A Nap tűzében elégett asszonyok
Idén ünnepeljük Jókai Mór születésének bicentenáriumát. Az évforduló kapcsán számos film, színházi előadás, kiállítás, könyv emlékezik meg a legnagyobb magyar mesemondóról.
Szécsi Noémit már a neve is kötelezi arra, hogy foglalkozzon Jókaival. Ő is egyike azon lánygyerekeknek, aki Az arany ember nagy sikerű filmváltozata után elindult divathullámnak köszönhette a nevét – ekkor kapták ugyanis számosan Béres Ilona és Pécsi Ildikó alakítása nyomán a Tímea és Noémi keresztnevet. Még gyerekként első, nagymamájánál olvasott könyvélménye is ez a regény volt. Később íróként Jókai egyik novellája, A Bárdy család volt a kiindulópontja az azóta trilógiává bővült családregény-folyamának (Nyughatatlanok, Gondolatolvasó, Egyformák vagytok). Jókai mellett Szécsi Noémi másik érdeklődési területe a nőtörténelmi kutatás. Géra Eleonóra művelődéstörténésszel együtt két kötetben dolgozták fel a magyar nőtörténetet: A budapesti úrinő magánélete (1860–1914), A modern budapesti úrinő (1914–1939), majd folytatásként, már egyéni munkaként született meg a Lányok és asszonyok aranykönyve. Szépség, egészség, termékenység és szexualitás a 19–20. század fordulóján és a Régen minden lánynak jutott férj. A nők neveltetése és szereplehetőségei a 19– 20. század fordulóján.
Mindezek után nem meglepő, hogy Szécsi Noémi jelen kötetében összekapcsolta rajongásának két tárgyát, a Jókai iránti szenvedélyét és a nőkérdést. Ekként született meg a Jókai és a nők című irodalom- és kultúrtörténeti munka. Különösen aktuálissá teszi ezt a témát az a pár éve lezajlott vita, amelyet Tóth Krisztina 2021-ben tett nyilatkozata váltott ki. Az írónő Ott Annának adott interjújában említette: kivenné a kötelező olvasmányok közül Az arany embert. De nem a ma már nehéz nyelvezete, hanem a patriarchális nőábrázolás miatt. Erre mintegy válaszul született meg Erős Kinga filmje, Az egy asszonyi hajszál – Jókai és nők (2022), amiben Hansági Ágnes és Margócsy István irodalomtörténészek érveltek Jókai – kortársaihoz képest – modernnek tekinthető nőszemlélete mellett. Míg Jókai lapjaiban teret adott a nőíróknak, addig Gyulai Pál, a kor vezérkritikusa szerint a nők legfeljebb csak versek és mesék írására képesek. Amint ezt sógornője, Szendrey Júlia írói karrierje is illusztrálta, aki Andersen meséinek fordítójaként tudott csak elismerést aratni.
Szécsi Noémi azonban más irányból, a privát szféra felől közelít Jókai és a nők kapcsolatához. Pszichológiai szemlélettel igyekszik feltárni Jókai személyiségét, megrajzolni lelkialkatát, felfedni viselkedésének mozgatórugóit. Jókai egész életében nők között élt, nők gondoskodtak róla, teremtették meg számára a nyugodt alkotáshoz szükséges légkört. A későn született, apját korán elvesztő gyereket erős, kemény akaratú anya nevelte, aki ugyan sok szeretettel vette körül, ám a protestáns morál jegyében kemény önfegyelemre, munkára is nevelte. Nemcsak Laborfalvy Róza zsarnoki természetének köszönhető tehát a hatalmas életmű – ő a legendák szerint gyakorta bezárással, vacsoramegvonással büntette az írót, hogy a kötelező napi mennyiség megírására ösztönözze. Szülei mintáját követve maga Jókai is pedánsan, jól szabályozott napirend szerint élt, amelybe éppúgy beletartozott a napi írói penzum teljesítése, mint fizikai aktivitásként a kertek gondozása. Szécsi Noémi pszichologizáló attitűddel az anyai minta alapján vezeti le Jókai első társválasztását, miszerint Laborfalvy Rózában találta meg az erős, de gondoskodó asszonyt. Ahogy a második házassága során, alkatilag Nagy Bellában vélte felfedezni elveszett feleségét. A lélektani elemzést, Jókai lelki motivációinak feltárását Szécsi Noémi az irodalmi művekből vett párhuzamokkal támasztja alá. Mert Jókai, mint született legendagyártó a maga teremtette írói világ valóságában élt, élete eseményeit, a hozzá közelálló embereket, főleg a nőket beemelte műveibe, és addig színezte a történeteket, amíg mindenki, magát az írót is beleértve, azokat valóságosnak hitte. Erre legjobb példa a komáromi szabadságlevél legendája, amely először a Politikai divatok című regényben bukkan fel, hogy ezáltal állítsa piedesztálra Laborfalvy Rózát, mint az önfeláldozó, hűséges hitves jelképét az özvegyi fátylat gyorsan eldobó Szendrey Júliával szemben. Viszont kimarad például a csak nemrég elérhetővé vált, Nagy Bellához írt szerelmes verseknek említése, amelyek révén átértékelődni látszik a második házasságról a köztudatban élő negatív kép. Ez az irodalomtörténészi hozzáállás azonban magában hordja annak veszélyét, hogy az írói képzeletet azonosítsuk a valósággal. Elég itt Ady Csinszka-verseire gondolni. Szécsi Noémi, aki maga is író és maga is használja hivatkozási alapként Jókai műveit, ezt a csapdát viszont mindig sikeresen kikerüli, jól megkülönbözteti, elhatárolja a valóságot a fikciótól: nem legendagyártó, inkább legendaoszlató. Ezért sem hivatkozik ezekre a versekre, mint a boldog frigy perdöntő bizonyítékaira, inkább a két fél tetteinek mozgatórugóit, elvárásait veszi szemügyre, és azok alapján von le következtetéseket.
Szécsi Noémi kötete végén imponálóan gazdag bibliográfia található. Legfőbb forrása mégis a Jókai két testvérének gyermeke, Jókai Eszter lánya, Váli Mari, illetve Jókai Károly lánya, Jókai Jolán írta emlékiratok, akik mindketten hosszú időt töltöttek gyerekként a Jókai-házban. Ám míg mindketten elkötelezett hívei voltak Laborfalvy Rózának, addig a második és harmadik Róza, illetve Nagy Bella iránt különféle okokból ellenszenvvel viseltettek. Indulat- és érzelemvezérelt visszaemlékezéseik éppen ezért nem tekinthetők objektívnek és tárgyilagosnak. Olvasás közben, emiatt támadhat néha az az érzésünk, mintha Szécsi Noémi prekoncepció szerint válogatna a tényekből. Ezért némi hiányérzet maradhat bennünk a második és harmadik Róza személyével kapcsolatban. Míg az anyáról, Pulay Máriáról, illetve Jókai két feleségéről plasztikus, jól megrajzolt képet kapunk, addig az ő alakjuk, sorsuk ábrázolása elnagyolt, nem lép túl a közismert irodalomtörténeti sablonokon, sztereotípiákon. Különösen igaz ez a második Rózára. Pedig Szécsi Noémi maga említi egyik interjújában: a 19. században a törvénytelen származás komoly társadalmi megbélyegzést jelentett annak a személynek. Emiatt is érdekes lett volna jobban reflektorfénybe állítani Laborfalvy Róza házasságon kívül született lányának személyét, akiről igen kevés tényt, inkább csak rosszindulatú pletykákat, feltupírozott legendákat ismerünk.
„Mintha a Nap közelségében keringő kisbolygók mind elégtek volna a sugarak erejétől, s még azután is tovább izzottak volna, hogy az kihunyt” – összegzi Szécsi Noémi a Jókait körülvevő asszonyok tragikus sorsát. De a kötetet olvasva az a benyomásunk: ezek a nők sokkal inkább saját jelleműk, neveltetésük, a társadalmi konvenciók és elvárások áldozatai voltak. Mondhatni: tipikus közép-európai női életutakat látunk, amelyek csak azért emelkedtek ki a homályból, azért volt a helyzetük a többségénél egyszerre könnyebb és nehezebb, mert a híres író révén reflektorfénybe kerültek.
Két nagy érdeme viszont elvitathatatlan a könyvnek. Az egyik az írónő kultúrtörténeti jártassága. Szécsi Noémi korábbi munkáit forrásul használva közel száz év nőtörténetét felölelve rajzol hiteles képet arról, milyen szerep- és karrierlehetőségei lehettek a korszakban a középosztály nőtagjainak, és miként hatott a nők kötelező oktatásának bevezetése a női emancipáció kibontakozására. A másik pedig az, hogy a műveket Jókai életével kontextusba állítva kedvet ébreszt ahhoz, hogy az olvasók újra kézbe vegyék a legnagyobb mesemondónk alkotásait, illetve felfedezzék az életmű kevésbé ismert darabjait.
Szécsi Noémi: Jókai és a nők. Magvető Kiadó, Budapest, 2025.
