Három Martell

Endre nagybátyám a háború alatt a Centrál Kávéház pincére volt.

Úgy mesélte, hogy egy szürke márciusi délután történt a nagy eset. Bent még a polgári hangulat uralkodott: csészék koccantak, újságok zizegtek, a főpincér úgy járt az asztalok között, mint békeidőn. Odakint hirtelen kiabálás hallatszott, aztán egy pofon csattanása tépázta meg a nyugalmat. Sokan összerezzentek, de senki nem mozdult. 

Ekkor lépett be Radnóti Miklós, sápadtan, a kabátját szorosan összefogva. Kócos volt, a bácsi sejtette, hogy leverték a kalapját odakint. A sarokban Szerb Antal ült a megszokott helyén, jegyzetek és könyvek mögé rejtőzve.   Az asztal Endre bácsi placcához tartozott. Amikor Szerb meglátta az ijedt költőt, azonnal hellyel kínálta.

 Leültek. A nagybátyám vitte ki a kávét. Radnóti keze remegett, amikor megfogta a csészét. A bácsi úgy mesélte, hogy láthatóan zavarban voltak és csak hallgattak.

 Nem sokkal később kivágódott az ajtó, és belépett Rejtő Jenő. Kalapja hátra tolva, szemében csibész fény és már kiáltott is a főpincérnek:

 – Pistám! Küldjön ki egy üveg kóser pálinkát azoknak az uraknak! Azt nem tudják lefitymálni!

A teremben fojtott nevetés futott végig. Rejtő azonban folytatta:

– És ha még hadonásznak, emlékeztesse őket, hogy nem a Széchenyi gőzében vannak! Ott legalább van értelme a karlendítésnek. Felteszem onnan az ismeretségük. Nem látták egymást a ködtől, csak integetnek bele a semmibe és megszokták. De jól van ez így?

 Erre már többen is felnevettek. Könnyebb lett a levegő is.

Rejtő meglátta Szerbet és Radnótit a sarokasztalnál és azonnal odahúzott egy széket. Három Martell konyakot rendelt, és unszolta őket italozni. Hát ittak. Radnóti csendesen mosolygott, Szerb pedig jegyzetelt, miközben Rejtőből folyt a szó. 

 Endre bácsi azóta meséli azt a márciusi délutánt, amikor a három író az Ő asztalánál talált menedéket és egy kör Martell után közösen jattoltak neki, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna a világban.