Emberi sorsok egyénre szabva, mégis univerzálisan ábrázolva
A mű első változatát, gondolom, sokan ismerik. Mikor először (2008-ban) az Ulpius-ház gondozásában megjelent, sokat beszéltek róla kritikusok és olvasók egyaránt, s azóta – a szerző közlése szerint – több mint 9000 példányt adtak el belőle itthon (értem alatta Erdélyt és az anyaországot). Népszerű külföldön is, lefordították németre, románra, oroszra, franciára, angolra, a legnagyobb sikere ez utóbbi nyelven volt, megjelenésekor a hónap könyve lett. 2009-ben a szerző megkapta érte a Gundel-díjat olyan jelöltek előtt, mint Krasznahorkai László és Grecsó Krisztián.
Évek múltán azonban – a könyvet újraolvasva – az író nem volt vele teljesen elégedett. „Amikor a legutóbb újra elővettem Az éj puha teste első kiadásának szövegét, tíz oldal után úgy döntöttem: ez nem maradhat így! (…) A szerkesztéshez – vagy ahogyan én hívom: reszeléshez, tisztogatáshoz, fényezéshez – idő kellett. A végeredmény itt van Önök előtt, tisztelt olvasók” – írja a könyv előszavában.
A könyv második oldalán az impresszumban közöltek szerint a most – 2025 elején – „közölt szöveg a végleges, hiteles nyomat”. Mondhatnánk úgy is: ez az igazi Az éj puha teste című regény. Ezért (is) fontos most a könyvvel újra foglalkozni.
Az éj puha teste első változatáról számos elemző kritika készült, ebben az írásban nem áll szándékomban ezeket összegezve a mű teljes, aprólékos elemzését elkészíteni, én arra vállalkozom, hogy – a regény lényeges vonásainak bemutatása mellett – a mű olyan részleteire hívjam fel a figyelmet, amelyek szerintem igen értékesek vagy érdekesek, de eddig ezekkel mások kevésbé foglalkoztak.
A kötet megjelenésével most már teljes az átdolgozott regénytrilógia, hiszen Böszörményi Zoltán ennek a másik két könyvét is „újraírta”. Az éj puha teste a sorozat „közepe”, az első kötet a Regál, ebben a főhős, Tamás, aki lényegében mindhárom mű központi szereplője, az otthoni zaklatások elől – családját hátrahagyva – külföldre szökik, majd menekülttáborba kerül. Az első rész az ország elhagyásáról, majd a lágerben töltött időről szól, innen indul tovább a tengeren túli befogadó országba. A második a repülőutat mutatja be az új haza felé, illetve a beilleszkedés első lépéseit. A harmadik könyv címe Míg gondolom, hogy létezem, ebben már együtt van a családjával, és igyekszik megtalálni a helyét az új világban.
A főszereplő Tamás alakját, változatos életútját a szerző saját élettapasztalatainak felhasználásával alkotta meg. „Irigylésre méltó, amiért a szerző ennyi életet élt meg szegénységtől a gyáriparosig, az elnyomástól a szabadságig, a pokoltól a mennyországig – írta egykor az íróról Szőcs Géza. – A trilógia sokaknak tanulságos és élvezetes lesz, nemzedékünknek azonban tankönyve lehetne”, hiszen annyira szemléletes, ahogy az 1960-as, ’80-as évek Erdélyéről, a kivándorlásról, az ausztriai menekülttáborról, a 20. század második felének Kanadájáról ír. A szerző azonban nem akarta könyveit dokumentumszerű adatokhoz kötni. Erről így ír az előszóban: „Egyik regényben sem tüntettem fel a cselekmény helyét, idejét; nem neveztem meg országot, nyelvet és pénznemet. Az érzelmek és történések univerzalitására törekedtem.”
Talán az univerzalitásra törekvés miatt nincs a szereplőknek családneve, a keresztnév pedig nem sokat árul el az illető nemzetiségéről (a mű szereplői Tamáson kívül: Walter, Zénó, Vanda, Viktor stb.). Az olvasó azonban könnyen rájön, hogy Ausztriáról, Kanadáról, Magyarországról, Erdélyről van szó.
A korrajz, a társadalomkritika talán pontosabb lenne, ha nem csak következtetni lehetne a történelmi háttérre – de az írónak ezzel is célja van. Mandics György erről így ír a művet elemző kritikájában: „…itt nem valamilyen realista visszaemlékezést kapunk, nem Böszörményi Zoltán alteregója Tamás, (…) a regény teljesen más célt szolgál: azért mutat be nekünk különféle szereplőket, akik különböző társadalmi és élethelyzetekben élnek és cselekednek e regény lapjain, hogy e helyzetek eredményét látva erkölcsi döntések megtételére sarkalljon bennünket. Az absztrakció azért van, hogy a mű példabeszéd státuszát hangsúlyozza. S bizony nem felületes prédikációk ezek. A sok pénz vélt magasából tudósít arról, a pénz nem boldogít, s erkölcs nélkül minden út a nagy nihilbe vezet.”
A könyv remek előszava lényegében elmondja a regény keletkezéséről, szereplőiről, szerkezetéről mindazt, ami ahhoz szükséges, hogy az olvasó a megfelelő tájékozottsággal fogjon neki az olvasásnak (de a kötet lényegében úgy van megírva, hogy enélkül is érthető, követhető).
A majd’ ötszáz oldalas mű eseménysora izgalmas, olvasmányos, nagyszámú szereplőgárdája színes, összetett jellemű egyéniségekből áll, van benne szerelem, erotika, féltékenység, árulás, társadalomrajz, még krimi is. Ezek alapján akár az értékesebb bestseller könyvek közé is sorolhatnánk, de sokkal-sokkal több, mélyebb egy bestsellernél. Túlmutat ezen a műfajon a szereplők lelki összetettsége, a bonyolult emberi kapcsolatok ábrázolása, a mű filozofikus háttere, mely végigkíséri az egész alkotást.
A könyv bravúros szerkezeti megoldása a „regény a regényben” technika: a műben az író közli a szövegét annak a fekete fedelű, aranyozott betűs könyvnek, amelyet Tamás a repülőtér többnyelvű könyvesboltjában vásárolt az indulás előtt, és a gépen kezdett olvasni. Ez a Klub az Eddy bárban című krimi. Az elkövetkezőkben párhuzamosan futnak Az éj puha teste „valóságos” és a betétregény fiktív eseményei, az olvasó az egyik világból ugrik át a másikba, a két történet váltakozása feszültséget és várakozást generál, folyamatosan fenntartva a kíváncsiságot. Ez a dramaturgiai eljárás különleges dinamikát ad a regénynek, és segít abban, hogy az olvasó aktív résztvevővé váljon, folyamatosan reflektálva az olvasottakra.
Tamás a könyv nagy részét az utazása idején olvassa, miközben új hazája felé repül, és tele van reménnyel, bizakodással, hogy egy igazabb világba fog érkezni. Idealista álmai, vágyai szöges ellentétben állnak a betétregényben ábrázolt zavaros erkölcsiséggel, álszent képmutatással. Ugyanakkor ez a társadalmi kép egy kicsit előrevetíti azt az erkölcsi válságot is, mellyel majd az új világban találkozunk.
A betétregény eseménysora egyébként egy nagyon furcsa gyilkosság kinyomozása körül forog, a nyomozás során a város látszólag rendezett társadalmi felszíne alól előbukkannak az erkölcsileg megkérdőjelezhető sötét erők, fény derül a város elit köreinek erkölcsi romlottságára. Az egyik „izgalmas” helyszín a titokzatos Eddy bár. „A klub, Artúr a hibás mindenért. Ő szervezte meg, ő taszított minket az őrület határára, és most fentről szemléli, miként hull darabjaira a hitványságra épült birodalma” – vallja erről az egyik szereplő. Itt jönnek létre a szövevényes, furcsa szexuális kapcsolatok, az írónak van bátorsága olyan tabutémákról is írni, mint a homoszexualitás vagy a biszexualitás. Az Eddy bár nem csupán fizikai helyszín, hanem egyfajta erkölcsi és társadalmi tükör is, amelyben a szereplők igazi természete mutatkozik meg, a cselekmény kulcsfontosságú fordulatai bontakoznak ki itt.
Hogy ki a gyilkosság elkövetője, az csak a regény végén derül ki, így az alaptörténet és a krimi eseménysora egymással párhuzamban sejlik föl. E két, egymást erősítő hatás feszültsége végigkíséri az egész alkotást. (A bűnügyi regénynek van egy aradi vonatkozású epizódja: a cselekmény azzal indul, hogy a hajnali órákban az állomás környékén összeomlik egy ingoványos, süllyedő talajra épített tömbház, maga alá temetve a lakókat. Ez Aradon valóban megtörtént a Ceaușescu-korszakban. A mű a továbbiakban ezzel az üggyel is foglalkozik, ennek is ki kell deríteni a hátterét: az egyik központi szereplő a város polgármestere, aki ezért is felelős.)
Az igazi regény alapcselekménye három szálon fut, az események ezekben is egymással párhuzamosan és egymásba kapcsolódva haladnak előre. Tamás figurája és sorsának alakulása nem csupán egy szála a cselekménynek, hanem a mű fontos problémájának, a kivándorlás életérzésének megtestesítője. Tamás sorsában minden mozzanat arról árulkodik, hogy a „menekülés” és az „újrakezdés” sosem csupán egy logisztikai feladat, hanem a legmélyebb belső kihívások terepe. Mikor a táborból társaival útnak indul, alapérzése a remény: „Az arra járó lágerlakók integettek. Búcsúzóul magasba emelték karjukat, mintha a buszban ülők szavakba nem önthető szabadságvágyának beteljesülését ünnepelnék. Mint akik bizton tudják: a távozókra izgalmas kezdet, friss remény vár. Tamást is megérintette az integetők együttérzése. »Talán így búcsúztatták Odüsszeuszt is, amikor kihajózott Ithakából«” – ez csap át aztán a bizonytalanságba: „Az ismeretlentől való szorongás rakott fészket bennük.”
Tamás amúgy filozofikus alkat, aki folyamatosan töpreng, elmélkedik, ezekből látjuk a gyengeségeit is, s ez arra készteti az olvasót, hogy saját sorsának alakulásán is elgondolkodjék. A regényben talán egyedül az ő életútja mutat előre. Bátorsága, ahogy nekivág az új feladatoknak, hite a szebb jövőben, elszántsága, kitartása, munkabírása a regény végén elnyeri a jutalmát, elfogadják a családja számára beadott bevándorlási kérvényt, így minden esélye megvan arra, hogy egy éven belül az új hazában lehessen együtt feleségével és gyermekeivel.
A tengeren túli előkelő világban zajló „két szál” két központi alakja, Zénó, a csirkevágóhíd igazgatója (a vállalat a felesége tulajdona) és barátja, Walter, a jó tollú, s jó anyagi helyzetű újságíró, a társadalmi elit tipikus, mégis egyénített alakjai. A hétköznapi ember számára furcsa világban látjuk élni őket: sorsuk, életvitelük a felső tízezer köreibe enged betekintést.
Mindkettőnek felelősségteljes munkája, fontos társadalmi szerepe, családja van, Walternek az első házasságából még gyereke is, de életük valahogy mégis kilátástalan, örömtelen, pedig alapvetően jó szándékú, segítőkész emberek. Ám életmódjuk felelőtlen, családi életük sivár, társadalmi köreikben kötelező a képmutatás, a hibátlanság látszata, életükhöz hozzátartozik a kalandok sora. Keresik a kiutat, nem is egészen reménytelenül, de a felmerülő akadályokkal végül nem tudnak megbirkózni.
Az „elhanyagolt feleségek” sorsa, jelleme is egyéni. Van, aki beletörődött, és elfogadja helyzetét, van, aki úgy dönt, nem alkalmazkodik tovább, inkább egyedül él, s arra szánja magát, hogy elválik. Van, aki úgy lázad, hogy maga is kalandokba menekül. A legfélelmetesebb, amikor az elhanyagolt, megcsalt asszony lelkileg deformálódik. Ilyen Nina, a krimibeli polgármester felesége, aki az olvasó minden képzeletét felülmúló szörnyűségeket követ el.
Érdekes személyiség Zénó szerelme, Vanda, a csinos egyetemista lány. Ő olyan, amilyennek az igazi, hódító nőt elképzelni szokás. Érdemes idézni egyik belső monológjából: „Azon tépelődött, miért nem tudja Zénó megérteni, ő mindenkinek tetszeni akar, nemcsak neki, a szerelmének. Igenis szeret flörtölni. Ha belép valahová, első dolga felhívni magára a figyelmet. Rivaldafényt kíván, tündökölni akar. Hogy mindenki azonnal észrevegye, és rá, csakis rá figyeljen. Miért bántja Zénót, hogy mindenkinek tetszeni akar? Ez még nem jelent semmit.” Ő maga sem tudja, hogy valóban szereti-e a középkorú gyárigazgatót, vagy csak játszik vele. Aztán lehetőség nyílna arra, hogy életét jobb irányba fordítsa, de a „sors” másképp akarja.
A testiség hangsúlyozott jelenléte is fontos eleme a műnek. Nem egyszerűen erotikáról van szó, hanem arról, hogy a testiségben hogyan tárulnak fel a lélek legmélyebb rétegei.
Jellemző a regényre, hogy belső töprengések kísérik szinte minden fontosabb szereplő minden fontos döntését, cselekedetét. A könyv egyik nagy értéke a tetteiket igazoló hősök mögött fölsejlő filozofikus háttér. Ezek a meditációk feltétlenül önvizsgálatra, saját sorsa vizsgálatára késztetik az olvasót. Egyes szereplők olyan életbölcsességeket fogalmaznak meg, vagy idéznek neves íróktól, amelyeket érdemes újraolvasni. Lássunk ezekből néhányat:
„Feledni annyit jelent, mint nem emlékezni a kitörölhetetlenre.”
„A képzelőerő az embernek legmegbízhatóbb fegyvere. Segítségével mindent le tud dönteni, falakat, határokat, még a lélekbe férkőzött fenevadat, a félelmet is legyőzheti.”
„Az ember magáénak akarja a világot. Kitalálja a vallási dogmát, hogy félelmet ébresszen társaiban, mert ez a leghatásosabb szellemi fegyver.”
Különleges érték a mű stílusa. Böszörményi Zoltán kifejezésmódja lírai, részletgazdag, ugyanakkor magában hordoz valami nyugtalanító vibrálást. Magával ragadó az a kettősség, ahogy a leírások egyszerre valóságosak és szinte szürreálisak, vagy ahogy a finom líraiságú leírások közé beilleszt egy-egy egészen nyers, hétköznapi képet.
Remekül megalapozza a regény lírai mélységeit a mű indítása. Itt adja meg a cím „magyarázatát”, kapcsolódását magához a műhöz: „Holdfényes éjszaka tündökölt odakinn. Csavargó szél kapaszkodott a fák lombjajába. Épp csak megrebbentek, összeölelkeztek a levelek. (…)
»Ha szélesre tárnám az ablakot, megérinthetném az éj puha sötét bársonyát. Érezném ránctalan testét, az est húsából törött csontként kimeredő elrontott életemet. Ami még itt van. Enyém. Még hallom lélegzetem. Még enyém a csend vizébe mártott arcom. «” Ez a kép – keretbe foglalva a regényt – megismétlődik a befejezésben is, ezzel a keretes szerkesztéssel egyébként a trilógia harmadik kötetében is találkozunk.
Az éj puha teste az emberi sorsokat egyénre szabva, mégis univerzálisan ábrázolja. A maga módján meghatározott korban és helyszíneken játszódik, de mondanivalója időtlen, és arra készteti az olvasót, hogy az élet lényeges problémáival szembesüljön. A könyvet jó szívvel ajánlom mindenkinek, akiket érdekelnek az élet filozófiai mélységű kérdései és az erotika is, de elsősorban azoknak, akik igazán csak a jól megírt könyveket szeretik olvasni, és fontosak számukra a stilisztikai értékek.
Böszörményi Zoltán: Az éj puha teste. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2025.
