A kérgek dörzspapírként morzsolják le bőröm

a tájba korhadt szikárság

az a zene
a Sirmiumtrans menetrend szerinti járatán
nemcsak műfajilag volt minősíthetetlen,
de múltidéző is egyben,
s anakronizmusingerlőn
megcirógatta az elviselhetőség határain túli tartományokat,
belesett a felhők fölé,
ködre mintázott tájakat az emlékezetből,
amelyben a tudatalattiba ojtott érzelmek formáltak karavánt
a görnyedt hátú utakon,
a síkság szerpentinjén kunkorodott a szédítő csigalépcső,
szomjoltogató, divathágcsó, horgonycserép-adagoló,
s a szikárság is belekorhadt ebbe a tájba

szeretnélek ébresztgetni, reggelente rád ébredni, csempészte a dal a tájba,
hogy az énekesnő hangja bele sem remegett

a Sirmiumtrans menetrend szerinti járata
pedig ott kanyargott a csigalépcsők szerpentinjén,
mohos fák között,
azon az őszbe borult nyári lankán,
amely megállóról megállóra egyre markánsabban jelezte,
hogy közeledünk,
s miközben a zene sem lett halkabb, 
belesüppedtünk az emberi minőségbe,
akár a negatív tartományban is azon a bizonyos skálán,
amelynek fokozatait akár színekkel is lehetne jelölni,
az ősz színeivel, 
mint egy infografikán, kördiagramon,
mellette pedig táblázatba szedve a számok, adatok,
az egymással sem közösködő halmazok,
mintha statisztikusok bontanák le egyszerű profán tényekre a létezést…

nincs visszaút, csigalépcső nem szerepelt az útvonaltervben,
azokat a mohos fákat megmászni kéne,
ha árnyaik alatt maradt volna még bennem annyi gyermeki lendület,
kifulladásig rohanni a lankán ereszkedve
egyre gyorsulóbb iramban,
kabátom, ingem, pólóm, nadrágom, gatyám szakadna a nyújtózkodó
ágak húsba maró éles karmain,
testem-lelkem megtépázva már,
a kérgek dörzspapírként morzsolják le bőröm,
s vér ha cseppen – más már nincs velem –, 
talán megállok majd, s íme, visszajöttem,
s csak néhány ködbe mintázott árnyalak köszönt majd a lejtős út legvégén,
– a régi út végében régi kút, talán még a rómaiak ásták,
vagy még korábban, az előttük itt élő népek, törzsek, közösségek –,
ott a Sirmiumtrans menetrend szerinti járatának falusi megállója mellett,
a palatető alatt, a pléhbódé oldalában, szomjoltogatónak,
divathágcsónak, horgonycserép-adagolónak mértéktartóan kimérve;
a hangszórókat kellene szabotálni azon a kíméletlen buszon, 
az ágakon csimpaszkodni, amerre elhaladunk,
mert igazából nem tudhatjuk, hogy a környezet formálja-e a létünk, 
vagy talán fordítva volna,
emberi beavatkozásunk kézitusája alakítja-e a környezeti képet,
amolyan turistacsalogatóra, csalira, mint a pecabot végén,
horgonycserép helyett immár csak a horog,
amire bármikor jóízűen ráharaphatunk,
mintha abból bármi is kiderülne….
mi az, ami – és kinek? – engedelmeskedik?
szolgálója ki kinek lészen?
ki iszik és ki fizet?
a hangszórók formálják-e létünk,
vagy mi befolyásoljuk, milyen hangok töltik ki azt a doboznyi zárt teret,
amelyre vagy egy fertályórája még jegyet váltottunk

szeretnélek ébresztgetni, reggelente rád ébredni, csempészi a tájba
most is az énekesnő, ahogy minduntalan…
s bele sem remeg a hangja,
bele sem remeg az emberi létezés,
az emberi létforma,
bele sem remeg emberi fajunk fennmaradása, ahogy napjában,
ugyanezen napszakban
a Sirmiumtrans járata ezeken a csigalépcsőkön
és a görnyedt hátú utakon
a mohos fák árnyainak fürkésző tekintete mellett
dübörgő dobozként hangosan elhalad,
de továbbra sem tisztázott,
hogy ki az,
akit ezek a dalsorok a felhők fölé lesve megszólítanak…

Bár ne merte volna…

a vereség toposzában ürült ki a félelem,
amikor már nem talált értelmezhető célt magának,
zsibogásban, gyülevészben, 
ahogy a gerely íve meghúzta a vigaszt,
a vigaszságra való jogunkat
– vigaszunk elérhető, megengedett határait –,
és a viaszsárga borunkban felsejlett a maligán

cifra szónok fodrozta a szavakat,
de a fejben még henyélt a gondolat,
bár ne merte volna…
bár ne merte volna…
bár ne merte volna…

zihál a technikai faktor
itt Móricz úr az aktor
s a pillangó szárnya hiába verdesi
a paszuly szára már az egeket kémleli

voltomiglan voltodiglan
a remiz falának támasztott háttal
koszoljuk össze magunkat,
átnedvesedik a kabát,
ahogy gyönyörködünk a hóesésben,
átnedvesedik a kabát,
ahogy a zápor elmossa vágyaink,
bár hajlunk még az imákra,
elrebegjük rejtett, titkolt, szégyellt vágyaink,
amelyek beteljesedését a csodákra bízzuk,
igazi csodatevőkre, mágusokra,
még a látványba is belezsibbadunk, 
ahogy lendül a pálca,
mintha karmester intene,
bár ne merte volna…
bár ne merte volna…
bár ne merte volna…

fogjuk rövidebbre
jégvirág az ablakon
a kocsiban legalább leolvaszthatom
itt azonban
nincstelen vagyok
s a titkon elsuttogott szégyellt vágyam is
kifog ma rajtam;
nyafog a perc
rinyál a szekundum
a persely egere
tisztítótűz és lidércnyomás
kegyvesztett varjak menedéke
lépéselőny
az ólomkatonák szövedéke
hajbókoló reménysugár
mintha lézerrel vésne történeteket az öröklétbe…

de a hajbókoló reménysugár, lám, most fölbátorodik,
halmozza, szórja az ígéreteket,
festővásznát már kifeszítette,
palettáján a színek jövedéke,
s az ecsetje mágnes,
amellyel szemünket ejti kelepcébe,
hisz vonzza bár a tekintetet,
de ha egyszer elkapott, többé el nem enged
– ez a seb már be nem heged –,
nincs napest, hogy hazamehess, 
nincs szünet, hogy megpihenhess,
és nincs feloldozás, hogy jobblétre térj… 

szenderüljön, akinek két anyja van…

rétes az asztalon
ma hajnalban azt falom

és ahogy átnedvesedik rajtam a kabát
a hóesésben, 
imigyen még a távozó után kiáltok:
bár ne merted volna…
bár ne merted volna…
bár ne merted volna…