ÁDÁZUL!

A vereségek egyike volt, mégis belőle lett A VERESÉG. Előbb elrettentő példa, majd vészkiáltás és végül rászokás. Mohácsot emlegettek Trianon után, Mohácsot a Don-kanyar, Mohácsot 1956 után, és Mohács lett az 1986-os szovjet–magyar 6:0-ból is. Ezekben csak az a jó, hogy legalább nem felejtjük el, hogy csakis a miénk. És legalább senki sem veheti el tőlünk. A fekete napot.

Sokan, azóta is – jó magyar szokás szerint – önmagunkat hibáztatjuk. Egyes történészek is.

Széthúzás, pártoskodás, irigység. Van benne valami, de nem több, mint másoknál.

De mi, akik javíthatatlanul hungarocentrikusak vagyunk, olyan hipnotizáltan bámulunk bele történelmünkbe, mint az egyszeri ember a Napba. Elvakulunk és aztán csak a sötétet látjuk.

1526. augusztus 29-én egy közép- és kelet-európai nagyhatalom hullott a csúcsról a semmibe, egy birodalom lett a káosz martaléka: a büszke és bátor Magyar Királyság. Ez az egyetlen királyság többet tett az oszmán ambíciók megakasztásáért, mint Európa összes országai együttvéve – mondja egy angol gondolkodó, Samuel Johnson. Maradjunk még az angoloknál. Thomas Macaulay, a híres író, történész szavai: Ha a magyarok nem lettek volna, ma Cambridge-ben a Koránt tanítanák. 

Most lássunk egy Bretagne-ban született nagyurat, Pierre Choque-t, aki erre járt, és jól szétnézett: „Ez az a nemzet, amelytől a törökök leginkább félnek, mert jó harcosok és vakmerők: hozzá vannak szokva ahhoz, hogy 3-4 hónapot is a szabad ég alatt töltsenek...”

Most pedig Hayrullah Yigitbasi török egyetemi tanár, kortárs történész véleménye: „Európában mindig a magyarok voltak élen a támadásban. A török katonaság legjobban a magyarok elől húzódott vissza, számba se vettek szerbet, franciát, németet, de a magyaroktól féltek, nagyra becsülték őket. Több okiratban olvastam, hogy Magyarországra menni annyit jelentett, mint férfias harcot vállalni.”

Mondanom sem kellene, de mégis mondom, előbbi szövegek nem öndicséret. Idegenek mondták. Legalább édesítsük a mohácsi vészt...

Először is: miért vállaltak a magyarok több, mint 300 éves háborúságot a törökökkel? Hisz voltak népek, sokan: görögök, bolgárok, szerbek, albánok, románok, egyiptomiak, kaukázusiak stb., akik szintén megpróbálkoztak az ellenállással, aztán belesimultak az oszmán rendbe, s kiszolgálták, szolgálták azt.

Régóta mondják, hogy van egy magyar civilizáció. Keleti is nyugati is – igazából mindkettő s ettől magyar. Hogy ezen a nyelven lehet a legszebben szerelmet vallani, imádkozni és káromkodni. (Ezt is idegenek mondják.) 

A csatát a világ legjobb hadvezére sem nyerhette volna meg. Több, mint háromszoros volt a túlerő.

25-26 ezer magyar, 85 ágyúval és 70-80 ezer török 350 ágyúval.

S ez még csak az ottomán hadsereg elitje, még majdnem ugyanennyi martalóc, portyázó, irreguláris zsákmányoló kísérte a sereget.

I. Szulejmán birodalmának területe közel kétmillió négyzetkilométer, alattvalóinak száma a 15 milliót közelíti, és jövedelme évi kétmillió arany.

Ezzel szemben a magyar király évi jövedelme 200-250 ezer arany, Magyarország területe kb. 300 ezer négyzetkilométer és lakossága alig négymillió. Az oszmánok hada a legjobban szervezett, kitűnően ellátott, logisztikája elképzelhetetlenül hatékony az akkori Európával összehasonlítva. Az Oszmán Birodalom nem egy állam, amelynek hadserege van, hanem egy hadsereg, amelynek állama van. S a szultán katonáit nemcsak a zsákmányszerzés, dicsőségvágy hajtotta, hanem feltüzelte az iszlám fanatizmus is. Hitték, ha hősi halált halnak, Allah és Mohamed próféta hetedik mennyországába kerülnek, amely mellett egy ötcsillagos luxus szálloda csak szegényház. Tényleg hitték.

Nem térünk ki e mennyország intimebb ígéreteire, mert most nem a pornóról van szó. Pont. Napóleon megjegyezte, hogy Mohamed próféta legzseniálisabb húzása a muszlim mennyország kitalálása volt.

A magyar gondolkodás, erkölcs, életmód teljesen eltért az oszmánokétól. Csak pár példa: a mieink kedvelték a sonkát, kolbászt és a bort. Amott ez szigorúan tilos! 

Hazánk fiai egynejűek: a muszlim pont ellenkezőleg. A magyar nyelv egyik legszebb szavának tartják a feleség szót. Fele-fele, a két fél egy egész! Itt mindenki a maga gazdája, úr a saját portáján és jogaiból nem enged – még a jobbágy sem. Minden falu maga választja a kisbírót, a pásztort, baktert, a harangozót is. Török földön minden a szultán tulajdona, az alattvalók élete is. Magyarországon elképzelhetetlen lett volna, hogy a király selyemzsinórt küld valakinek – azaz kivégezteti minden indoklás nélkül. Az ilyesmi az Oszmán Birodalomban megszokott. Nincs magántulajdon, s fejed sem saját tulajdonod. Hogy fejed a nyakadon maradjon, a keresztényeknek külön „fejadót”, úgynevezett harácsot kellett fizetniük. Ezek a világhódító urak mérhetetlen felsőbbrendűségi tudattal, kegyetlen gőggel kezelték a leigázottakat. A török uralom alá került kereszténynek tilos volt lóháton vagy emelt fővel járni, tilos fegyvert, csizmát és kalapot viselni. Neve egyszerűen gyaur kutya, hitetlen, átkozott eb. A gyaurnak fővesztés terhe mellett tilos a zöld szín használata, mert az a Próféta és az iszlám szent színe. A martalócok, portyázók minden templomot, kegyhelyet feldúlnak – legszomorúbb példája ennek a székesfehérvári koronázó és királyi temetkező székesegyház kirablása és lerombolása. Menjünk oda, s nézzük meg, mi maradt belőle.

Kell-e még magyarázni, miért harcolt a magyar több száz esztendeig az Oszmán Birodalom ellen?

A csatáról sokféleképpen beszéltek, írtak. Nem részletezzük. Biztosan nem volt unalmas, a résztvevőknek pláne nem.

A magyar sereg már reggel fölsorakozott. II. Lajos király és Tomori Pál fővezér hajadonfőtt végiglovagolt az arcvonal előtt, hogy mindenki megismerje őket. A sereg teljes készenlétben, izzó napsütésben várja délután négyig a török sereget. A vaspáncélok áttüzesednek, az embereket, lovakat szomjúság gyötri.

A magyar könnyűlovasság (huszárok) négy óra tájban elképesztő dühhel és lendülettel veti magát az ellenségre. „A tigristermészetű gyaurok dühösen támadtak” – írja a török krónika.  Az oszmánok meghátrálnak.

Most lendül támadásba a magyar páncélos lovasság, mely abban a korban Európa egyik legjobbja volt, hogy legázolja az ellenség derékhadát. Velük szemben, összeláncolt ágyúkkal a török tűzérség, vagy két kilométer hosszan. Mögöttük a rendíthetetlen janicsárok, puskákkal. A magyar nehézlovasság képtelen a lánc-záron keresztül törni. A janicsárok pontosan, hidegvérrel tüzelnek.

A puskák és ágyúk iszonyatos mészárlást végeznek.

Ekkor II. Lajos király összegyűjt egy csapatnyi mindenre elszánt vitézt, és ősi magyar szokás szerint, az ellenség szívére támad, a szultán személyét veszi célba. Koronás fő a koronás fő ellen, ahogy dukál! Három-négy magyar páncélos lovas már I. Szulejmán előtt van. Ő se gyáva ember. No meg török szokás szerint lova lábait lebéklyózták, hogy ne is tudjon menekülni. Itt lépnek harcba a szolákok, az oszmán sereg válogatott testőrei. Mindenféle harcművészetben, cselben ászok. (Mondhatjuk, mindegyikük egy-egy Chuck Norris vagy Steven Segal.) 320-an vannak és halálra szántak. Elvágják a páncélos lovak inait, bár őket is eltiporják. A mindenható szultán még véletlenül sem futamodhat meg a csatából, mert ez demoralizálná hadait! Itt jegyezzük meg, hogy a magyaroknál csak a királyi zászlótartó nem hordhatott sarkantyút. Ott béklyó, itt sarkantyútlanság – egyazon célból. Közben teljes hangerővel szólt a hatalmas török katonazenekar, a csata elejétől végéig és utána is. (Szokás szerint valamennyi csatájukat végigmuzsikálták.) A két sebből is vérző magyar királyt néhány harcosa kimenti. Lajos király sem egy elkényeztetett playboy – ahogy sokan beállítják. Megmagyarázni a csatavesztést, ahhoz bűnbakok kellettek.

A többit illik tudni: a váratlan záportól megeredt Csele patak elnyeli a páncélba öltözött királyt. Ő volt második Jagello uralkodónk, aki hősi halált halt Magyarországért és keresztény hitéért. I. Jagello Ulászló húszévesen a várnai csatában (1444), II. Lajos húszévesen a mohácsi csatában. Odalett az ország elitje: 11 főúr és 7 püspök esett el, közöttük az esztergomi érsek. A harmincéves Perényi Ferenc is a hősi halottak között van. Ő, Nagyvárad püspöke 3000 tiszántúli vitézt vitt magával. Szinte mind ott vesztek. Látatlanban is lefogadhatjuk, hogy a sarkadi vitézek is ott voltak Mohácsnál. Kik, ha ők sem? Augusztus 29. a szultán szent napjává lett. 1521-ben e napon foglalta el Nándorfehérvárt (ötödik véres nekifutásra), ez Mohács napja, és 1541. e napján kerítik kézre, csellel, Buda várát. Az egyesült Európának lett volna ereje a törökök megállításához – de a „magyar pajzs” mögött inkább egymással marakodtak.

G. P. erdélyi román műfordító, író, költő, a magyarok és nők nagy kedvelője mondotta néhányunknak jó negyven évvel ezelőtt: „Szép és nagy ország volt az a tiétek. S a kellő bátorságotok, tehetségetek is megvolt hozzá. De a veszélyérzetetek katasztrofális! Vagy túl későn kaptok észbe, vagy csak rálegyintetek. És túl sok az irigy szomszéd is, az emberek már csak ilyenek...”

... A szó szerint véráztatta csatatér azóta ötszázszor borult virágba, madárdal zeng a táj fölött. Odalent huszonnégyezer névtelen magyar hős alussza örök álmát.

Footó: A Duna Mohácsnál (Forrás: Wikipédia)