A Balkán felé elég sok a hegy és az alagút, persze közel sem annyi, mint Észak-Olaszországban vagy Svájcban. Meglepő mélységek tárulnak fel, elképesztő a látvány, de a hegyek között vezető fülledt átjárók olykor még a budai Váralagútnál is koszosabbak. Borzalmas a város, jobb onnan elmenekülni a nyáron, és a tengerpart tényleg nincs messze. Öt-hat óra, és már ott is vagyunk. Közben pedig megállunk valami hegyi pisztrángosnál. Egy jó kis teraszon, patak mellett élvezzük a pihenőt. Talán ez segít az átállásban az otthoni őrültek házából. Az egész évi hajtás, bizonytalanság, és tetejébe a sok kavarás és intrika. Valahol le kell nyugodni, elmerengeni a levelek árnyéka alatt, érezni a hűsítően párás levegőt, a tűlevelű erdő illatát. Még a sziklák sem zavarnak, sőt. Festőiek. Nem is értem, mit rajonganak az emberek a homokos tengerpartért. Sokkal jobb a látványból is feltöltődni a sós víz hullámain elterülve, mint a homokba süppedve, éles kagylók és partra vetett furcsaságok között. És ott is csak a tömeg mindenhol. Mintha az emberek azt élveznék, hogy fejük a másik lábánál van, és könyökük összeér, miközben izzadnak. Páran olvasást szimulálnak, de ez mindig átlátszó.

– Életem, ne morogj. Itt vagyunk, szabadon, most már tedd le a gondokat. Tudom, nehéz félév folt. Igazából fogalmam sincs, hogy bírtad ki. Kaptam én is belőle, sírtam is miatta. A Romhányi egyszerűen nem ép, elment az esze. Felelőtlenül játszott veletek, mint egy öt éves gyerek a kirakóssal. De megfogadtad, hogy most nem gondolsz rá.

– Jó, persze. Csak még olyan friss az egész, pár hónapja volt a botrány. Tudod, így jön ki rajtam. Muszáj kibeszélnem, és néha nem is arról beszélek, amire gondolok. Sajnos túl jól ismersz, előtted nem tudok trükközni – szólt Noé, és a volán mögül oldalra kacsintott Rékára – előtted már feltártam minden titkom.

Csend támadt köztük. Réka egy ideje már nem pirult el Noé vallomásaitól, de ezt annak tudta be, hogy elég érett a kapcsolatuk. Noé nem szerette ezt a szót. Szerinte, ha egy kapcsolatban a párkapcsolat szó előkerül, akár úgy, hogy az egyik fél kiselőadást tart, akár úgy, ha magányosan könyvet olvas a témában, az már rosszat jelent. És most semmi sem lehet rossz, hiszen nászúton vannak. Ez életük nagy és egyetlen nászútja, amit Noé két hónapon át tervezett, tűpontosan meghatározva az összes látnivalót, kigyűjtve az összes nyitvatartási időt, a jegyárakat, az útdíjakat, a parkolóhelyeket, és persze a szállodák címeit.

Noé mindent úgy tervezett meg, hogy ha út közben elakadnának, legyen segítség. Ha lekésnék a látnivalót, legyen egy másik program, ne menjen az idő fölöslegesen. Még arra is ügyelt, hogy ha lerobban a kocsi, és egy közeli kempingbe kellene menniük, legyen velük sátor, és ha a kempingbe késő este már nem engednék be őket, akkor biztosan legyen a közelben egy tisztás, ahol lepihenhetnek. Noé matematikus volt, és élvezte a logisztikai kihívásokat. Olyan volt számára egy nyári kaland, mint egy sokismeretlenes egyenletrendszer. Az agya mindig pörgött, nem tudott megállni. Úgy gondolta, ilyen, amikor valaki szereti a szakmáját. Az élet minden területén alkalmazni tudja a kidolgozott módszert. Most végre akadt egy nő, aki ugyanúgy szereti a saját szakmáját, mint ő, és meg tudja őt érteni.

Réka kicsit félt attól, hogy ebből még baj lesz. Noé a kormányt sem tartotta biztosan, amikor magában dohogott. Egyszerűen elégette az összes energiáját a gondolataival és az indulataival, és estére már nem maradt belőle semmi. Megette a vacsorát, mesélt egy kicsit a legújabb ötleteiről, gyönyörködött a tájban, megitta a rozét, kicsit merengett, aztán vége. Nagyon elálmosodott. Így telt el az első négy nap a nászútból, és Réka aggódott. Titkon arra vágyott, hogy ne csináljanak semmit, legyen szünnap az utazásban és a látnivalókban, egymást nézzék és öleljék, de egyelőre kivárt. Amíg esténként rá nem jött az álom, addig böngészett valamit, és halkan telefonált.

Noé elvált anyósa és apósa elég sok pénzt öltek a nászajándékba, és emiatt voltak elvárásaik is. Angéla az első három nap összesen nyolc alkalommal hívta fel a lányát, hogy megkérdezze, merre mennek, és hogy megérkeztek-e biztonságosan az aznapra kitűzött szállásra. A részletes programot elkérte Noétól, aki el is küldte neki indulás előtt. Ő ezt szakmai kérdésnek tartotta, Angéla elszámolásnak. Réka a hívások idejére mindig elvonult egy félreeső helyre, mert kényelmetlennek érezte a helyzetet. Édesanyját meg kellett nyugtatni, hogy nem a szántóföld közepén alszanak sátorban, mint annak idején ő és a férje a Hortobágyon, ennyi pénzért. Fotót is kellett készíteni a szállodák bejáratáról és a lakosztályról, amit Angéla mindig továbbított Krisztinának, Réka nővérének Amszterdamba. Krisztina ekkoriban ott dolgozott egy légitársaságnál, és sokat utazott, sokat tudott az utazásszervezésről, így minden helyszínt le tudott ellenőrizni vagy ellenőriztetni a munkatársaival, ha Angélának kétségei merültek fel.

– Tegnap este is hívott anyukád?

– Igen, hívott.

– Ne haragudj, hogy nem üdvözöltem. Már elaludtam.

– Igen, tudom.

– Egy órája kicsit szűkszavú vagy. Megint hívott?

– Szerinted?

– Hát szerintem igen, mert a pihenőnél eltűntél a tuják mögött, amíg ettem a szendvicsem.

Ezt a megjegyzést Réka nem vette jónéven. Utálta a leleplezést. Alacsony, sportos testalkatú talajtornász volt, és sosem akart érzékenynek tűnni. Tűrte a kimerítő edzést, az izomfájdalmat, párszor kék-zöld foltokkal jött haza, de nem érdekelte. Ott lógtak a díjak és az elismerő oklevelek a közös otthonuk friss fehér falain, de nem ezek miatt edzett. Persze, hogy nem. Azért edzett, mert a mozgás, a fájdalom és a teljesítmény volt az a három dolog, ami feledtetni tudta vele a nehéz gyerekkorát. Egy igazi nőstényördög volt, ahogy Noé hívta néha, amikor Réka szemében az idő sürgetésének és a helyzet azonnali megoldásának parancsát pillantotta meg. Mindig tudta, mi a dolga, ha Réka így nézett rá, és ez tetszett is neki. Ő is épp ilyen céltudatos szeretett volna lenni, de volt annyi önismerete, hogy ne áltassa magát. Jól tudta, mennyire elvont volt, és az elvont embereket kihasználják a szemfülesek. Így indokolta meg saját maga számára, hogy miért kell neki egy céltudatos nő. Szüksége van arra, hogy valaki emlékeztesse az idő múlására, amit ő is a legnagyobb értéknek gondolt.

– Itt vagyunk, ki tudja, járunk-e még erre, a táj gyönyörű, de nem tűnsz elégedettnek. Mi a gond?

– Nincsen gond, minden szép.

– Ezt most tényleg higgyem is el? Már tegnap is érzékeltem a furcsa rezgéseid. Ott a parton, amikor azon vitatkoztunk, hogyan kell helyesen úszni. Azt mondtam, be kell meríteni a fejet a víz alá teljesen, mert különben nagy az ellenállás, és nem jutsz előre. Talán megsértettelek azzal, hogy ezt mondtam?

– Dehogy sértettél – Réka nevetett – én is tudok úszni.

– Akkor miért fordultál nekem háttal az este?

– Csak a bal oldalamon tudok elaludni, ennyi.

– Pedig a jobbon kell, mert akkor nem szorul a mellkasodban a szíved.

– Már megint jobban tudsz valamit.

– Bocsánat, de tényleg. Miért ne segíthetnék egyszer én is neked?

– Százszor segítettél, életem. Észre sem veszed. De ezekkel a megjegyzésekkel fel tudsz bosszantani.

– Hát jó. Viszont árulj el legalább annyit, miért fordultál el tőlem az este.

– Rendben, nem akartam, de te kérted. Én ezt feladtam. Negyedik napja nincsen semmi. Tegnap átöleltelek, és úgy csináltam, tudod, ahogy szereted. Édesem, te sokat ittál, nem is emlékszel rá.

– Mi? Átöleltél? Csak odáig van meg, hogy kimész telefonálni, és már aludtam is.

– Erről beszélek. Morcosan félretoltál, mintha zavarnálak. Zavarlak?

– Dehogy zavarsz. Nászúton vagyunk, az a dolgunk, hogy szeressük egymást. Az ágy az oka. Meg fogom írni véleményben, hogy keskeny az ágy. Ez nem kétszemélyes francia, hanem egy nagyobb egyszemélyes. Én így nem tudom kialudni magam a vezetéshez, pedig sok helyre el szeretnénk még menni. Meg kell néznünk a diadalívet, az arénát, meg az antik templomot. Ezeket még a rómaiak építették, de vannak itt velencei paloták is. Elképesztő. Porečben ott az a régi bazilika Justinianus császár korából, tele érdekes mozaikokkal. Szebbek, mint a Ravennában. Spalatóban meg vár Diocletianus palotája, ahol IV. Béla király is megfordult, amikor a tatárok elől menekült. Tudod, erről most olvastunk egy regényt.

– Amikor veled utazom, van egy idegenvezetőm. Egyszerűen mindent tudsz.

– De hiába tudom ezeket, nem megyek vele semmire. Látod, nekem is ugyanúgy ki kell fizetnem a belépőt, mint a hamburgerzabálóknak, akiknek teljesen mindegy, hogy egy műanyag asztal vagy egy műemlék fölött zabálnak-e épp. A fizetésem se több az övékénél, sőt. Szerinted ez igazságos? Szerintem nem.

– Miért kell mindig összehasonlítanod magad másokkal?

– Talán mert úgy érzem, nem a megfelelő korba születtem.

Réka már nem tudott mit felelni erre. Lesújtva érezte magát, mennyire érzéketlenül bánik vele Noé. Pedig nem ilyennek ismerte meg. Ha odafigyelt, boldoggá tudta tenni. Úgy, ahogy senki más előtte. Figyelmes volt az apró részletekig, és volt benne valami, ami Rékát a régi jóképű költőkre emlékeztette. Félrecsapta a haját, tudott mosolyogni, és szerette az egyenes kérdéseket. Noé tudományos alaposságából Réka is hasznot húzott. Nemcsak a munkahelyén, ahol a friss férj bemutatott egy fejlesztést, amivel a sportegyesület egy nagy adag adótehertől mentesült, hanem a hálószobában is. Réka megszámolni se nagyon tudta a kitörő érzelmeit.

De ennek is vége lett. Noé egy nap azzal állt elő, hogy a menyegző vallásos szertartás szerint fog lefolyni, mert sokat köszönhet annak a közösségnek, ahová őt az egyház fiatalon befogadta. Rékának nem volt ellenvetése. Olykor ő és Angéla is eljártak templomba annak ellenére, hogy Noé apósa, aki a rendszerváltás előtti államszocializmusban lett termelőszövetkezeti elnök, hajthatatlan ateista maradt. Az esketésre felkért pap kikötötte, hogy a szexuális együttléttel hagyjanak fel a házassági készülődés idejére. Mindketten tudták, hogy ez nehéz lesz, de elhitték, hogy így a helyes. Ha mást nem is, legalább a vágyat fokozza az önmegtartóztatás, és akkor annál jobb lesz a szertartás után.

Csakhogy, a szervezéssel töltött idő hat hónapnál is hosszabbra nyúlt, és mellette még dolgozni is kellett, elviselve a sportegyesület és a szoftverfejlesztő cég vezetőit és munkatársait, akik idén sem tudták meghaladni az ösztöneiket. A hónapok felőrölték az idegeiket. Ebben az állapotban indultak el nászútra a gazdaságosra tervezett nyári esküvő harmadnapján, ahol olyan különös barátok is feltűntek, akiket egyikük sem hívott meg. A menyasszonyi koszorú hervadozott a nagy melegben, a templomban szúnyogok hemzsegtek, és az atya Réka helyett Rebekát mondott az áldás perceiben. Angéla és Krisztina a padsorokból kiabálták be a helyes nevet.

 

***

 

Rekkenő meleg volt, de a tenger hidegen nyaldosta a devonkori sziklákat. Ezek látványosabbak, mint Európában bárhol, és Noé rajongott értük, kiváltképp azért, mert teraszokat alakítottak a hegytől a tengerig, amiken meg lehetett pihenni. Réka egy kisebb kövön gubbasztott vizes fürdőruhában, és görnyedt háttal olvasta Émile Zola Nanáját. A válla fölött a tenger aljáig le lehetett látni, és odébb, a földnyelv mentén barlangok is sorakoztak. Egyik-másik jó mélyen benyúlt a szárazföld belsejébe, boltozatuk négy emelet magasan ívelt. A sziklák tetejéről sikoltozva fejest ugráltak a gyerekek, és közben a barlangba ki-be járt egy-két kajakos őrült. A fentiek és a lentiek is a mélység élményét keresték. Előbbiek a tömegvonzás révén, utóbbiak a barlang belsejében, de a valóság mindig kiábrándítóbb a képzeletnél. A kajakosok összeakadtak az úszókkal, akiknek a nyakukba ugróktól is tartaniuk kellett. Kissé beljebb is elkalandoztak páran. Hiába volt lámpájuk, a többség egy idő után nem bírta a sötétet, és megfordult. A látvány ekkor vált igazán vonzóvá, mert a fehér kőzeten visszavert napfény ibolyakékre festette a víz felszínét. Ezzel eggyel több oka lett a bátortalanoknak a mélység elérése előtt meghátrálni. Nem is jutott el odáig senki.

– Capri ehhez képest semmi – folytatta Noé – emlékszem, akkoriban az olaszok elvittek a barlang bejáratáig komppal. A bejáratnál egy csónakos várt, és ott egy rakás pénzt elkért, hogy be is vigyen a sziklaüregbe. Ráment az összes pénzem, de megérte. Inkább nem ettem. Persze az a kékség ott sem sokkal szebb, mint itt. Csakhogy az a barlang sekély, ez meg mély. Van itt bent egy sziget is egy olyan garat után, ami teljesen el van zárva a napfénytől.

Noénak szerencséje volt, mert a szigeten a barlang mélyén valaki felkapcsolt egy elemlámpát, így tudta, merre kell úszni, de nem azonnal. Volt egy szakasz, amin teljes sötétségben kellett átmennie. Vonzotta a bizonytalanság, az a pillanat, amikor már annyira kevés a remény, hogy valaminek történnie kell. Egyszerűen, muszáj.

– Na, és? Eljutottál a végére?

– Igen, és fel is másztam a szigetre. Ott már voltak egypáran. Kivonszolták a kajakokat a partra, és valaki mintha tűzrakással is kísérletezett volna. Mint az ősemberek.

– Ki tudja azt. Nem voltak elemlámpáik – szólt hűvösen Réka. Talán túlzottan is lehűlt a fák alatt, de nem fázott. A Nanát szélsebesen olvasta. Egy duplaoldallal talán húsz másodpercet töltött el, majd lapozott, majd ismét tizenöt-húsz másodperc, és újra lapozott. Mintha versenyezett volna valakivel. Mintha az lett volna a tét, ki tud gyorsabban olvasni. Noé inkább elmélyedni szeretett a szövegeiben, és ízlelgette a mondatokat. El-elgondolkodott. Letette, jegyzetelt, majd elmerengett, és újra olvasott. Nem tudta, mennyi idő telik el közben, de gyerekkorában is többször észrevette, hogy hamar leszáll az este, ha a reggel folyamán kinyit egy könyvet. Egy könyvet nagyon könnyű elkezdeni, de a világ egyik legnehezebb dolga befejezni. Mintha kőszobrot faragna az ember, aminek a tekintete végül is visszanéz őrá, és megkérdi: „hogy tetszem”? Ha ilyenkor egy vállrántás a válasz, akkor az író lelke sírva fakad. Mert a könyv talán arra szolgál, hogy az író tovább éljen. Csakhogy, előbb-utóbb eltűnnek a könyvek is.

– Hol tartasz? – kérdezte Noé könyvére bökve.

– Még csak az elején. Prágában járok, keresik a Gólemet. De Nádast már kiolvastam. A szerelemről szólót. Rovinjban fejeztem be a parton, tudod.

– És ez?

– Ez itt Meyrink. Nem értem, miért őt hoztam ide, amikor a napon ülünk a tengerparton. Ez a történet télen játszódik a ködös Prágában. Minden, ami itt körülöttünk van, az ellentéte a könyv tartalmának. Látom a zúzmarát az ablakokon, a latyakot az utakon, és érzem az emberek rosszindulatát. Van ebben valami tudathasadás, mintha az egész csak egy színdarab lenne, amit egyvalaki kedvéért rendeztek meg. Borzasztóan talányos.

– Lehet, hogy lassan megéhezem.

Réka elővett egy piros törölközőt, és végigsimogatta vele a testét. Noé nézegette a sportos hajlatokat, és a nedves idomok alól kidomborodó izmokat. Ahogy Réka bőre száraz lett és ruhát cserélt, alakja is szelídebbé vált. – Átvált kényelmesbe – gondolta Noé. Most rajta a sor, hogy férfias legyen.

– Akkor elmegyek a kajáért – szólt, és a jóváhagyást meg sem várva elindult azon a keskeny, bokrokkal tűzdelt sziklaperemen, amin idejöttek, vissza a dombtetőre az erdő felé, ahol kis fekete autójuk állt. Az erdő elhagyatott hely volt, a napsütötte kövek után minden átmenet nélkül dúsult fel a növényzet, amit csak keskeny csapások szeltek át. Az itteniek Sirálysziklának hívták az öblöt, mert a környéken régen háborítatlanul fészkelhettek a madarak, amíg fel nem fedezték a turisták. Valamikor közvetlenül a délszláv háború előtt elkezdtek itt felhúzni néhány vendégházat és kifőzdét, de az építkezés leállt, majd bontani kezdték, de a bontási munkát sem fejezték be, és otthagyták az egészet. Így most olyan az erdő mögötti tisztás, mint egy szellemjárta romváros, ahová hajléktalanok költöztek be, de a legtöbb építmény még így is lakatlan.

Van egy régi erőd is a hegytetőn, amit az olaszok használtak a második világháborúban. Ma is használatos, de hivatalos illemhely hiányában csak nyilvános vécének. Itt nem hivatalos semmi. Az erőd alatti fövenyes plató, ahonnan régen a partizánok támadására lehetett számítani, most egy parkoló. De ez sem rendes parkoló persze. Mindenki oda áll, ahova tud, spontán alakul a rend. Egészen addig, amíg valaki már nem fér el a fák és a szomszéd autó között. Olyankor kitör a botrány, de nagyon ritkán adódik ilyen. A természetbe menekülő emberek, ha nincsenek betartandó előírások, valahogy jobban figyelnek egymásra.

Egyszer itt a parkolóban melegített Noé konzervet ebédre, amiért Réka nem rajongott. Most úgy érezte, újítania kell. Jellemző volt rá, hogy mindent előre bespájzol, mert így kényelmesebb az élet. Nem kell sorban állni, vagy drága éttermekben tízszeres árat fizetni, hogy ugyanazt az ételt tányérokon kidíszítve szolgálják fel. Alapvetően ellenezte az illúziókat, pedig jól tudta, hogy képzelet nélkül ez a hely is veszítene a vonzerejéből. Nagy szükség van imaginációra, ha el akarjuk hinni, hogy a romos épületek után itt még valami jobb is jöhet. De jön. A lombok alatt először csak halk morajlás hallatszik, majd egyszer csak kitágul a tér, és előtör az emberből az őszinte „odanézz!”. A szakadék alatt egy napfényes öböl rejtőzik, csendes vizű, csónakkikötőnek is alkalmas. A sziklateraszok hasadékaiban fülkék és medencék alakultak ki az évmilliók alatt. A forróra hevült köveket mindig lehűti egy-egy felcsapó hullám. Noé talált néhány műanyag palackot és pár egyéb szörnyűséget is megbújva a gödrökben.

– Tessék. Kolbász, kenyér, vaj, meg egy kis zöldség. Jó lesz?

– Zseniális, köszi! Most, hogy visszaértél, nem mondanád meg, mennyi az idő? Tudod, bent hagytam a telefonom.

– Azt mondja. Négy óra harminckettő.

– Lassan indulni kellene vissza. Anya hívni fog.

– Végül is igen, de a kaját még itt együk meg. Szebb itt, mint fent a nyaralóban.

Egy hétvégi házban béreltek szobát franciaággyal Pula egy félreeső déli részében. Ennek kifejezetten balatoni hangulata volt. Kockás viaszkosvászon terítő, egy-két partmelléki díszlet, zsalugáter, billegő asztal, vitorlás tájkép a falon és villanyrezsó. Maga volt az élő történelem. Egy kor lenyomata, amelyben valahová mindig sietni kellett, és nem volt idő a dolgokat emberhez méltóan elkészíteni. Ehhez szoktunk hozzá az évtizedek alatt, mígnem annyira kimerültünk a puritán önmegtagadásban és az állandó teljesítésben, hogy már nem maradt erőnk sem gondolni a jobbra.

Mindezt itt a tenger mellett mégis áthatotta a könnyű irónia, a gondok elengedésének képessége, ami talán még az ókori emberek lassan, hexameterben lüktető időérzékének öröksége Dalmáciában. Senki sem törődik itt senkivel és semmivel, de tudja, hogy a másik sem fontoskodik, így akár barátságot is köthetnek. Itt nem kell felkészülni szócsatákra és beszólásokra. Érdekesebbek a természet kínálta örömök, mint az, hogy ki az erősebb. Gazdagokat se nagyon látni errefelé, de ha valakivel mégis jobban megszalad a szekér, a szomszédok is örülnek, hogy van, aki lenyírja a füvet, és leburkolja a járdát. A tengerpart pedig mindenkié – ez a legcsodálatosabb. Nincsenek vízbe nyúló parcellák és telekspekulánsok. Tudják jól, hogyha elzárnák őket a nyílt víztől, az emberek megfojtanák egymást egy kanál levesben.

Bár nem a tengerparton állt, hanem több kilométerre az öböltől egy dombon, a nyaralónak is volt egy nagy terasza, ahol Réka gyakran tornázott. Egy napot sem hagyhatott ki az edzésből, hogy ne legyen izomláza később. A rendszeres szenvedés nyilván sokkal jobb, mint a lerobbanás. Réka a bemelegítéshez most szomorkás dallamot hallgatott a magnón, Noé pedig fentről, az ajtóhoz kitett műanyag asztal mögül figyelte a légies mozdulatokat. Rozét kortyolt egy, majd még egy pohárral, és elrévedt a halványuló naplementében. Mióta a Sirálysziklát megpillantotta, úgy érezte, járt már itt korábban. Emlékeiben kutatott, de ott nem talált semmit. – Valami itt régen elveszett – motyogta, mintha attól félt volna, hogy meghallja valaki. Pedig nem volt ott senki, aki fülelt volna, és ha lett volna sem érdekelte volna senkit, mit mondogat magában.

Az utolsó korty rozé előtt bement valami erősebbért, és még egyszer végiggondolta a napját. A sötét barlangot, a fekete fürdőruhát, Réka vizes testét, fiús idomait, a szürke erődöt és a Gólemet. Aztán zavarba jött, mert a visszapörgetett képkockákon talált egy, meg még egy csinos balkáni lányt is. Magas termetűeket, hosszú lebarnult lábakkal, tarkabarka fürdőruhában. Az egyiknek szalmaszőke hajába kapott a szél, a másik jégkrémet nyalt. Egészen hosszú volt a nyelve és lehetetlenül fehérek és szabályosak a fogai. Ült hátul fönt, a fa árnyékában egy ölelkező pár. Már idősebbek voltak, de pirult rajtuk a szerelem. A férfi hátulról átkarolta a nőt, és térdével is körbevette. Az asszony méltósággal dőlt hátra az élő trónon, mint egy királynő. Feltűnő volt az arcán az elégedettség. Az a jellegzetes és csöndes kifejezés, amit Noé egyáltalán nem, vagy csak a reneszánsz portrék és bizánci mozaikok világából ismert. Mert rajongott a művészetért is, ahogy mindenért, amiben rendszert lehetett találni.

 

***

 

Spalatóra ráborult az éjszaka. A korzón álló standokon balról kigyulladtak a lámpafények, a víz felől pedig, fedélzetükön ugyanilyen lámpákkal, vitorlások ringatóztak. A korzó mégis sötétnek és elhagyatottnak tűnt, a végét sem lehetett látni. Az egész városból áradt valami üresség. Balra állt Diocletianus császár egykori palotájának délnyugati fala. Az római uralkodó elég barátságtalan védvonallal vette körül a bársonnyal és porfírral bélelt lakosztályát. Egész életében a haláltól rettegett, emiatt bújt el ebben a katonai táborban, ahol felépítette a saját mauzóleumát, vele szemközt pedig Aszklépiosznak állíttatott szentélyt. Ez a régi istenség az orvosok és gyógyítók védelmezője volt, a császár pedig titokban azt remélte, hogy sírboltja üresen marad, ő pedig majd az istenség közbenjárására megistenül. Úgy vélte, hogy annyi rituálét olvastak rá a papok, és ő annyi jót tett már Rómáért, hogy a Capitolium istenei fel kell, hogy emeljék az égbe. Ha kívánhat ilyet, akkor testestül, de addig is, a birodalom érdekében meg kellett védenie magát a leselkedő ellenségtől. Testőrségét megkettőzte, szigorú étrendet tartott, és naponta járt egészségápolásra, meg gőzfürdőbe.

A mai belváros ennek a palotának a romjain épült ki és terjeszkedett tovább a katonai tábor egykori falain túlra. De azok a falak, különösen a kapuk, olyan mértékben meg voltak erősítve, és olyan díszesek voltak, hogy még ma is ezek miatt keresik fel a várost a turisták. Minden útleíró könyvben benne van a római császár óriási palotája és az Aranykapu, noha az utóbbi északra nyílik, és emiatt nem is lehetne árnyékosabb. Fotózásra alkalmatlan, mármint kívülről. Noé mindig elképedt, amikor bizonyítva látta megfigyelését, hogy a rómaiakat nem izgatta az épületek külseje. Csak akkor, ha olyan előkelő köztéren álltak, mint a Fórum, ami szintén amolyan belső tér, csak nagy és fedetlen. De itt a külvilág a jól fizetett ünneplő tömeg ellenére is ellenséges volt, és el kellett tőle zárni az uralkodót. A palota falának erőt és magabiztosságot kellett sugároznia magából. Titokban a védvonal alatt pedig kiépült egy csatorna, hogy azon át hajóval ki tudják szöktetni a császárt a tengerre, ha bent zendülés törne ki. Akkoriban is sok volt az áruló és kevés a hűséges társ. Diocletianus erre az esetre egy külön flottát tartott fenn magának. Vagyis, a bámulatra méltó palota minden jellegzetes eleme félelemből fakadt, csak találni kellett egy mérnököt, aki a félelmeket fizikai formába önti. Ezek után nem csoda, hogy ma is ott lapul a rettegés a falak vetett árnyékában.

Noé kezében egy üveg vodkával sétált. Alapvetően nem rajongott a vodkáért, és iszákos sem volt, de ez most így alakult. Még Pulában vette egy kisboltban, és betette a csomagtartóba, amikor tovább indultak. Egy hétig ott lapult az ital hátul a hálózsák mellett. Ide tette be egy kartondobozba a kavicsokat is, amit Réka gyűjtött magának a Marjan-hegy északi részén, a tengerparton. Itt a hegyen is eltöltöttek egy napot. Az autót hátra kellett hagyni a közút mentén egy bokor mellett, mert egy sorompón túl már nem engedtek fel senkit. Gyalog vágtak hát neki a rekkenő hőségben és a kabócák fülsiketítő zúgásában a felfelé ívelő szerpentinnek, de megérte. Legalábbis, Noé úgy gondolta, megéri, mert olaj- meg fügefák álltak, és eldugott kápolnák rejtőztek mindenütt. Odalent pedig egy hűvös strand várta őket, ahol még ingyenes zuhanyzót is talált. A hegyről pazar látvány nyílt a vízre. Ezt az élményt kereste mindig. Réka most is, mint általában hallgatagon követte őt. Kelletlenül pózolt a fényképekhez, és mindketten leégtek.

Ehhez képest kellemes volt a mai este, mármint ami a léghőmérsékletet illeti. Előző éjjel nem tudtak aludni, mert a szálloda alatt óriási nosztalgiakoncertet rendeztek. Annyi nézőre számítottak, hogy az épület harmadik emeletéig felhúztak egy lelátót fémből, amit hátulról lehetett látni a szálloda ablakából, és a köztér volt a színpad. Sok hűhó, semmiért. Alig lézengtek az emberek a padsorok között, de az erősítő jól működött. Amikor a szervezők észrevették, hogy kevés a vendég, még jobban felcsavarták a hangot, hogy kilométerekkel arrébb is meghallják a dáridót. Akkor talán többen jönnek. De nem jöttek. Inkább ott lézengtek a korzón, és fagyit, rágcsálnivalót, meg bóvli szuvenírt vettek. Nem volt ebben az égvilágon semmi költői, de még profán sem. Noé a bóbiskoló galambokat is többre értékelte az árbocokon, mint az alvajáró emberforgatagot. Mégis élvezte a sétát. Szerette még a piaci balhékat is kívülről megfigyelni.

– Menjünk ki most a mólóra, jó?

– Persze, menjünk.

– Figyelj, Réka, már történt ez-az az út során, és én ezt most a helyére akarom rakni.

– Az indulás óta tudom, mi a bajod.

– Részben tudod, de nem miattad. Én örülök, ha versenyeket nyersz, hiszen megdolgozol érte. A magam területén én is ezt teszem, csak engem még nem részesített ilyen elismerésben senki. Részt vettem Domokos és Várkonyi kísérleteiben, és ott van a szabadalom is...

– Az a játék?

– A játékelméleti, igen, de le se bagózza senki. A sajtó hallgat mindenről, ami nekem fontos, bezzeg a marhaság düböröghet reggeltől estig! Ez teszi nehézzé. Múltkor, amikor átjött anyukád, és azt javasolta, hogy aggassuk fel a másik hat oklevelet is, meg tetejébe azt a dizájnos üvegkupát, tudod, mert üres a polc. Én büszke vagyok rád, de a lakásom nem erre való. Nem sportmúzeum. Én ezt túlzásnak érzem.

– Igen, a te lakásod.

– Már ez is baj? Nemrég még örültél neki, hogy nem kell albérletet fizetned a Stadionnál. Azért jobb nekünk Hidegkúton, nem?

– Jó messze van mindentől.

– Na, idefigyelj... – válaszolt volna Noé, de inkább elharapta a mondat végét. Betudta a hetek óta tartó kialvatlanságnak, hogy idáig jutottak Rékával. Az utat három hetesre tervezte. Ennek hallatán mások irigykedni vagy méltatlankodni kezdtek, de eddig mégis minden úgy alakult, hogy ne tudják kipihenni magukat. Egyszer sem, pedig mindketten ki voltak éhezve az alvásra. Nem volt mit tenni. Lecsavarta a vodkásüvegről a kupakot, és leült egy régi, kőből faragott bójra, amihez épp nem volt kikötve hajó. Ezt elég kényelmetlennek találta, úgyhogy inkább leereszkedett a móló peremére, és a víz fölé lógatta a lábát. Amikor már kényelembe helyezte magát, meghúzta az üveget.

– Gyere ide mellém, kérsz?

– Nem, köszi, tudod, hogy nem tesz jót a szervezetnek.

– De azért idejössz?

Réka bizonytalanul ugyan, de engedett a hívásnak és leült Noé mellé törökülésben. Nem lógatta a lábát a vízbe, és kissé hátrébb is ült, mintha félt volna a víz közelségétől. Valamerre erre volt Diocletianus csatornája is.

– Réka, a sziget óta valami nem stimmel.

– Ne haragudj, de én azon kiborultam.

– Azért, mert nem hotelbe vittelek?

– Jó a kemping is, de nem ártott volna megkérdezni előre, hogy van-e szabad helyük.

– Nem tudtam, máshol másképp van. Mindig van hely, de ez egy gusztustalan óriáscég. Úgy látszik, csak akkor engednek be, ha karavánnal érkezel, mert akkor többet kell fizetni a parcelláért. Bocs, ez nem volt egy elegáns megoldás. Főleg, hogy az éjjeli őr is kidobhatott volna, amikor belógtunk. De aludtunk volna inkább a szántóföldön?

– Még mindig jobb lett volna, mint így. De tényleg, hova vittél engem? El se merem elmondani anyámnak.

– Elegem van abból, hogy folyton hívogat, és mindenről be kell neki számolnod!

– Én jelzek, amikor telefonálhat, nem ő hívogat. Ilyen aggódós, de tudom kezelni. Egyébként meg tökre igaza van. Basszus. Ennyi pénzért ilyen helyzetek!

– Miről beszélsz, amikor a nászajándék több mint felét betettük a bankszámládra? Én itt mindent a maradékból fizetek. Pedig nem csak a te szüleid adtak lóvét, nagyon jól tudod, hogy a nagybátyám is rendesen pengetett!

– Ja, miután én rendeltem a konyhabútorod.

Noé biccentett:

– Igaz. De akkor meg egálban vagyunk.

– Hát minimum. Sok mindent feladtam ezért az útért. Visszamondtam a fellépést is, pedig lett volna abból is pénz.

– Már megint az Arnold hívott, a Kecskés?

– Igen, ő. És akkor?

– Túl sokat képzel magáról az a fickó. Attól még, hogy ügyvezető, nincs joga belenyúlni mások magánéletébe. Már elmondtam erről a véleményen januárban. Utálom az öntelt ábrázatát!

– Neked mindenki az ellenséged. Hogy lehet így élni?

– Ezt most a Romhányi miatt mondod. Azt hittem, a szövetségesem vagy.

– Az vagyok, de még mindig nem látod, hogy a problémáidat te generálod.

– Ha én generálom, ha nem, van jó pár irigyem. Szakmailag nem tudnak belém kötni, hiszen ahhoz hülyék. Ezért inkább pletykákat terjesztenek rólam.

– Te beteg vagy.

– Kösz, ez is nagyon jól esik, mint a többi. Tudod mit? Menj a Kecskés Arnoldhoz, és panaszkodd ki magad!

– Köszi a tanácsot. Ezek után, lehet, hogy meg is fogadom! Nála legalább jó a kazán, van melegvíz. Talán vacsorázni is elvinne, és nem konzervkajával etetne az erdő szélén.

– Az a baj veled, Réka, hogy előkelőnek képzeled magad, pedig egyszerű vagy, mint egy szöges kampó.

– A tanárbácsi tudja. Többre úgy se viszi a matekjával.

– Értem én. Már akkor megmondtad, amikor a kocsit vettem, hogy az Arnold egy fehér paripával jár.

– Az Arnold mindent maga ért el, mert volt hozzá alázata! Neked az sincs!

– Alázat? Tehát azt várod, hogy boruljak arcra előtte, miután rajtad keresztül üzenve felrója nekem, hogy három hétre elrabollak az egyesületből. A saját feleségemet!

– Nem előtte. Nonó, én már belefáradtam a magyarázatokba. Két hete vagyunk házasok, és nézz ránk...

– Jó, akkor, szépen kérlek, hagyj magamra. Menj vissza a szállásra, hívd fel anyukádat, aztán a Kecskés Arnoldot. Beszélj a nővéreddel is Amszterdamban, és el ne felejts csevegni egyet a Laurával sem. Kihangosíthatod, ahogy szoktad. Most nem fog zavarni, mert nem leszek ott. Rólam meg egy szót se ejts, ne is törődj azzal, hogy ez a nászutunk. Mondd azt, mennyire várod, hogy viszont láthasd őket. Szevasz! Én majd később valamikor előfordulok.

Rékának nem kellett kétszer mondani. Egyébként is indulni akart már, mert túl fülledt volt a parton a levegő, és nem szerette, ha rátapad a ruha. A szobában volt hideg párás légkondi. Észrevette, hogy a bőre is kiszáradt, be kellett volna krémezni az arcát, mielőtt kilépett. Visszafelé útba ejtette a kirakodóvásárt, és vett magának egy kézműves nyakláncot, meg egy üveg cukormentes kólát. Kicsit nézegette magát a lift egészalakos tükrében, különösen a szemhéját, közelről. Látványosan felduzzadt a szeme a kialvatlanságtól és a sírástól, mivel esténként bezárkózott a mosdóba, és a telefonba hosszú percekig panaszkodott. Rendszeresen magányos képeket posztolt a hírfolyamában, ezért többen is rákérdeztek, rendben van-e. A kérdésekre röviden, talányosan válaszolgatott, amiből mindenki arra következtetett, hogy baj van.

Eleve nem értették, miért váltott frizurát, ki kényszerítette őt erre, amikor őt másmilyennek ismerték meg. A vezetéknevét is megváltoztatta az esküvő napjára. Angéla meg is dorgálta emiatt, hiszen Réka kitüntetett talajtornász volt, és a hírnevét nem tehette volna ezzel kockára. A gyerekvállalást meg felejtse el. Nem azért küzdött, hogy elszúrja az alakját. Egyszer Laura oda is ment Noéhoz egy tornabajnokság után, és azt mondta, reméli, tudja értékelni, és fel tudja mérni mekkora szerencséje van Rékával. Noé biztos volt benne, hogy Laura elmeháborodott. Neki pedig, úgy látszik, ez a kikerülhetetlen karma jutott. Szörnyekkel van körülvéve, és mindig ő húzza a rövidebbet.

Noé a parton maradt még egy jódarabig. Már félig kiürítette a vodkásüveget, és ez tompított kicsit a lelkén. Most inkább a felkeléssel volt gondja, mert nem akart belepottyanni a moszatos vízbe.

– Semmi gond, megy ez még – biztatta magát, majd négykézláb feltápászkodott. Aztán elkezdett magában angolul beszélni. Volt egy ilyen szokása, ha megnőtt a nyomás a fejében, mert gyakran tartott előadásokat külföldi pódiumon. Akadt tehát egy kis létszámú nemzetközi közönsége, persze egyikük se becses honfitársa, aki értékelte. Ez vigasztalta most is. Talán nem veszett kárba az a francos húsz év, amit a kutatás kedvéért feláldozott. – This is life, just carry on!

Még elhatározta, hogy tesz egy kört a palotában, mielőtt visszamegy Rékához. Le kell rónia a császár előtt a tiszteletét, mert ki tudja, legenda-e vagy valóság, hogy még ma is ott bolyong a palotában a lelke. Saját maga előtt sem volt világos, miért, de olyan nagyon tisztelte a rómaiakat, hogy gyakran képzelte magát a helyükbe. Semmi se tette volna boldogabbá, mint az, ha egy ablakon bepillanthatott volna a múltba, vagy akár csak egy percre is ott járhatott volna a saruban és redőzött ruhában sétáló járókelők között. Ha a szemébe nézhetett volna egy római lánynak!

Be is ment a déli kapun, fel a lépcsőn. Ez volt a város megközelítésének legnépszerűtlenebb iránya. Ennek a kapunak még nevet sem adtak, mert itt volt a császár menekülőútja. Azt csak utólag találták ki, hogy Bronzkapu, mert kellett az Ezüst, az Arany és a Vas mellé egy ötvözet is. Éjfél után, ittasan, ebben már nem volt biztos Noé. A lépcsőn mindenesetre feltalált, és trónterem előcsarnoka alatt bejutott az oszlopcsarnokba.

Jobbra a mauzóleum állt, háta mögött a kupolás előtér, de maga a trónterem, az Aula Palatina hiányzott, mintha kicenzúrázták volna. Pedig ott állhatott háttal a tengernek, közvetlenül a palota külső falán nyíló ablak előtt, hogy a délutáni izzó napkorong vakítóan átragyogja. A császár trónját egészen biztos, hogy ide állították, mert le akarták nyűgözni vele a látogatókat. Ez már akkor is a lappangó napkultusz csírája volt, amely később Nagy Konstantinban teljesedett ki, aki ugyan a keresztények nikaiai zsinatán elnökölt, de csak politikai okokból. Konstantin a krónikában jó keresztény volt, de egyébként a Legyőzhetetlen Napot imádta. De még ő is szerényebb volt, mint Néró, aki saját magát hitte Apollónak. A ragyogás iránti ellenállhatatlan vágy valami császárbetegség, amit ma a pszichológusok legyintve elintéznének egy narcisztikus személyiségzavarral. Pedig a császár nem véletlenül császár. Csak az tud egy birodalmat bölcsen kormányozni, aki ebben látja az egyetlen lehetséges utat a megistenülés felé.

Ilyen gondolatokkal a fejében Noé kiállt a lépcső peremére, és a vodkásüveget lengetve köszöntőt mondott Diocletianusnak. Bal kezét a fekete szfinx vállára tette, és hebegett pár latin verset Catullustól, meg egy töredéket az Aeneisből. Már ezt se tanulta hiába. Huszonöt éve is megvan, hogy az iskolában bemagolta a memoritert, amit a latin nyelv dallama örökre bevésett a fejébe. Az emberek nézték, hogy mit csinál. Túlzottan nem volt feltűnő, mert az oszlopcsarnokban valamilyen zenés rendezvény volt épp. Így hát leült a mauzóleum ajtaja elé, és a tömeggel együtt hallgatott, de a mulatságot hamar megunta, és tovább állt. Beköszönt még a romokhoz, vett egy félbetört fügefáról, kieresztette a fáradt gőzt az egykori fürdő helyén, majd jó messze elhajította a vodkásüveget.

– Itt fürödtél, te császár, most én itt hugyozok. Azért, tudod, mert rajongok érted. Hidd el, tényleg. De hallod-e, az időt nem lehet... legyőzni.

Ezzel kifújta magából a maradék szuszt is, és ugyanolyan gyorsan, ahogy érkezett, távozott a régi menekülőnyíláson át. Végigosont a korzón, kitért a lézengő emberek elől, és a mólónál jobbra vette az irányt a Köztársaság tér felé. Alig látott a fáradtságtól, de az irányt a derékszögű utcák között jól érzékelte.

Későre járt, és a szálloda előtt már lebontották a színpadot. A portaszolgát is úgy kellett riasztani, hogy kinyissa a hátsó bejáratot. Belül a folyosók bordó padlószőnyegére ki voltak dobálva a párnák és a takaróhuzatok. A vendégek többsége pánikszerűen elhagyta a hotelt tegnap óta, mert nem számítottak ekkora hangzavarra. Az épület javarésze kiürült. Pangott az ürességtől az étterem és a bár is, a félbehagyott italok kint maradtak az üvegasztalokon. Noé érezte, hogy itt nincs rendben valami. Felsietett a harmadik emeletre a tűzlépcsőn, mert a liftet is üzemen kívül helyezték. Benyitott a háromszázhármas szobába, és ott találta Rékát behunyt szemmel, pucéran az ágyban fekve, felhúzott lábakkal. Elfordult, mintha nem látná. Bezárta maga mögött az ajtót, és megállt szótlanul a tükör mellett.

Réka kérdő szemekkel és kitágult pupillákkal nézte, majd megszólalt:

– Te dülöngélsz. Megittad mind a piát?

– Mit? Azt meg.

– Semmi agyad nincs.

– Szívem, hidd el… még így is több mint a Kecskésnek, meg a barátnőidnek. Mint mindnyájuknak együttvéve!

– Azt se tudod, mit beszélsz. Ide nézz, látod ezt? – Réka görcsösen a párnára mutatott – még ez a darab rongy is kitartóbb, mint te.

– Ha el akarsz válni, akkor elválunk!

– Nesze, vidd akkor, itt a gyűrűd – erre lehúzta az ujjáról azt a finoman formált, huszonnégy karátos velencei aranygyűrűt, amit Noé a szüleitől örökölt. Ez volt annak a két gyűrűnek az egyike, amit a saját nászútjukon vettek emlékbe, de sosem hordtak, mert úgy gondolták, túl drága a mindennapi viseléshez. Amikor Noé apja meghalt, az anyja úgy adta át a fiának, hogy majd ha eljön az ideje, lepje meg vele a választottját. A családi ereklyét nagyra becsülte Noé. – Tedd el – folytatta Réka, és azzal a lendülettel hozzávágta. Noé mellkasán koppant a nehéz fémkarika, de bal kezével ügyesen elkapta, mielőtt az a földre leeshetett volna.

Noé úgy érezte, mindennek vége. Nem saját maga, hanem az elveszett illúziók miatt, aminek része volt a múlt, a szerelem, a család és a jövőbe vetett hit is. Ez már sok volt. Ezt már nem bírta elviselni. Érezte, hogy perceken belül a pokol vár rá. De még mielőtt belezuhan a mélybe, fel kell, hogy ragyogjon a nap, és adnia kell neki egy utolsó esélyt:

– Nem tehetek róla, Réka, de ez mindent megmagyaráz. A tengerparton beleszerettem egy szirénbe. A nő itt is feltűnt a palotában, amikor az oszlopcsarnokban jártam. Azt hiszem, megjegyzett magának, mert a Sirálysziklától Spalatóig követett. Már megbántam, hogy neked és nem neki adtam ezt a gyűrűt. Jobb is, hogy visszakaptam. Ennek így kellett lennie!