Az igazi utazó

 – Combien? – vigyorog a pasas.

Kérdőn nézek rá: mi van? Ennyit azért értek franciául, de hogy mire vonatkozik a „mennyibe kerül”, fogalmam sincs. Négyen vannak, szikár alakjukon homokszínű djellaba, fejükön fekete turbán.  

– Combien? – szól újra. Gondolom, hogy hozzám beszél, hiszen rám néz. Összevihognak a társaival.

Forgatom a fejem, „combien”?, árulok valamit, csak nem tudok róla? Odébb éppen próbálsz szót érteni kamaszforma fiúkkal. Távolabb rongyokba bugyolált nők és gyerekek ácsorognak mezítláb a homokban, gyanakodva méregetnek, és pusmognak egymás közt. Zavartan pislogok hol feléjük, hol a férfiak felé, kényelmetlenül érzem magam, jobb volna innen minél előbb elpucolni. Nem tudom, miért álltunk meg a semmi közepén, biztos a sofőrnek van itt ismerőse vagy rokona.

Homokdűnék között, áruraktárszerű vályog- és hullámlemez tákolmány előtt parkolunk, a terepjáró sofőrje eltűnt. Település ugyan nem látszik, de nyilván kell legyen a dűnék takarásában egy rejtett, zöldellő kis oázis, vagy talán a homok, a föld alatt laknak ezek az emberek, barlangokban.

Nehezen esik le, hogy mi van. A férfiak – az arcomon és a kézfejemen kívül – az egyetlen szabadon hagyott testfelületemet bámulják: a térdnadrág alatt kilátszó hófehér sípcsontomat és vádlimat.

„Combien”: kezdem kapiskálni.

Hiába lépek arrébb, a férfiak nem tágítanak, most egyikük rá is mutat a lábamra, „no, no, no” – tiltakozom, a magyarázkodáshoz messze nem elég a nyelvtudásom, de hiába értenénk egymás szavát, akkor is könnyen elbeszélnénk egymás kultúrája mellett. Úgy tűnik, ezen az eldugott mauritániai településen még az országos átlaghoz képest is prűdebb világképnek köszönhetően egészen torz értelmezést nyerek a kilátszó lábammal.

Utólag elmesélem a történteket, hogy míg te remekül szórakoztál néhány kíváncsi suhanccal, mutogattad nekik a mobiltelefont, a fényképezőgépet, addig engem miféle megalázó sérelem ért. Sértetten nézek rád, ezen most mi olyan vicces. Hiába, kuncogsz, a „világlátott”, városban megfordult, felvilágosult „dűnelakó” férfiak pontosan tudják a legnagyobb titkot, amit az asszonyaik és gyerekeik csak valami sátáni pletykából kapiskálhatnak: kizárólag a városi prostiknak látszik ki a ruha alól a lábuk.

Úgy intézkedsz, keresed a nekünk „legmegfelelőbb” járatot Casablanca buszpályaudvarán, mintha jól kidolgozott tervünk volna, milyen cél felé is igyekszünk pontosan. Pedig nincs kidolgozott tervünk. Az ember könnyen megmagyarázza magának, hogy a célnak, az egzakt terveknek miért nincs létjogosultsága:

Azért, mert az út a fontos.

Azért, mert a spontaneitás a valóság és az igazság maga.

Mert érezni véli az ember, hogy a világot megismerni valójában nem is lehet, esetleg önmagához juthat kicsit közelebb az úton. Vagy valami ilyesmi.

Tudni véljük, hogy egy igazi utazó sosem siet, nem áll be a turistalátványosságok előtt kígyózó turisták sorába; mindenkor kicsit fölényesen ballag el a fényképészkedő külföldiek mellett, és az idegenvezetők terelgetette csoportokat fintorogva szemléli. Akár órákon át csak üldögél és nézelődik, töpreng az élet nagy dolgain; megsértődik, sőt, kikéri magának, ha a helyiek gazdag külföldi turistának nézik. Lehetőség szerint egyszerű szállásokon alszik, odavalósiak között utazik a helyi járatokon, és ha úgy adódik, akkor természetesen kirakja a mutatóujját, és stoppol.

Megváltjuk, azaz heves indulattal kiharcoljuk a buszjegyeinket, mert igenis, az igazságosság és egyenlőség nevében nekünk is ugyanannyiért jár a menetjegy, mint az itteni állampolgárok bármelyikének, és nincs joguk akár csak kétszeres árat is felszámolni azért, mert külföldiek vagyunk. Gyanútlanul dobjuk be saját kezűleg a hátizsákjainkat a busz aljába, a csomagtartóba, nehogy még a csomagelhelyezésért is fizetni kelljen. Diadalittasan szökkenünk a koszos fedélzetre. Árukkal megpakolt, kócos kisgyerektől veszünk egy-egy csomag papírzsebkendőt, meg mandulapasztás, datolyás édességet és egy zacskó földimogyorót, aztán kényelmesen elhelyezkedve, elégedetten nézzük az utasok, mozgó árusok, a pályaudvaron ténykedő alkalmazottak kavalkádját. Cseppet sem birizgálja a figyelmünket a megkerülhetetlen tény, hogy mielőtt a rakodóember lecsapja a csomagtér ajtaját, betuszkolnak alulra néhány összekötözött lábú, kétségbeesetten mekegő és bégető kecskét és birkát. A helyiek tán megszokásból, mi leginkább nemtudásból nem gondolunk bele az állatok kifejezetten kellemetlen helyzetébe, ahogy a táskáinkéba sem.

Az igazi utazó az, aki...

Olcsó helyen száll meg, ahol nincs mosógép, és nem is gondol rá, hogy elvigye a holmiját mosodába, mert feltételezi, hogy az túl drága, és az már eleve túl turistás volna. Ezért aztán szent karácsony éjjelén, míg a mi földrészünkön a családok boldogságos hangulatban ülnek a karácsonyfa alatt, az ünnepi bőséggel terített asztalnál, majd a meghitt ajándékozás után meghatottan éneklik a Mennyből az angyalt, én valahol az Atlasz-hegységen túl, a Szaharában, a nap utolsó – a közeli minaret hangszórójából behallatszó – imára hívó ének hangjával a fülemben nyomkodom olcsó hotelünk jégverem fürdőszobájában a szappanos-langyos víz alá a kecske- és birkahúgyos, -szaros hátizsákjainkat a mosdókagylóba, dörzsölöm a vizelettel átáztatott, büdös ruháinkat a csap alatt. Felkarommal törölgetem a szememet. Nem éppen a meghatottságtól könnyezem.

Békésen hortyogsz, téged nem érint meg ez az egész, eleve rossz a szaglásod, nem érzed, amit én. A lámpafény és a kintről beszűrődő ének hangja sem zavar, úgy alszol az isten háta mögött, a fűtés nélküli szállásunk áporodott matracán, mintha a végcélt jelentő pihe-puha, makulátlan paradicsomban lennénk.       

Anyád szerint mindig is kezelhetetlen voltál és önfejű. Anyám rólam alkotott elmarasztaló véleményét a rám vetett pillantásai árulják el leginkább. Olyankor le kell ülnöm, ha éppen állok, mert a tekintetétől egészen elgyengülök. Nyelek, de nincs nyálam, kiábrándultság és szégyen karcolja végig a torkomat, bámulom a konyha kövét, szép lassan szétfolyik a szemem előtt a minta. Gyakran megkérdezi tőled anyád, ahogy tőlem is az enyém, hogy miért. Miért csináljuk éppen azt, amit, és miért nem valami teljesen mást. És jönnek az ötletek. Hogy ott van a cég, két utcával arrébb, hívtak, de te nem mentél, de még nem késő! A szomszéd Lacika is, nézd meg, ő is ott helyezkedett el, pedig ő még fiatalabb is nálad vagy két évvel, és lám, már megvan a lakása, mert dolgozik látástól vakulásig, jön a gyerek is hamarosan, hát milyen szép kis életük van! Miért nem állok be tanítani, mondja anyám, és kezét elcsigázottan az asztalra ejti, hiszen diplomám van róla, hát micsoda szép hivatás a pedagógusoké! Tekintetem a földön. A keserű és kínzó miérteknek se vége se hossza. Miért tengődik valaha nagy terveket kergető, jómódú nagybátyád szegényen, kiszolgáltatottan a nyolcadikon? Miért utazott el valaha bölcs nagyanyád szelleme messzire, és miért nem tér vissza? Miért nem bírta elviselni anyád apádat? Mert az ivott, vagy apád épp azért kezdett el inni, mert nem volt képes megfelelni anyád vagy az élet elvárásainak. És akkor itt vagyok én...

És itt van az, hogy miért vagyunk itt, és nem otthon. Karácsonykor. Húslevest ennénk ebédre, meg aranybarnára sült panírba bújtatott harcsát, lenne bejgli, keksztekercs, gyümölcstorta. Ha most otthon volnánk, te akkor is éppen ilyen jól aludnál, én meg éppen ugyanígy agyalnék valamin. Például azon, hogy milyen jó volna elutazni valahova.

Londonban most nem lehetnénk. Mert tél van, és az utazók télen nem dolgoznak hideg, nyirkos helyen. De ha mondjuk tavasz lenne, nyár vagy ősz, akkor lehetnénk ott. Szokás szerint ülnél a gép előtt, naphosszat weblapot terveznél, én meg felszolgálnék valami belvárosi étteremben, és fotózgatnék egy jelentéktelen helyi lapnak.

Londonban lakik az egész világ. Nepáltól Afganisztánon át Óceániáig, Közép-Afrikától Dél-Amerikáig. Itt van minden és mindenki, a létező összes nyelvvel, vallással együtt. Jó egy helyen ilyen sokfélének lenni. Jobb egy heterogén társadalom, mint egy homogén, előbbi nagyobb eséllyel lesz egészséges, mint utóbbi. Nem tudom, ki mondta ezt, de valakitől hallottam, ez biztos. Vagy olvastam valahol. Csak az a baj ezzel, hogy végül is senki sincs otthon. Állandó az ideiglenesség-érzet, az átmenetiség birizgáló élménye. De amint rendeződne az „idegenek” saját országaiban a helyzet: a háborúk elcsitulnak, a korrupció elsorvad, a politika visszahúzza véres karmait, a természet elmosolyodik, az aszály és az éhezés helyét átveszi a szakadatlan virágzás, az életszínvonal felível, akkor majd elindul mindenki, aki eredetileg máshová valósi, vissza a saját hazájába, ahová valahol mélyen mindig visszavágyott. De addig is, amíg idegenben van, mindenki felépíti a saját közegét. És sehogy sem passzol a cirádás hindu templom az angol pubhoz, a MC Donald’s-hoz; az óceáni éghajlat kövér, zöld fűjéhez a mecset; a napi ötszöri ima a liberális légkörhöz; az egy istenhez a sok-sok istenségszobor. Nem illik össze egyik sem a másikkal. Aztán amikor egyszer csak tényleg távoznak az „idegenek”, az „eredeti” helyi kultúra „megtisztul”, maga marad, a „valódi” helyiek azt veszik észre magukon, hogy a fellélegzős öröm helyett, hogy „hurrá, újra csak a miénk ez a föld”, rövid idő után unalom és szürkeség telepszik az életükre, és bekopog ajtajukon a kelletlen gazdasági visszaesés.

Lefotózom Wembleyben a sokszáz éves anglikán templomot; odébb a pár éve befejezett homokszínű, aprólékos faragásokkal díszített hindu templomot a szentélyekkel, a márvány istenség szobrokkal, Visnuval és Ganésával; és kattintok párat a mecsetre is, a déli ima idején az udvarán imádkozók tömegével.

Northolt parkjának, mezopotámiai ősi toronytemplomok mintájára épített, mesterséges dombján ácsorgok. Az eredeti szakrális funkció helyett, itt és most, ez egy amolyan szabadidős modern zikkurat futóknak és sétálóknak. A felfelé vezető széles – a domb oldalában hosszan elnyúló – ösvénynek alig érzékelhető a lejtése, vízszintesnek hat. Furcsa, hogy nem érzi az ember, a domb teteje felé halad éppen vagy lefelé. Csak ha lenéz, akkor tudhatja a magasság változásából, milyen irányban halad.

Odébb egy apró tó, tele van kocsonyás békapetékkel. Tenyeremet alámerítve, a felszínre emelek sok ezer kocsonyaburok-bölcsőben erőt gyűjtő, apró, fekete ebihalkezdeményt. Fél kézzel ügyetlenkedek, próbálom lefotózni őket. Kisgyerek és fiatal anyukája állnak meg mellettem, ők is kíváncsian nézik, amit én. Anyám értetlenül hunyorogna, miért csinálok ilyeneket, pont ilyenkor, kora délután, amikor mellesleg a legtöbben – dolgoznak. A nővérem rázná a fejét, mekkora hülye vagyok, minek nyúlkálok abba a hideg, nyálkás vízbe.

Remélem, nem marad birka- és kecskehúgyszaga a táskáinknak meg a ruháknak. Kiteregetek, felakasztok mindent a kék, stilizált virágmintás, mór csempékkel kirakott fürdőszobában, meg a szobaszekrény rozoga ajtajára, a széktámlára. Míg vacogni nem kezdek, némán állok, hallgatom a hátizsákokból a kőre csepegő vizet. Remélem, legalább holnap estig megszárad minden. Lefekszem melléd, belebújok a hálózsákomba, magamra húzom a lópokrócokat is, nincs fűtés, rettentő hideg van idebent; odakint tiszta az ég a Szahara és a távoli hegylánc felett, hajnalra nulla fok alatt lesz a hőmérséklet.

Lehunyom a szemem, halkan dúdolom magamban a Csendes éjt.