Eulália néni,

Régen történt ez az eset. Több, mint ötven éve, amikor még Füzesbabodon töltöttem gyermekkoromat, és még nem Gézának, hanem Gézukának hívtak.

Eulália néni a füzesbabodi házunkkal szemben lakott, és őrült volt. Mi így mondtuk legalábbis, bár ennek bizonyára lettek volna pontosabb, orvosi megnevezései is. Eulália néni vasárnaponként felöltötte legjobb ruháját, karjára akasztotta fonott kosárkáját, majd sétálgatni kezdett a poros, eldugott utcánk járdáján, mintha a korzón lenne, és közben virágokat szedett, leginkább kutyatejeket, hiszen azok képviseltették magukat legnagyobb számban. Nem tudom, hány éves lehetett Eulália néni akkoriban, de a lányának volt egy velem egykorú gyermeke, akit Beának hívtak, és mindketten Eulália néni házában laktak. Eulália néni kosaras-virágszedős sétáinak volt valamiféle békebeli hangulata, miként a nevének is. Szóval nem ez volt a legrosszabb szokása, és nem a csuklás, amely folyton áthallatszott a kertünkbe, és nem is a sírás, amely szintén gyakran elfogta, hanem a hangos, és sokáig tartó sikoltozás.

Mint mondtam, Eulália néninek volt egy kisunokája, a Bea, akihez átjártam, és sokat játszottunk együtt. Barátok lettünk, de ahogy romlott Eulália néni állapota, egyre kevesebbet engedtek át hozzájuk. Féltettek, hogy a néni esetleg kárt tesz bennem. De nem bántott. Bár az a hintás eset kissé ijesztő volt, de az is lehet, hogy én túloztam el.

Beáék udvarán két hinta lógott egymás mellett az öreg diófán, amely árnyékot vetett nyaranta a kis udvarra. Az egyik hintában én ültem, a másikban a kis Bea, és mivel nem tudtuk lökni magunkat, Eulália nénit kértük meg, hogy segítsen. Kezdetben mosolyogva lökdöste a hintákat, de egy idő után egyre magasabbra szálltunk. Először még élveztük, hogy elérhetjük a dió zöld, illatos leveleit, és mintha azok a levelek nemcsak a kezünket, hanem a hasunkat, meg a lelkünket is csiklandozták volna, méghozzá belülről, és nevetnünk kellett tőle, de aztán elkezdtünk attól félni, hogy kiesünk, vagy átfordulunk. Hiába kértük a nénit, nem hagyta abba a hintáztatást, mintha meg sem hallott volna bennünket. Valahová a semmibe révedt. De szerencsére Bea anyukája kirohant az ajtón, és megállította a hintákat.

Akkor voltam Beáéknál utoljára. Az anyukája és a kislány elköltöztek Eulália nénitől. Nagyon sajnáltam, hiányzott a barátom. Eulália néni ezután még többet sírt, csuklott, és még többet sikítozott. A lelkem mélyén haragudtam a nénire, hiszen miatta kellett megválnom a barátomtól. Őt hibáztattam az egészért. Aztán egyik nap arra értem haza, hogy egy furcsa, ijesztő autó áll a háza előtt: egy halottaskocsi. A sarok mögül kukucskálva néztem, ahogy elviszik. A szüleim nem mondták el, hogyan halt meg. Nem mondom, hogy nem sajnáltam, de egy kis reménykedés fogott el, mert biztos voltam benne, hogy Beáék ezután visszaköltöznek.    

Nem kellett sokáig várnom, mert néhány nap múlva megjelent a háznál Bea anyukája, és én boldogan kirohantam, de Beát sehol sem láttam. Az anyukája kisvártatva feltűnt az ablakban, és kiakasztott egy kartonpapír-táblát valamilyen felirattal. Mivel akkoriban még nem tudtam olvasni, anyukám olvasta el nekem, mi áll rajta: „Ez a ház eladó”.

Beáék nem költöztek vissza, és soha többé nem láttam újra. Azóta biztosan ő is anya lett, és boldogan él valahol. Meg sem ismernénk egymást, ha összefutnánk. De így van rendjén. Ritkán járok Füzesbabodra, de azt tudom, hogy az a diófa még ma is ott áll az udvaron, bár más gyerekek hintáznak alatta, s más ég felé lendül a szívük. De ha a diófáknak van valamiféle emlékezetük, még egészen biztosan emlékszik ránk. Talán még mindig ott hintázunk valamelyik távoli évgyűrűben, akár egy másik spirálgalaxisban.