Szürke

A mozdony végül nem indult tovább, a vezető és a fűtők megvitatták egymás közt a dolgot, és arra jutottak, hogy a tükörsima jéggel borított síneken, és az összefagyott váltókon nem kísértik tovább a szerencséjüket. Az utasok lekászálódtak a szerelvényről, és a peronon elcsoszogtak a főépületig, majd a közeli fogadóba mentek.

Az a négy férfi, akinek sürgős volt a dolga, körülült egy asztalt, és azon tanakodtak, hogy folytassák az útjukat. Közben a fogadós lerakott eléjük egy nagy kancsó bort, és néhány poharat, majd kéretlenül beleszólt a beszélgetésbe, és javasolta, hogy az urak inkább ne induljanak tovább ilyen időben, ha jót akarnak maguknak. Ellenben ha mégis nekivágnának, ő tud valakit, aki elvinne magával egy szánra való embert Szegedre. Közben a vállára dobta a szürke foltoktól pettyes konyharuhát, amivel a poharakat szokta törölgetni, és beletúrt a szakállába, mint aki nagyon gondolkodik. Az egyik férfi kitett az asztalra néhány érmét, és odatolta a fogadós felé, de a kezét még nem vette le róla. A másik férfi szivart vett elő, a végéből egy keveset leharapott, és gyufa után kutatott a zakózsebében.

A fogadós elmosolyodott, a köténye zsebéből gyufás skatulyát húzott elő. Megrázta, hogy a benne lévő szálak egymáshoz koccanjanak.

– Na persze, olyan ember kell ide, aki ért a szánhoz, meg csukott szemmel is kiismeri magát a havon. És az sem utolsó, hogy ne szarjon a gatyájába, ha felbukkan egy falkányi féreg.

– Féreg? – kérdezte a férfi, és elkapta a doboz gyufát, amit a fogadós dobott felé.

– Farkasok – mondta a fogadós. – Ilyenkor néha megőrülnek az éhezéstől, és támadnak mindenre, annyi van belőlük a nádasok, meg a kis erdők környékén, mint a nyű. Szóval nem árt, ha van fegyveres azon a szánon, aki odalő, ha úgy adódik, ahhoz meg olyan ember kell, akinek engedélye is van ám. Szóval nem könnyű a dolog. Nem könnyű – ismételgette a fogadós mosolyogva.

A férfi, aki az érméket az asztalra tette, felemelte a kezét a halomról, és az erszényéből melléjük dobott még párat. A fogadós bólintott, és füttyentett egyet. Tízéves forma kölyök sietett elő a hátsó helyiségből, de az ajtóból visszafordult, hogy letegye az ócska vödröt, amit cipelt, majd a fogadóshoz szaladt.

– Eredjél, Jancsikám, szóljál Pongrácnak, hogy jöjjön azonnal! – adta ki a parancsot a fogadós, és hogy nyomatékosítsa, kicsit meg is lökte a fiú vállát.

Ahogy a fiú kilépett a fogadó ajtaján, egy kevés havat kotort be a szél, ami szinte azonnal ráolvadt a padlódeszkákra.

– Hozok az uraknak ragut – folytatta a fogadós –, meg még bort, amíg várakoznak. Jobb, ha felkészülnek az útra.

Másnap pirkadatkor indultak útnak. A szán lassan vágott át velük a városon, a szántalpak párhuzamos csiganyomot vájtak az éjszaka hullott, szűzfehér hóba. Pongrác a bakon ült, és egy kesernyés zsírszagú subába burkolta magát, amiből csak a pipát tartó jobbja lógott ki, a gyeplőt szorongató bal keze a suba öblében bújt meg. Amikor a városon kívülre értek, megindította a lovakat, hogy gyorsabb tempóra álljanak be.

Puskás emberük végül nem lett, mert az egyetlen jelentkező éjfélre teljesen elázott, és hajnalban hiába keltegették, hatástalannak bizonyult minden szó, oldalra fordult és horkolt tovább. Pongrác meg legyintett az egészre, és azt mondta, hogy ami rájuk támadna, azt jobb belátásra bírja majd a két öreg mordályával. Valóban volt két puska a kocsin. Régi fegyverek, elszíneződött acélcsövekkel, amikről Pongrác azt állította, hogy még pár éve, 49-ben találta az egyik lápi erdőben, két halott osztrák baka mellett.

Lassan fehérséggé olvadtak a városka körvonalai. A szán belesiklott a nagy, hófedte pusztaságba, meg a csontba mászó hidegbe, és a férfiak dideregtek a bundák alatt is, az orrukból kiszökő pára dérré fagyott a bajszukon és a szakállukon.

Valahol egy nyárfaliget mellett haladtak el, amikor Pongrác észrevette őket. A kiserdőből rontottak elő, és nagy iramban közeledtek a kocsi felé. Legalább egy tucatnyi farkas.

– Túl közel vannak – kiáltott hátra Pongrác az utasok felé. – Gyorsabbak nálunk, el kell kergetni őket! – mondta, és közben hátranézett az utasokra, akik az egyre közeledő falkát figyelték. – A lovakat akarják. Maga! – mutatott rá a szőke férfire, aki a bal oldali szánajtó mellett ült. – Ott vannak a lába alatt a puskák, szedje elő! – utasította a szőke férfit, majd lassította a lovakat.

Mikor a szán megállt, Pongrác leugrott a bakról, és odaparancsolta az egyik férfit, hogy fogja a gyeplőt, ne tudjanak megiramodni a lovak, ő pedig a puskáért nyúlt. A szőke férfi a kezébe adta a fegyvert, és közben kibújt a takarók alól, szorítva a másik puska jéghideg markolatát. Pongrác beletérdelt a hóba, feltolta a süvegét kicsit a homlokára, úgy célzott. A lehelete hosszú, egyenes oszlopként kúszott ki az ajkai közül.

A farkasok egyre közelebb értek.

– Lőjön már! Hát mire vár, kegyelmed? – kiáltott rá a férfi, aki a gyeplőt szorongatta idegesen.

– Csend legyen! – intette le Pongrác. Közben az ujja a ravaszra simult.

Mellette a szőke férfi nem tudta, hogy mitévő legyen, így ő is a vállához emelte a puskát, nagyot sóhajtott, és hátrahúzta a kakast, a célgömbön keresztül a farkasokat figyelte.  

– Majd, csak ha szólok – suttogta Pongrác.

A farkasok már veszélyesen közel voltak.

– Most lőjön! – kiáltotta hirtelen Pongrác, és azon nyomban elsütötte a fegyverét. A lőpor kékes füstje körbevette. Az egyik farkas mintha elbotlott volna valamiben, úgy vágódott bele a hóba.

A szőke férfi is tüzelt, de nem történt semmi. Kinézett a torkolattűz után maradt füstköd mögül, és csak azt látta, ahogy a farkascsapat, mint valami madárraj irányt vált, és hamarosan eltűnik az erdőben.

Pongrác intett a szőke férfinek, hogy menjen vele, közben a puskát átvetette a vállán.

A farkas úgy tízméternyire feküdt tőlük. Még maradt benne élet, de mozogni már nem tudott, a szemei is csukva voltak. Pongrác gyorsan leguggolt mellé, felemelte a mellső lábát, és szíven szúrta a késével. Az állat megmerevedett.

– Hát, ezt megúsztuk ennyivel – jelentette ki Pongrác, és egy kevés hóval elmosta a kését, majd visszatette a tokjába. – Segítsen, húzzuk!

– Hova? – kérdezte a szőke férfi.

– Fel a kocsira, hát hova a rossebbe, nem egyedül cipelem oda a dögöt! – felelte Pongrác. – Elvisszük magunkkal. Majd Szegeden kifizetik a fejpénzt érte, a bundája meg jó lesz az egyik cimborámnak, csinál belőle valamit.

Ahogy húzták a tetemet, az hosszú vörös nyomot hagyott maga után a hóban, majd felrakták a hátsó üléssor elé a padlóra, úgy hogy a sebesült része kilógjon az ajtónyíláson. A vére a szántalpra csöpögött.

A szőke férfi tanácstalanul nézte a kezét, ami ragacsos és vörös volt.

– Mossa le kegyelmed a hóban – mondta Pongrác, majd megrázta a fejét, és kis szünet után folytatta. – Mi a mestersége kegyelmednek, már ha meg nem sértem, hogy kérdezősködöm?

– Író vagyok – felelte a szőke férfi.

– Maradjon is inkább a pennánál – dörmögte Pongrác. – No, induljunk, mert itt fagyunk meg!

A szán kiugratott a hóból, amibe állásában kissé belesüppedt, és újra úton voltak. A farkas teteméből sokáig szivárgott még a vér a szántalpak nyomvályúja mellé, aztán még valahol Szeged előtt befagyott a seb, és az állatból eltűnt minden melegség.

Feltámadt a pusztai szél, és Pongrác megsürgette a lovakat, mögöttük már kavargott a hóvihar szürke köde.