Sokoldalú költők, sokszínű versek
Izgalmas tanulmánykötetet lapozgathat az olvasó, ha kezébe veszi Alföldy Jenő könyvét. A szerző előre bocsátja a fülszövegben, hogy nem kritikagyűjteményről van szó, inkább a gondolatait szeretné megosztani a kiválasztott költőkről, kommentárok formájában. Ebből talán az is következik, hogy olyan poétákkal találkozunk, akik nem keveset adtak hozzá a magyar irodalom értékeihez. Huszonhat 20–21. századi magyar költőről olvashatunk, akik születési sorrendben következnek a lapokon, rövid életrajzi utalások és életművük méltatása keretében, mintegy költői portrékként.
Nézzük meg közelebbről, mit vizsgál a szerző e portrékban!
Minden alkotó költészetének értelmezése egy rá jellemző vezérmotívummal indul, amely köré a bemutatása épül. Fontos a szerző számára az egyes költők nemzethez, hazához való kötődése, jellem- és művészi fejlődése, példaképeik, mestereik, költeményeik fő témakörei és megvalósítási módjai. A költői stílus és nyelv ismertetése versrészletek közlésével is együtt jár, de nem ezek foglalják el az oldalak döntő részét, csak illusztrációként szolgálnak. A méltatások 2005 és 2025 között születtek. A kötetben szereplő költők kiválasztása természetesen szubjektív döntésen alapul, vannak közöttük közismert, nagy nevek és kevésbé ismert egyéniségek is. Méltatlan lenne bárkit kihagynunk közülük, ezért induljunk ki azon témakörök, motívumok és stílusjegyek rövid ismertetéséből, amelyek az egyes alkotókra leginkább jellemzőek, és amelyeket a szerző fontosnak tartott kiemelni.
A nemzethez, hazához való kötődés, az iránta való felelősségérzet, vagyis a közéleti költészet igen erősen jelen van a kötetet bevezető Illyés Gyulánál, akinek a Dőlt vitorla kötetben megjelent Levél a partról költeménye a nemzetért való aggódás egyik megható példája az 1956 utáni időkből. A megfagyott téli táj képe a korabeli riadt és megfélemlített haza állapotáról az oltalomért kiáltó költőt, míg a későbbi Finom fül magányos házban az oltalmazó Illyést mutatja be, aki Ady utódaként nem annyira ostorozza, inkább védi a magyarságot. Alföldy kiemeli Illyés mondatainak szépségét és zeneiségét. A merengő, emlékező költeményt egészében olvashatjuk. Kálnoky László nemzettudatát példázza az Időszerűtlen vallomás című vers, amelyben minden körülmények között vállalja magyarságát: „… ahogy bonyolult testemben a sejtek /… úgy old magába engem is a népem…” A fél évszázaddal később született Csontos János Szajna-parti szonettek ciklusában már nem a háború és a megtorlás, hanem a minden nemzetit elsöpörni akaró globalizmus ellen, patriótaként száll harcba. Így jutunk el az Európát is bíráló költőkhöz, akik mai korunk visszásságai és szörnyűségei ellen szólalnak fel. Aláhúzza ezt Ágh Istvánnál, aki „pozitív konzervativizmussal” válaszol a posztmodern kor kiüresedésére (Ellenstrófák). Az Aradon született, világot járt költő, Böszörményi Zoltán szintén kifejti véleményét a magyar és európai helyzetről a trianoni tragédiától napjainkig (Magyar Ballada, Hazám).
Természetesen másképp ábrázolják a magyar sorsot az idegen országba, kisebbségi létbe kényszerített költők, akiknek versei a magyarságtudat mellett a hazátlanságról, a haza elvesztéséről is szólnak. Az erdélyiek (Kányádi Sándor, Markó Béla) a romániai diktatúrát panaszolják, de a pozsonyi Tőzsér Árpád, a bukovinai székelyek kálváriáját megjelenítő Tamás Menyhért és a lengyel–magyar Konrad Sutarski portréja is bekerült a kötetbe. A tehetetlen fájdalmat talán a Kányádi Levéltöredékéből idézett súlyos, archaizáló sorok fejezik ki legjobban: „bosszút kin állhatnék azért / ami bennünket ért / meg a kínt kin torolhatom / és ha megtorolom mit érek azzal el”.
Alföldi Jenő kiemeli egyes költők létkérdésekkel küzdő gondolatait is. A valami-semmi, élet-halál felfoghatatlansága korábban és persze napjainkban is foglalkoztatta a költőket. Szilágyi Domokos, Tandori Dezső, Tornai József, Szepesi Attila sorait is idézhetnénk, de vegyük talán Babics Imre szinte eposzi méretű és mélységű művének (Dérkristályok Növekvő Sóhajából) szemrehányó részletét ebből a témakörből. A költő a DNS örökítő fehérjemolekula ürügyén kárhoztatja az ember beavatkozási kísérletét a teremtés misztériumába: „Felhők alakját kezdetek óta már / ismerni s útjuk látni előre mind: / felfoghatatlan klónozóknak, / mégis az Úr szerepére törnek.” Az emberi lét illékonysága mesteri rövidséggel jut érvényre Böszörményi Zoltán sóhajnyi mondatában: „leng / a Tér / kabátja / az Idő / fogasán”. Tandori Dezső finom vonásokkal felvázolt velencei költeményében (1938 –), amelynek már a címe is sokatmondó, a megérkező hajó képe jelenti az élet végét. A gyönyörű verset teljes terjedelmében közli a szerző és kiemeli Tandori írásjeleinek és szüneteinek jelentőségét s érzelmi töltetét.
A hagyományőrző költők közé tartozik Illyés és Kálnoky mellett, többek közt Csoóri Sándor és Ágh István, a népi kultúra és a klasszikus erkölcsi értékrend hívei. Erre utal Csoóri egyik idézett mondata: „Az élet addig volt csak élet, / míg kihívó volt, titkos, bátor, / szerette a téli regéket / s nem irtózott még önmagától”. Ide csatlakozik a keresztény kultúra híve, Sumonyi Zoltán, aki a korszellem ellenére is vállalja ezt az örökséget: „tudom, mit jelent az égő csipkebokor, / és kik a háromkirályok, Bach orgonája a gyermekkor fülemnek,”
Alföldy külön is kiemeli Sumonyi újszerű zsoltáros verseit.
A kisvárosi- és a vidéki élet krónikásai is megjelennek: Benkő Attila, Baranyi Ferenc és Kiss Anna személyében, akik „szemlélődő” költőkként a hétköznapi életből merítik témáikat, az egyszerű embereket jelenítik meg élet- és zsánerképeikben. Velük ellentétben Baka István a fájdalom és a szenvedés ábrázolója, aki a magyar történelem nagy alakjainak tragédiáját is versbe foglalja. Példa erre a 6 részes Döbling című versciklusa. A fiatalon elhunyt költőt fájdalomszakértőnek aposztrofálja Alföldy.
A költészetnek és a költősorsnak Ágh István és Szepesi Attila külön verseket szentel. Előbbi a Sorsfantázia című művében a saját és egy költőtársa múltját eleveníti fel az ’56-os és ’68-as nemzedék tükrében. Majd pályakezdő tapasztalatait osztja meg az olvasókkal, összevetve a mai költőkével. Bírálata arra irányul, hogy korunkban a magyar kultúrát sokszor felülírja a divat, a korszerűség elve (Ezredvégi recept az író fölépítéséhez). Ide kívánkozik Szepesi Attila borús, kiábrándult Tükörszonett – mesterségéről című vallomása is arról, hogy nem találja a költészet helyét és célját napjainkban: „A vers depressziós borongás, szósivatag, magánbeszéd”. Pintér Lajos Európai diákdal című kötetében Eötvös-kollégista diákéveire emlékezik, és a költészet jelentőségéről is elmélkedik, Alföldy Jenő szavaival „fogadalomszerű” verseiben.
A szerelmi líra is jelen van a kötetben, amely szinte minden költőnél fellelhető, olyan változatos módon, hogy külön írást érdemelne, ezért erre most a terjedelem szűke miatt nem térnénk ki.
Végezetül a l’ art pour l’ art elve szerinti tiszta szépség költészetének képviselőiről is ejtsünk néhány szót. Tornai József életművét a szív énekének tartja a szerző, azonban ez csak az egyik oldala a költőnek, aki létverseiben felszólal az emberiség önpusztítása ellen is. Szepesi Attila a szépség mellett a rútat is megénekli, de komikus, tragikus és félelmetes alakokat is felvonultat műveiben. A tiszta szépséget leginkább Hegyi Botos Attila művei tükrözik, amelyre Alföldy szerint nagy szükség lenne mai világunkban. Az Evangélium c. kötetet hozza fel példának, ahol együtt van a görög szépségeszmény és a keresztény vallásos szeretet elve. Ezek a versek „csak” gyönyörködtetnek, de Alföldy könyvének zárómondatával mégis mindenki egyetérthet: „A szépség nélkül kitűnően lehet élni, de nem érdemes.”
Alföldy Jenő méltatásaiban kitér a költők stílusjegyeire, művészi formavilágára, nyelvezetére, és kiemeli egyéni jellegzetességeiket is. Ilyen a hasonmás szerepeltetése, a különböző álarcok mögül közölt vélemény. Kálnokynál Az a kis ember belül, Tőzsérnél Mittel Ármin, a középszerű ember jelenik meg közvetítőként, Benkő hasonmása egyszerűen Senki, hasonlóan Orosz István Utiszához, Baka István a saját nevével játszva a közkatona Pehotníj szavaival szól, Böszörményi pedig az olasz fizikus Majorana bőrébe bújik. A szerző ezen kívül említi a festményeket megjelenítő költeményeket is, amelyek révén kapcsolatba kerül egymással a két művészeti ág. Ez a „képalkotás” Orosz Istvánnál jelentkezik legerősebben, aki maga is kettős tehetségű művész, grafikus és költő. Művészien jeleníti meg szavakkal Holbein: A követek, vagy Jan van Eyck: Az Arnolfini házaspár c. festményének alakjait, hangulatát. Ide tartozhat még Szepesi Attila hátborzongató verse, a Patkányország, amely Hieronymus Bosch ihletése nyomán született, de Baka Györgyi és Oláh Tamás sem maradhat ki Munkácsy Krisztus-trilógiáját megjelenítő költeményeivel. A szerző a formaművészek közé sorolja Baranyit, Benkőt, Csontost, Bakát, Böszörményit és külön értékeli Tandori, Szepesi és Hegyi-Botos természeti képeit.
A kötet korábban idézett zárómondatának igazságát kiegészíthetjük azzal, hogy nemcsak szépség nélkül nem érdemes élni, de a költészet, zene és képzőművészet nélkül sem, amelyek ezt a lelki táplálékot nyújtják számunkra.
Alföldy Jenő tanulmánykötete nagy segítségére lehet az egyetemistáknak, a korszak magyar költőinek jobb megismerésében, de az irodalomkedvelőknek is szolgálhat újdonságokkal egyes általuk ismert, vagy felfedezésre érdemes alkotókról.
Alföldy Jenő: Csillagállás: Tanulmányok, kritikák. Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2025.
