Emberszárnyak

Tisztelt Olvasóink! Szakács Péter itt közölt fordítása szeptemberi lapszámunkban tévesen, Szakács István Péter nevén jelent meg. A súlyos tévedésért elnézést kérünk mindkét szerzőnktől és olvasóinktól!

*

Micsoda meglepetés lenne, ha egy földrajzkötetet kézbe véve abban egy olyan fejezettel találkoznánk, mely a geográfia „tiszta”, szokásos, szakkönyvekből jól ismert témái helyett annak któnikus formáiról szólna. Biztos, hogy hirtelenjében semmi értelmét nem látnánk ennek a megközelítésnek, vagyis, hogy valaki egybeeséseket vél felfedezni a földrajz külsődleges, objektív leírásai és a lélek vulkanizmusa, vagy pedig a folyók és a hegyek évezredes története és életünk gyors, lüktető lefolyása között. Ezek a dolgok, úgy tűnik, homlokegyenest ellentétesek. Mindazonáltal az isteni Platón egyik dialógusában éppen ezzel a furcsasággal találkozunk. A Phaidroszban ugyanis az áll, hogy ez a Föld nem felel meg a róla alkotott képnek, a felszínéről szóló leírásoknak, hanem felfoghatatlanul nagy, és számtalan csodálatos hellyel van tele, melyek számunkra, akik a „perzsák földje és Herkules Oszlopai közötti területen” lakunk, ismeretlenek. Az isteni helyekről s arról a „tiszta világról”, amelynek a mi Földünk pusztán alárendeltje, még csak elképzelésünk sincs, mivel kívül esnek a bennünket körülölelő völgyek, lankák által átszőtt apró régión. Megtelepedtünk ezen a kavicsos, steril talajon, szétszórattunk a tengerek által mosott partokon, akár „hangyák és békák egy mocsár körül”. Ez a bennünket összetartó, katasztrofális, fatalista földrajzi provincializmus elvakít bennünket, így csak azt vesszük észre, hogy „a talpunk alatt található föld, a lábunk által taposott kövek, az életterünkként szolgáló helyek feslettek, rozogák, akár egy tenger által betemetett, szánalmas hajóroncs”. Só és homok, ahová csak beszivárog, megállítja a szép, szabályos formák növekedését, „miként a tengerben sem nő semmi, ami értékes, remekbe szabott volna”. Nem ismervén a mi alsó világunkétól eltérő tökéletességet, pazar ligetnek véljük a körülöttünk lévő kiszáradt, elsorvadt bokrokat. Miért nem eredünk mindannak nyomába, aminek itt híján vagyunk? Miért nem indulunk útnak, balsors kergette vándorokként, hogy új égboltot találjunk lakhelyül? S íme, ezt a gondolatmenetet követve, a maga gazdagságában tárul fel előttünk a platóni, átlényegült geográfia. A mi liliputi világunk csakis azért képes fogva tartani bennünket, mert bármerre nézünk is, a táj mélységes barlangokba torkollik, vagy magas, áthatolhatatlan kőhegyek határolják, s felszínét girbegurba formák teszik göcsörtössé, járhatatlanná. Ez a szokatlan határkerítés pedig fenyegetően fölébe magasodik az általunk lakott kérges domboknak és homályos völgyeknek, melyek eltörpülnek, jelentéktelennek látszanak mellette. Ez a kiszámíthatatlan, kacsaringós domborzat, ezek a görbe, meggyötört felületek vetik rá napjainkra a szorongás, kilátástalanság árnyékát, éreztetvén velünk nincstelenségünket, elégtelenségünket. A tökéletesség lehetőségének előtűnése létünk tényleges tökéletlenségére emlékezet bennünket: mindig van valami, amit még el kellene érnünk, de nem kaparinthatjuk meg, csak a hegytetők végtelen messzeségéből feltűnő csillogásában gyönyörködhetünk. Vagyis az illúzió szolgál gyógyírként eme gyötrelmes állapotunkban. Így hát, „miközben tudtunkon kívül ezen barlangok mélyén tengődünk, azt képzeljük, hogy fönt, a földön lakozunk, mint amikor valaki, aki az óceán fenekén telepedett meg, a Napnak és a csillagoknak a hullámokon átszűrődő fényét látva, a vizet égboltnak hiszi”. Rabságunkból csalóka hiedelmek, téveszmék révén szabadulunk meg, amelyek tudatunkból kioldanak minden, elesettségünkkel, alávetettségünkkel kapcsolatos érzést, a látszatot emelve a valóság rangjára. A magasságok urának hisszük magunkat, de valójában úgy élünk, mint „mocsarak partján mászkáló békák és hangyák”.

Az említett dialógusban a topográfiai okfejtés egy, a létezésünk koordinátáival kapcsolatos elmélkedésbe fordul át, az emberi végesség analízisébe, gondolkodásunk általi elsajátításába torkollván. De minek is tudja be pontosan Platón lehetőségeink korlátozottságát? Nem a táj kietlenségének, ahogy elsőre gondolnánk, hanem a magasságba való felemelkedést ellehetetlenítő súlyunknak és erőtlenségünknek. Saját tömegünk, hajlamunk húz a föld felé minket,  illetve  egy mindenütt megnyilatkozó geotropizmus[1]. Ez a monumentális „geológiai” képződmény, mely létünk színpadát s egyben börtönét jelenti, felfogható egy eredendően hozzánk tartozó, belső tehetetlenségi erő, „inercia”, vagy lefele-tartás, hanyatlás visszatükröződéseként, illetve cselekvésképtelenségünk kivetüléseként. Szárnyak híján, hogy felfele nyúlhassunk, nőhessünk, ebbe a kemény földbe kell gyökeret eresztenünk, s éppígy felfogható fordítva: a talajba való kényszerű kapaszkodásunk miatt nem tudunk szállani. A Phaidroszból már tudjuk, hogy a szárnyait vesztett léleknek addig kell hánykolódnia, zuhannia, míg valamilyen szilárd képződménybe nem ütközik, ahol megtelepedhet. Ezt a „szilárd képződményt” határoltságunk rendszere alakította ki, vagyis mindaz, ami külsődleges, mindaz, ami a matéria felségterületéhez tartozik. Lényünk, ahelyett, hogy gyorsan, könnyedén röppenne fel, mint a magasban fészket rakni óhajtó madár, az anyag birodalma felé kezd zuhanni, „fejét veszti, összezavarodik, nem találván tájékozódási pontot, szédülés fogja el, mintha ittas volna”. Másfelől, a Phaidroszban szó van egy, az embert a fellegekbe ragadó, transzcendens megszállottságról, aerosztatikai hajtóerőről, mely éppen az ellentéte ennek a lelkünkben legalább ugyanilyen mélyen gyökerező, szárnyszegő, érzéki részegségnek, illetve végzetszerű zuhanásnak. Ezen két impulzus egyikétől földi testünk származik, a másiktól az a törekvésünk, hogy elkülönüljünk a testiség minden formájától, levessük magunkról mindazokat a súlyokat, amelyek visszatartják szárnyas lelkünket az isteni régiókba való felemelkedéstől. „A szárnyak ereje abban áll, hogy azt, ami súlyos a magasabb régiókba emelik.” 

A szabadságnak, s az elnyomott ember felszabadításának a problematikáját fejti ki itt Platón, a szó legszorosabb értelmében. Az ideák elméletének szerepe ugyanis éppen az elnyomás legyőzése, a kényszer fojtogató béklyói alól való feloldozás, a végesség falainak lebontása, szellemi életünk terének kiszélesítése. A híres platóni ideák valójában nem az érzéki valóságtól elvonatkoztatott absztrakciók, ahogy mi a közbeszédben a fogalmakat, konceptusokat értjük. Hiszen ez esetben nem lehetne „eredeti” formáknak, az anyagi valóság forrásainak tekinteni őket, hanem puszta „másolatok” lennének; az érzéki világ dolgainál szegényesebb, nem pedig gazdagabb valóságot jelentenének, ami ellentétes lenne platóni tanítással. A fogalom mindig hiányosabb, szegényesebb, mint amit megragad, lévén, hogy pusztán másolja, imitálja az adott érzéki dolgot, az ideák azonban nem származékosak, hanem eredendő Létezők, abszolút minták. Az idea éppen ellentétes a fogalommal, egészen más természettel, és hatással bír, hisz felette áll az érzékinek. Míg a fogalom beszűkíti mozgásterünket, egy lezárt, megfellebezhetetlen valóságot tár elénk, az ideák a tökéletesedés, teljessé válás végtelen folyamatát kínálják fel, az aktuálisan fennálló valóság meghaladására sarkallnak bennünket. Arra, hogy az ideák jelen vannak, és hatnak, a lehetőségek feltárulkozása mutat rá. Mint Füller írja, „a szókratészi etika fénye ragyogja be a Formákat is, melyek mind morális elvek, a szó legigazibb értelmében. A platóni ideák ideálok, s mint ilyenek, az imádat tárgyai. Szó sincs arról, hogy a természettel, a szépség mibenlétével, az igazság szentségével kapcsolatos hideg, tudományos reflexió élettelen végtermékei volnának. Nem térképszerű reprezentációt nyújtanak, hanem az univerzum idealizált, a lélek vágyainak minden színével gazdagon lefestett panorámáját tárják elénk.”

Az ideák teljessége, hiánytalansága úgy viszonyul a világ hiányos voltához, mint végtelen a végeshez, mestermű a kiforratlan alkotáshoz. A ideák oldanak, szabadítanak, kivonnak a fogalmak s a szűken értelmezett érzéki tapasztalatok börtönéből, túlmutatnak a megismerés puszta ténymegállapításként való értelmezésén. Noha befejezettek, mozdulatlanok, statikusak, vezérlőelvként ők állnak minden mozgás hátterében, amely a ragyogásukat folyamatosan szomjúhozó érzéki világban végbemegy. Az eidetikus világ[2] eme halhatatlan konstellációihoz való visszatérés vágya, a kozmogóniai Erósz az, ami az univerzum létét fenntartja. 

Az ideák megóvnak attól, hogy az érzéki tapasztalatok, melyek lezárt, tőlünk független „tényszerű” realitásokként jelennek meg, tévútra vigyenek bennünket, és egy másik, ugyancsak tőlünk független, teljes valóság  birodalmába emelnek bennünket. Amíg a közvetlen érzéki tapasztalatok előtérbe helyező gondolkodás tökéletlensége és elégtelensége révén köt gúzsba bennünket, addig az eidetikus beállítódás súlyos áldozatot követel meg tőlünk, azt, hogy saját akaratunkat feladva, teljes mértékben alárendelődjünk egy olyan isteni tökéletességnek, amelyre semmilyen hatással nem lehetünk. Az ideák önmagukért, önmaguk által vannak, olyannyira, hogy képtelenség bármit is létrehozni, ami tökéletességüket növelné, meghaladná, nem szorulnak semmiféle kiegészítésre, hozzájuk viszonyítva nevetségessé válik minden emberi alkotás. Színrelépésünkkor a lét drámája már lejátszódott, annak következményeit készen kapjuk, s a mi szerepünk pusztán a felettünk álló megfellebezhetetlen hatalom legitimitásának elismerése. Adott tehát egy létezésünk körülhatároló örök ige, amelynek a mi tünékeny, elillanó beszédünk pusztán erőtlen és hiábavaló visszhangja. Minden, ami rajta kívül van, nem több mint mimézis, utánzat, üres reprodukció. Ha tovább folytatjuk ezt a gondolatmenetet, akkor a történelemről mint a civilizáció, a szellem kibontakozásának folyamatáról beszélni értelmetlennek és furcsának fog tűnni, s kiderül, hogy az a szabadság, melyet okfejtésünk elején az embernek tulajdonítottunk, hamis. A szabadság tehát ismét elenyészni látszik, beleolvadva egy éppoly könyörtelen szükségszerűségbe, mint az előbbi; előzőleg az anyag fogságába zárva idegenedtünk el önmagunktól, immár a megfellebezhetetlen fátum igája alá kerülünk. Ily módon a valóság úgy jelenik meg, mint ami feltétele, nem pedig egy adott állapota létünknek; tőlünk független, megfellebezhetetlen tényszerűség, nem pedig játéktér, melyben pozícionálhatjuk önmagunkat; mint amit a gondolkodás készen kap, nem pedig aktív módon formál. Ebből következik a platóni filozófiának Az államban érintett ellentmondása, hogy azoknak a filozófusoknak, akik már eljutottak az ideák templomába, s életüket az eidetikus világban való gyönyörködéssel tölthetnék, miért kell ehelyett a többi ember tanításával és kormányzásával vesződniük. Erre vonatkozik Glaukón Szókratészhez intézett kérdése: „Miért kell nyomorúságra ítélni őket, hisz boldog életük is lehetne?” Ha a boldogság, illetve az élet célja felette állanak a történelemnek, ha az idő és a dolgok folyása nem lényegi aspektusai a valóságnak, akkor miért kell elvárni azoktól, akik eljutottak a létezésnek egy magasabb fokára, hogy vállalják az árnyékvilág irányításának, átformálásának feladatát? Miért kell visszahelyezni az anyagi világ fogságába a szárnyakat növesztett, repülni vágyó embereket? Ezen a ponton Az állam érvelése egyáltalán nem meggyőző, s nem is lehet a kérdésre megfelelő választ adni, amennyiben a platonizmus kontextusában maradunk. Toynbe Civilization on Trial című műve a platonizmust azon filozófiai irányzatok közé sorolja, melyek nem ismerik el, hogy a történelemnek bármiféle sajátlagos értéke volna, s a léleknek olyan feladatot szánnak, mely a tapasztalati világ kereteinek meghaladását követeli meg: „On this view, this world is wholly meaingless and evil. The task of the soul in this world is to endure it, to detach itself from it, to get out of it.”[3] 

A szintek és régiók, ahol a szellem lakozhat, s a lét formái, amelyeket magára ölthet, sokfélék, de minden esetben meghatározzák nézőpontját, és nem tarthatja hatalmában áramlásukat. Bármivel találkozzék is a lélek eme földi vándorútja során, bármi kerítse is hatalmába, megőrzi érzékenységét önmaga megformálásának vágya és a szabad alkotás iránt.

Vicente Ferreira da Silva fenti esszéjének eredeti címe: Androptero.

Jegyzetek:

[1] A gyökerek, szárak lefelé, a föld középpontja felé hatoló növekedésének vagy görbülésének jelenségére vonatkozó botanika kifejezés.

[2] Az eidetikus annyit jelent, mint az értelem,  illetve valamiféle belső látás által felfogott.

[3] „Ebből a perspektívából nézve a világ teljesen értelmetlen és rossz, s a léleknek nincs más dolga vele, mint hogy elviselje, önmagától elkülönítse, s végül kilépjen belőle.”