán, amikor Jákob odaért hozzá. – Ideje, hogy valami egyezséget kössünk, ami szerint nem hagyhatsz faképnél, ha nem tetszik valami.

– Ilyen szándékom nincs, ellenkezőleg, szeretnék továbbra is a dódnál dolgozni – mondta Jákob.

– Na, persze, a lányom miatt, meg nincs is hová menned! – mondta Lábán, és felhörpintette a bort. Leának kiabált, hogy hozzon még egy kis tömlővel. Bár Lea a házban volt, nem jött elő. Lábán a földhöz vágta a kupát, ami éles csörömpöléssel ütődött a napokkal korábban lerakott burkolathoz. A zajra besomfordált Lea. Vörösre dagadt alsó szemhéján sárga hegyű kelés dudorodott, még nem kezdett kifakadni belőle a genny. Bandzsítva felemelte a földről a kupát, amikor a szitkozódó apjához közeledett. Töltött bort, aztán kisietett. Jákob önkéntelenül követte a tekintetével, míg el nem tűnt a fellebbentett ajtó mögött.

– Na, hogy tetszik a lányom? – kérdezte kajánul Lábán.

– Derekas teremtés, testes, melles, mindene megvan, hogy egészséges gyermekeket hozzon a világra – válaszolta Jákob.

– Szóval nem lenne ellenedre – firtatta Lábán.

– Ráhel lányodat szeretem – mondta Jákob. – Ha mellette vagyok, a férfitestem és a lelkem is ágaskodik érte.

– Ez a bor langyos! – bődült fel Lábán. – Ráhel, Lea, hol vagytok?

Ráhel bekukucskált az ajtó résén, mosolyogva lépett be. Lábán elérzékenyülve nézett rá.

– Az én szép lányom vagy, mintha én néznék vissza magamra a te szemeddel, mintha a nap sütne rám ragyogó fényével. Betuél lány vagy, de a kötelességedet nem végezted el! – mondta csaknem énekelve Lábán.

– Mire gondol az én apám? – kérdezte Ráhel kedveskedve.

– Langyos a bor, a tömlőt nem raktátok be a hideg verembe! Én gondoskodom rólatok, ti meg langyos bort adtok nekem!

– Már hogyne vittem volna le, hozom tüstént az én apámuramnak.

– Veled tartok, sötét van, nem mehetsz ki egyedül – mondta Jákob, és felpattant, mielőtt Lábán lebeszélhette volna.

Ráhel leakasztotta a ház faláról az egyik mécsest, és kimentek az éjszakába. Ott álltak a hatalmas ég kupolája alatt, mintha csak ketten lettek volna a világmindenségben. Ráhel kezében lobbant egyet a mécses lángja, és kialudt.

– Ráfújtál! Éreztem a fuvallatot! – suttogta elfúló hangon.

Jákob megfogta Ráhel remegő kezét.

– Így legalább nem veszítjük el egymást.

Egymás kezét fogva bámulták a hatalmas, sötét kupolát.

– Az ott a Halak – mutatott egy csillagképre Jákob. – Ami­kor megszülettem, ezek a csillagok világítottak rám.

– Az én születésemkor is! – mondta mosolyogva Ráhel.

Ekkor Lábán ordítása hasított bele az éjszakába.

– Gyerünk már befelé! Hol maradtok ilyen sokáig?

Ráhel és Jákob a ház mögött lévő veremhez siettek. Jákob kitapogatta a verem fedelét, félrehúzta. Ráhel lesietett a kő­lép­csőn, hamarosan egy bőrtömlővel tért vissza.

– Nálunk az a szokás – mondta Ráhel –, hogy veremben hűtjük a vizet, a sört meg néhány élelmet. Éjszaka hideg van, meg lehet fagyni, nappal meg elviselhetetlen a hőség. A veremben nappal is majdnem olyan hideg van, mint éjjel.

– Az én vidékemen az élelmet tömlőkbe, korsókba, agyagedényekbe rakják, és beleássák a földbe, köveket raknak rá, hogy semmilyen állat ne tudja kikaparni, idegen ember ne vegye észre, ne tudja elrabolni – mondta Jákob.

Lábán elégedetten szürcsölgette a bort. A részegítő italtól átszellemült, mintha csak testben lett volna jelen, szemét lehunyva csettintett egyet-kettőt a nyelvével, s amikor kiürült a kupa, elégedetten megszólalt:

– Nem is Leáról akarok veled beszélni, hanem a szerződés megírásáról – mondta csaknem kijózanodva. – Holnap kijön hozzánk egy írástudó. Addig Lea lányom agyagból gyúr egy táblát, az írástudó arra fogja rávésni a szerződést, azután annak rendje és módja szerint megvárja, amíg kiégetjük az agyagot az írással együtt, hogy senki ne tudja megváltoztatni.

Amikor a nap az égbolt tetején megpihent, szamárháton megérkezett az írástudó. Alig hallhatóan köszönt, nem sok ügyet vetett a körülötte ácsorgókra, vizet kért ivásra és mosakodásra. Miután lemosta magáról a port, a tarsolyából hegyes végű vaspálcát húzott elő. Leült a Jákob által készített alacsony asztalka mögé. A nyers táblába ékeket húzott, majd két megbízható embert kért, hogy hitelesítsék az írást. A rabszolga házaspárt kerítették elő, akiknek a kirótt büntetés végrehajtása lenne majd a feladatuk, ha Jákob vagy Lábán eltérne a szerződésben foglaltaktól. Az írnok belevéste a cserépbe Jákob nevét, valamint, hogy Beér-Shevából szökött hajléktalan, akinek az ellátás fejében, ami élelmet, szükséges ruházatot és szállást jelent, Lábán szolgálatában kell napkeltétől napnyugtáig dolgoznia, egyéb bérre nem tarthat számot. Lábán a pecsétnyomójával hitelesítette az írást, Jákob a ruhája bojtját nyomta a nyers agyagba, mivel a két tanú ruháját nem díszítette bojt, így ők a ruhájuk szegélyével hitelesítettek.

Lábán sörrel és báránysülttel látta vendégül az írnokot. Evés közben az agyagtábla kiégett. Lábán a két rabszolgát is megvendégelte, és ami ritkaságszámba ment: ellátta őket részegítő itallal is.

Estére járt az idő, egyre sűrűsödött a sötétség, az égen megjelentek a csillagok, a hold ünnepi hangulatot árasztva aranylott az égen. Lábánnak eszébe jutott, hogy le kell vinnie a szerződést tartalmazó táblát a ház pincéjébe a többi szerződés és a házi istenei közé. Bármennyit ivott is, tudatában volt bizonytalan mozgásának, nem akart a mécsessel bajlódni, a forró olajat a kezére csurgatni, ahogy az már sokszor megesett, meg a kezében tartott drága agyagtáblát sem akarta elejteni, ezért megengedte, hogy Jákob is vele tartson, mint a tábla másik illetékese. Jákob olajlámpással a kezében világította az utat Lábán előtt. Nyikorgott a pince ajtaja a téglaajzaton.

– Megint sír az az átkozott kölyök, az anyja meg fent sírja el magát - dünnyögte maga elé Lábán.

Jákob egy befalazott agyagkamrát világított meg a mécsessel.

– Betuél apám fekszik benne – mondta Lábán, majd az egy­másra rakott agyagtáblákra helyezte a szerződést tartalmazó táblát.

Jákob a kőoltár mellett füstölőket, áldozati állatok leöléséhez használatos éles késeket, vér felfogásához mázas cseréptálat, húsok elkészítéséhez mély fateknőt vett szemügyre. Az oltáron kis szobrok ácsorogtak. Olyan érzést keltettek, mintha várták volna, hogy valaki a kezébe vegye őket.

– Ezek itt az én házi istenkéim. A terafimom. Ők jósolnak nekem, tanácsot adnak, ha leülök eléjük – mutatott a tenyérnyi nagyságú szobrocskákra Lábán. – Ez a szobor az időjárást mondja meg. Lábán leemelt egy sötét színű istenséget, aki meglehetősen öregnek tűnt tar koponyája és ráncokkal borított arca miatt. – Ez pedig a pénz istene, rézből van a törzse, aranyból a többi része. Ő gondoskodik arról, hogy soha ne fogyjon ki a pénz a házamban. Ez itt védi a házam népét, ez az agyagból készített isten pedig a terményt növeli. Ez a faszobrocska elűzi a bajt és a betegséget, ez meg Nut, a délről beszerzett anyakoca szobra, aki a halottakat védi; mivel folyton a halottak körül forgolódik, ezért nem esszük meg a disznó húsát.

Jákob megnézegette a félig embert, félig állatot ábrázoló szobrokat. Otthon az anyja is rejtegetett hasonlókat a ruhái között.

– Veszünk majd neked is néhány istent, ha törvényesen a vőm leszel, mindenekelőtt Mardukot, a napisten borját kapod meg. Majd megtartjuk az ünnepét. A legszebb terítővel takarja le az egyik lányom az asztalkát, megesszük az áldozati húst, a másik lányom egy edényben italt tesz majd az asztalra, ebből is láthatod, hogy két asszonyra lesz szükséged. Az étkeket te rakod az isten szobra elé. Miután Marduk már nem néz éhesen az ételre, a te jogod lesz a megmaradt ennivaló elfogyasztása. Minden új év beköszöntével ünnepséget csapunk a tiszteletére. Egy hosszú szőnyeget telerakunk mindenféle étellel, itallal, na meg sok sörrel, borral. Hogy valóban áldásos élet legyen a házamnál, tőled fog függeni, fiam, mert én ugyan a lányaimat idegenbe nem adom el. A két lányom a két főasszonyod lesz, rajtuk kívül még ágyasaid is lehetnek, felénk ez így szokás, de neked kell dolgoznod az eltartásukért. A terafim előtt mondom ezeket neked, az isteneim a tanúim, hogy így lesz – mondta az ingatag lábakon álló Lábán. – Maradjanak lányaim a törzsben. Fiam, te a vérünk vagy, és a vér szava az áldásod hatását erősíti.

Kapcsolódó anyagok:

Egy sikerregény titkai – Bátorligeti Mária A gondozónő című regényének bemutatója

Vak dióba zért lét – Bene Zoltán interjúja Bátorligeti Máriával

Bátorligeti Mária: Miért van (még mindig) író–olvasó találkozó?

Bátorligeti Mária: „Én vagyok ez a váratlan idegen”. Böszörményi Zoltán A semmi bőre című verseskötetéről