A magyar grafika klasszikusa
Hosszan lehetne követni a magyar grafika történetét a 19. század végétől — amikor önállósulva elszakadt a festészetnek alárendelt szerepétől — az akadémiai oktatásba kerülésén (1921) át a két világháború között betöltött szerepéig. Nem teszem, mivel mások már megtették. Az első mondat grafikatörténeti utalásai N. Mészáros Julianna nevéhez kötődnek, és aki a honlapján behatóan ír a területről. Révész Emese pedig az 1945 utáni magyar grafikának a szakértője. Említésre érdemes Zala Tibor nehezen megszerezhető, hiánypótló könyve is: A grafika története a kezdetektől az 1970-es évekig. Mivel Engel Tevan István neve mélyen bevésődött a magyar grafika történetébe, most S. Nagy Katalin róla szóló kötetének bemutatására vállalkozom.
A Budapesten született Engel Tevan István 1951 és 1955 között a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban tanult Viski Balás László, Benedek Jenő és Basilides Barna rajztanárok irányítása alatt. Gimnazistaként a Dési Huber István Szabadiskola látogatója is volt, ahol Gráber Margit oktatta. Szívesen emlékezett vissza az ott eltöltött időre – tudjuk meg az Engel Tevan Istvánné Róna Erzsébet leírta életrajzi adalékból. Ezt követően az Iparművészeti Főiskola díszítőfestő szakára járt, tanárai itt Z. Gács György és Miháltz Pál voltak. „Egy év után azonban belátja, hogy a murális munka nem neki való, és 1957-ben átiratkozik a Képzőművészeti Főiskolára, Kádár György osztályába” – férje életének történetét az özvegye így meséli tovább. Engel Tevan István 1962-ben alkalmazott grafikusi diplomát szerez.
Diplomázása után tanulmányutakat tesz: 1965-ben Párizsban, 1976-ban Londonban jár, 1979-ben Münchenbe kapott meghívást egy rézkarc-sorozat elkészítésére. Néhány utazásának emléke, mint a ’73-as amerikaié, közvetlenül is megjelenik munkáiban. Főként rézkarcokat készít, ám megélhetését a könyvgrafika biztosítja. Munkásságát mélyen áthatja az irodalom, csaknem 300 borítót és könyvillusztrációt készített: többek között Bulgakov, E.T. A. Hoffmann, Kosztolányi, Krúdy műveihez. Első önálló kiállítása 1973-ban nyílt meg a Fényes Adolf Teremben.
Engel Tevan Istvánt egyéni humorú, gyakran groteszk alkotásaival a legnagyobbakkal lehet egy lapon említeni: Kass Jánossal, Reich Károllyal vagy éppen Gyulai Líviusszal. Illusztrációi a 60-as, 70-es évek vizuális kultúrájának fontos részei, több generáció emlékezetébe íródtak.
S. Nagy Katalin monográfiája kronologikusan követi az alkotó pályáját, de nem az életrajzra, hanem a művekre koncentrál – A család, A pályakezdés fejezetei persze szót ejtenek a szülői háttérről, a családot ért megpróbáltatásokról és a pályaindulásról. Az életmű sokoldalúsága már a tartalomjegyzékbe pillantva is nyilvánvaló. A szerző külön fejezetben elemzi Engel Tevan István visszatérő témáit és motívumait, melyek között a bábszínház, a cirkusz, a nézők éppúgy megtalálhatók, mint az állatok, a kardok, a kerekek, vagy az ördögök. Érdeklődésének középpontjában mindamellett az ember állt. „Jellegzetes, sokszereplős jelenetein mindig fontos a nézők jelenléte, a szereplők finoman megformált arcai és kezei” – olvashatjuk a kötet 198. oldalán az összegzésben. A monográfia természetesen nem tér ki minden egyes műre, de értő, elemző módon mutat rá egyéni jellegzetességükre, gondolati hátterükre. Különösen igaz ez a Komoróczy Géza tanulmányát is felhasználó Zsidó fordulat a grafikájában című fejezetre.
A szerző olvasmányosan vezet bennünket egészen a végkifejletig. Az utolsó évtized fejezetéből a magyar grafika hatvanas-hetvenes évekbeli helyzetéről kapunk nem túl „rózsás” képet. Ekkorra ugyanis elveszíti korábbi, figyelemre méltó szerepét, a könyvkiadás és az illusztrációk megrendelése is feltűnően visszaesik. Ezekben a nehéz években hagy fel Engel Tevan István a rézkarccal, és kerülnek ki keze alól tus- és tollrajzok. Kompozíciós változások is megfigyelhetők, ám a vonal megőrzi elsődleges szerepét. Több lesz a sötét felület, a lazúrozás – szomorúság, komorság lengi be képeit.
A kötet szerencsére nem zárul borúsan: a további oldalak Engel Tevan István szellemiségét éltetik tovább. A kötetben Magén István 1992-es interjúját olvashatjuk, valamint Komoróczy Géza, Széchenyi Ágnes, Diener Péter, Kertész Imre, Klimó Károly és E. Csorba Csilla méltatásait. Személyes hangvételű írásaikból kicseng, hogy felnéznek az alkotóra: dicsérik szakmai alázatát, bravúros technikáját, fáradhatatlanságát.
A szerző szakmai tudása tette lehetővé az oeuvre alapos feltárását. Az Engel Tevan István cseppet sem untatja az embert, épp ellenkezőleg. S. Nagy Katalin jóvoltából nemcsak a műveket „járjuk körül”, hanem megismerjük az alkotó humanista hitvallását is.
A kötet gondosan szerkesztett és tördelt, valamint gazdagon illusztrált. A témákhoz illeszkedő 180 reprodukciót néhány fotóval és rajzzal egészíti ki. A borító kékesszürkés színvilága elegánsan letisztult. Van benne valami múltidéző, a klasszikusok kiegyensúlyozott nyugalmát árasztó jelleg.
A könyvterv, a tördelés, a képszerkesztés és a borító is Zsubori Ervin érdeme.
A grafika szerelmeseinek ajánlom leginkább ezt a kötetet. De mindenki másnak is, akit érdekel a múlt, valamint a groteszk, és persze szívesen gyönyörködnek egy szép könyvben, amely közel engedi hozzájuk Engel Tevan István munkáit. Én a magam részéről remekül szórakoztam. Alkalmam volt a művek részleteit is felfedezni, miközben az értő elemzések tanulságot is nyújtottak. Hogy miben rejlik Engel Tevan István egyéni hangvételű művészetének ereje? S. Nagy Katalin válasza: „Engel Tevan István számára a legfontosabb értékek egyike a szabadság volt. Abban az értelemben, ahogy az ókori görög gondolkodásban azt az állapotot jelentette, amikor nem kell sem parancsolni, sem engedelmeskedni senkinek. Ez az alapállás hatotta át finom humorát is. Rajzainak értéke ennek a művekből szertesugárzó magatartásnak köszönhető, túl azon, hogy magas szinten birtokolta a mesterségével járó eszközrendszer, a képalkotás mechanizmusát (techné) és ezáltal az esztétikai, művészi teremtés képességét, készségeit.”
S. Nagy Katalin: Engel Tevan István. Vince Kiadó, Budapest, 2025.
