„élet-gyertyán lefolyt viasz”

„No, gyere, tedd le!”

(Weöres Sándor: Öregek)

A ház sarkánál ülök. Egy rossz lócán, melyen nagyanyám ült valaha. Állánál megcsomózva a fejkendőben hordott zöldborsót, zöldbabot. Pöszmétebokornak láttam néha, amint zöld otthonkájában kiment a kertbe locsolni, máskor meg futó szederindának, aki görcsösen ragaszkodik még a hátralévő életéhez.

Azt mondják az öregek, megöregedni nem jó, mert elillan már az erő, s a legkisebb szellő is, amit vitorlájukba csal a Mindenható, az is a Túlsó Partra hajtja az embert. Én is látom, amint ráncos homlokbarázdájukba halálmagot vet az idő. Aztán megöregedni azért sem jó még, mert fáj a csont, a hús, a bőr, fájnak a belek, furcsán ketyeg a szív, és a nagyobb sóhajokat sem tűri úgy a tüdő. Pedig sóhajokból és összekulcsolt kezekből állnak össze az öregek napjai. Hol eltékozolt múltjukat emlegetik, és megbánják még egyszer utoljára, hogy nem azzal élték le az életüket, akit igazán szerettek. Mert föld a földhöz, rög a röghöz ment akkoriban hozzá. Már nem vágyakozva gondolnak egykori szerelmeikre, csak kissé mélabúsan, hogy nem annak szültek gyereket.

De ez már így marad.

Aztán talán a nagy havak jutnak az eszükbe, a hólapátolás egyszerre megerőltető, mégis szép élménye. A hó befedett mindent. A tyúkólat, a disznóólat, a tehénólat, mindent. Csendes idők jártak akkor, míg bele nem visított egy disznó a hajnali párába. A hagymás vért nagyapám nem szerette. A toroskáposztát igen. A húsdarálón néha fennakadt egy-egy elkószált gondolata, hogy hogyan darálják le a lóhúst, s csinálnak belőle lókolbászt, lószalámit.

Az öregkorban az viszont jó, hogy bölcs lesz az ember, s habár látja, sőt tudja, hogy szalmaszálon múlik néha minden, de talán tudja azt is – Nagy Gáspár egyik sorára gondolva–, hogy az a szalmaszál honnan való.

Az öregek többnyire tiszták, mint a pohár. Különös szagú kölnivel frissítik magukat, azzal visszarepítenek bennünket az ötvenes évekbe. Az öregek nyugodtak. Nem sietnek már sehová, a halál, ha siet egyáltalán értük. Akik nem vallják be, azok is egyre többet foglalkoznak az elmúlással. Néha ijedten konstatálják magukban, hogy a jószomszéd is elment, ez az unokatestvér sincs már. Négylábújuk odadörgölődzik melléjük. Vakkantanak, nyávognak egyet-egyet, ha éhesek. Jó, hogy van kinek csirkenyakat venni, tejet melegíteni. A cekkerükből kilógnak a nejlonból kiszakadt csirkenyakak, csirkeszárnyak, a zacskós tej olcsóbb, hát azt vesznek. A csirkenyakból, csirkeszárnyból húslevest főznek, zöldség akad a kertben vagy a veremben.

De az is lehet, hogy egy kilencedik emeleti garzonban kell lecsoszogniuk az utolsó kilométereiket. Vagy ami még rosszabb, egy vidéki, istenháta mögötti otthonban, ahol a demenciában szenvedő szobatársuk babát ringat, és azt szajkózza, meg kell szoptatnia gyermekét, ne vegyék el tőle.

Az öregkor mégsem jó. Nagy a kiszolgáltatottság, a túlközeliség a halálhoz, a túlmesszeség a születéstől. A túlokon túl ott látszik egy part. Előtte egy hosszúra nyúlt öböl. Bár ez az öböl lehet rövidebb is, attól függ… A parton, teljesen logikátlanul, ott áll egy rossz lóca. Az öregek lelkei tudnak úszni. Amikor partot érnek, lerogynak a rossz lócára. Oda, mellém. És elkezdik mesélni, hogy a ház sarkánál ülnek… S csak mesélnek, mesélnek, míg egyszer valóban meg nem halnak az emlékeikkel együtt.