Amikor a fordítót fordítják
Ezen a szürke, ködös napon, melyen először kopogtatott be hozzánk a tél, csak ábrándozni lehet a nyárról ‒ gondoltam a neves műfordító, Hans-Henning Paetzke Ábrándok című regényének bemutatójára tartva, melyet az Írók Boltjában rendeztek. Erről meg az jutott az eszembe, hogy „boldogult ifjúkoromban” gyakorlatilag minden irodalmi könyvet itt mutattak be, ebben a Japán Kávéház helyén létrehozott könyvesboltban, mely kávéházba József Attila is járt, de ma már kevesebbszer látogatok el ide.
A regényről Laik Eszter, az Irodalmi Jelen szerkesztője, és Márton László író-műfordító beszélgetett a szerzővel, és egy kis meglepetéssel is készültek: Dalos György levélben elküldött méltatását a szerkesztő olvasta fel. Furcsa fordulattal így köszöntötte a Németországban élő magyar író a Magyarországon élő német írót. Dalos kiemelte, hogy három Paetzkét üdvözöl: a műfordítót, a barátot és az írót. Először Petri György költő lakásán találkozott vele, és feltűnt neki, hogy a Nyugat-Németországból érkezett fiatalemberben volt valami kelet-európai. Aztán hamarosan kiderült róla, hogy nem véletlenül, hiszen gyerekkorát az NDK-ban töltötte, ahol szolgálatmegtagadás miatt börtönbüntetésre ítélték. Sorait végül azzal zárta, hogy az Ábrándok egy romantikus nyelvezettel megírt szerelmes regény a szocializmus országairól, amely „leleményesen kitalálja az igazságot”.
Laik Eszter, aki a regény olvasószerkesztőjeként is ténykedett, azt kérdezte először Paetzkétől, hogyan talált rá nyelvünkre: hogyan kezdett fordítani? Nagyon egyszerűen, felelte a szerző: magyar lányt vett feleségül. Ez a hölgy készítette el számára Mészöly Miklós Saulus című regényének nyersfordítását, mely alapján megszületetett első műfordítása. Szerinte bátor lépés volt Mészölytől, hogy rábízta a könyve átültetését, hiszen akkoriban még kezdő fordítónak számított. Amikor Mészöllyel először találkozott, azt hitte róla, hogy fiatalember, de kiderült, hogy akkor már 47 éves volt. Később meghívták Mészöly Miklós „bulijára” is, melyet az 50. születésnapjára rendeztek. Emlékei szerint rengetegen voltak, és „kint álltak a belügyesek”. A Saulus után Konrád György is felhívta Paetzkét, hogy le kéne fordítania egy kis esszét, amelyről később kiderült, hogy röpke 500 oldalas…
Márton László azt a kérdést vetette fel, hogy a frissen megjelent mű regény-e, vagy inkább önéletrajz. Paetzke dokumentumregényt tervezett, a fikciós és valóságos elemek keveredéséből született végül a mű. „Ha igaz lehetne, akkor igaz is”‒ foglalta össze summásan az író. A regényt – korábbi műveivel ellentétben – én-formában írta meg, és nem rejtőzött régebbi álneve mögé, bár többi szereplőjének megváltoztatta a nevét.
Laik elmondta, kezdetben ő úgy gondolta, hogy a regény két fő szálából ‒ a szerelmiből és a politikaiból ‒ a politikai a fontosabb, de Paetzke szerint éppen fordított a helyzet. A szerkesztő ezután egy érdekes párhuzamról beszélt: a főszereplő és Teresa szívében 1989-ben izzik fel a szerelem lángja, amikor a politikai lelkesedés lángja is a magasba csapott, majd azt is megjegyezte, hogy abban a közösségben, melyhez Paetzke tartozott, milyen szabadosan élték meg a szerelemet. A szövegnek arra az erényére is kitért, hogy a bemutatott tragédiák ellenére a mű meg tudta őrizni szatirikus látásmódját. „Ha mindent komolyan vettem volna, már nem élnék” ‒ reagált fanyarul a szerző. Márton László szerint attól marad derűs a szöveg, hogy mindent összefüggéseiben, felülről lát.
Paetzkének nem ez az első saját regénye, és a fordítások segítségével folyamatosan fejlődött az írói nyelve. Azok stílusa is hatott rá, akiket németre átültetett: Mészölyé, Konrádé, Petrié, Szőcs Gézáé, Böszörményi Zoltáné és Balla Zsófiáé – Balla Zsófia az esten is jelen volt – és még hosszan sorolhatnánk. Mint megtudtuk a szerzőtől, egykor verseket is írt, de azokat soha nem akarta megjelentetni. Petri György világlátása viszont nagyon közel állt hozzá, és tőle három könyvet is megjelentetett. Felidézte utolsó találkozásukat is, amikor Petri már szívószállal itta a sört, és amikor meglátta a féléves kislányát, akit magával vitt, azt mondta: ha tudta volna, hogy a gyerekét is hozza, főz neki valami finomat, holott az ekkora gyermek még nemigen eszik komoly ételeket. A költő alakja egyébként a regényben is felbukkan. Paetzke visszaemlékezett arra az estére, amikor Petri „evőeszközt nem használva” falt egy németországi étteremben, ahol később egy verekedés is kitört.
Márton Lászlótól pontos összefoglalót kaptunk a hatvanas évektől a kilencvenes évekig ívelő szerteágazó cselekményszálakról és arról a történelmi háttérről, ami meghatározta a szereplők életét. Az író-műfordító – akinek egyes műveit Paetzke szintén átültette németre, és régi baráti kapcsolatban vannak – hangsúlyozta, milyen jól ábrázolja a regény a sokidentitású főszereplő és mellékszereplők konfliktusait, amelyek épp a különféle és keverődő származások és azonosságtudatok okán robbannak ki.
Fontos még megemlíteni, hogy a regényt Muth Ágota Gizella fordította magyarra, és az Irodalmi Jelen Könyvek jelentette meg.
Az est a szerző felolvasásával zárult, majd a dedikálás következett, és az első dedikáltató éppen Balla Zsófia volt. Az Ábrándok bemutatója után a nyárról ábrándozva kiléptem a pesti Champs-Élysées-re, és fejemben a bemutató mondataival elindultam a földalatti felé.
Fotók: Acsai Roland
További képek az eseményről a lapozható galériában!
