Négy tövig rágott köröm

Gertheis Veronika vagyok, 1990-ben születtem, Budapesten. Óvodapedagógusi, majd drámapedagógusi diplomát szereztem, jelenleg óvodás kortól felnőttekig vezetek önismereti mesecsoportokat. 2009 óta publikálok szépirodalmi és gyermekirodalmi magazinokban verseket, novellákat, meséket.
 

utolsó

egy kávéfolt a fehér asztallapon,
egy hegyező, tele hegyezékkel,
egy elvakart szúnyogcsípés,
az is lehet, hogy kullancs,
egy lehulló sárga levél,
tizenöt megnyitatlan e-mail,
háromcentis lenövés,
tizenegy százalékos őszülés,
három üvegpohár a lakás különböző pontjain,
egy borosüveg a fürdőkád mellett,
nulla kávéscsésze a konyhaszekrényben,
egy kiszáradt kaktusz,
négy tövig rágott köröm,
három végignézett sorozat,
két megszáradt és helyrepakolt mosás,
nyolc összegyűrt papír az ágy alatt,
egy kimasszírozhatatlan csomó
a bal lapocka alsó csúcsa mögött,
egy letörött szárny,
két marék savlekötő;
négy pizzásdoboz a szemetes mellett,
a hetedik nap pizsamában,
egy szivárványszínű fénytörés a falon,
harmincnégy megfogalmazott és elvetett e-mail,
állandó feszülés az alhasban,
negyvenötezer forint adósság,
egy kihagyott álomkoncert,
egy új hajtás a pénzlevelű pileán,
két óra a határidőig.

Tolvaj

Ruhád szegélyét érintem,
egy illanásnyit a mindenségből,
s eltűnök észrevétlen, amerről jöttem,
saruk, köntösök útvesztőjében,
mint egy tolvaj a szerzett kinccsel,
remegve, nehogy meglássanak,
nehogy megláss, és magad elé
állíttass, szégyenemre.
 
Nehogy nevemen szólíts,
már vártad, hogy eljöjjek,
hiszen anyám méhében ismertél,
velem voltál az első, fájdalmas
lélegzetvételtől kezdve,
átvirrasztottad a fogzós éjszakákat,
elgörgetted a kavicsokat
első lépéseim elől.
 
Nehogy szememre vesd,
mikor az erdő tündére voltam,
újságpapírból vágott szárnyakkal
még egész biztos voltam benne,
hogy vagy, és tőled él minden,
s ha féltem, vagy hibáztam,
anyám karjával megöleltél,
s fogtad a kezem akkor is,
 
mikor melléütöttem a zongorán,
mert túl sokan ültek a vizsgateremben,
és eszembe juttattad a német szavakat,
melyeket a klórszagban úszva daráltam,
nehogy lehúzzon jusson a mélység,
és találkára hívtál minden
madárkoncertes csenddel.
 
Felhozhatnád azt is, amikor
hiába vártál órákat, napokat, éveket,
mert elintéztelek egy udvarias köszönéssel,
vagy úgy tettem, mintha nem ismernélek,
elmentem melletted, lehet,
hogy tényleg nem ismertelek,
mert a magamnál hordozott képedre
borostát, szemfedőt firkáltam tollal.
 
Vádolhatnál, hogy rólad
miféle pletykákat meséltem, pedig
nem akartam én rosszat, csupán
kevés voltam a jóhoz,
és vállaim felsebződtek, habár
tiéd a kereszt, enyém a kendő,
Éva lettem, kinek a paradicsom
már csak a tésztán ízlik,
 
és vergődve próbálom
megszülni magam, hogy újra éljek,
csak vér folyik, nem az élet,
talán még van bennem valami
abból a tündérből, megérintem
ruhád szegélyét, és elfutok,
nehogy megláss, és visszakérd,
vagy százannyit adj a helyébe.