Az Irodalmi Jelen 25. születésnapjára készült antológia online térben megjelenő anyagjait Székelyhidi Zsolt fotójával illusztráltuk. 

Böszörményi Zoltán

Egy fűszálon a pici él

 

„Hiába fürösztöd önmagadban,
csak másban moshatod meg arcodat.”

                                                        (József Attila: Nem én kiáltok)

 

Az ember a teljességre törekszik. Ám nem válhat teljessé önma­gába zárkózva, hanem csak a másik emberhez, a közösséghez vagy akár a világhoz fűződő kapcsolatában ismerheti meg és „tisztíthatja meg” önmagát. Ezért gondolom, hogy ez a mottó illik a mai, emelkedett hangulatú ünnepünkhöz.

Bármelyik irodalmi lapnak küldetése van, küldetése felismerni, megőrizni és közvetíteni azokat a szellemi értékeket, amelyeket maradandónak tart, miközben párbeszédet teremt a múlt és a jelen, a nemzeti és a világirodalom, valamint az alkotó és az olvasó között.

Ha az Irodalmi Jelenre gondolok, még egy sajátos vonást is hoz­zátennék. Az évek során a lap nemcsak kortárs magyar irodalmat közölt, hanem tudatosan épített hidakat a határon túli magyar irodalom és a világirodalom között. Ez a közvetítő szerep szerintem folyóiratunk egyik legfontosabb sajátossága.

Egy folyóirat a korának szellemi lenyomata. Hűen tükrözi mind­azokat a történelmi, társadalmi, kulturális és művészeti folyamatokat, amelyek meghatározzák egy közösség életét és gon­dolkodását. Nem csupán rögzíti a jelen eseményeit, hanem értelmezi is azokat: kérdéseket vet fel, vitákat kezdeményez, értékeket közvetít, és párbeszédet teremt alkotó és olvasó között. Egy-egy lapszám nem pusztán a jelennek szól. Megőrzi az utókor számára mindazt, amit egy korszak önmagáról gondolt: kérdéseit és válaszait, bizonyosságait és kételyeit, reményeit és szorongásait. Egy folyóirat ezért nem egyszerűen közlési felület, hanem kulturális műhely, ahol a gondolat formát ölt, a nyelv gazdagodik, az irodalom pedig új összefüggéseket tár fel az ember és a világ kapcsolatában.

Meggyőződésem, hogy a valódi irodalmi folyóirat nem pusztán követi korát, hanem alakítja is. Érzékenyen reagál korának változásaira, de nem hullámzik velük. Megőrzi szellemi szabadságát. Feladata, hogy megkülönböztesse a szerinte maradandót a pillanatnyitól, az értéket az értéktelentől. Nem a vonuló idő sodrásának kiszolgálója, hanem annak egyik legfontosabb tanúja és lelkiismerete.

Hiszem és vallom: egy irodalmi folyóirat küldetése végső soron az, hogy hidat építsen. Hidat a nemzedékek, a hagyomány és a megújulás, az anyaországi és a határon túli magyar irodalom, valamint a magyar és a világirodalom között. Mert minden jelentős irodalom egyszerre őrzi saját nyelvének emlékezetét, és keresi a párbeszédet más kultúrákkal. Ebben a közvetítő szerepben válik egy folyóirat valóban a nemzeti kultúra élő részévé.

Az Irodalmi Jelen huszonöt éves fennállása óta nyitott műhelyként működött. Ugyanakkor összművészeti műhelyként is, hidat építve a kortárs irodalom, a képzőművészet, a fotóművészet és a film között: ennek egyik legfontosabb látlelete a művészetek összefonódására építkező Fotómondó rovatunk. Mindemellett tudomány-népszerűsítő és ismeretterjesztő funkciót is ellát a Pszichologosz rovat, valamint a kortárs művészeti folyamatokra is kitekintést ad a helyszíni tudósítások és a videórovat révén.

Nem zártunk ki senkit, nálunk nem létezett tiltólista, nem tartoztunk egyik szekértáborhoz sem, nem köteleztük el magunkat egyik politikai pártnak sem – az utóbbiak jöttek és mentek, mi meg maradtunk. Maradtunk, és mindvégig kitartottunk meggyőződésünk mellett, miszerint az irodalom szabadsága sérthetetlen, megítélésének egyetlen hiteles mércéje maga az irodalom. Egy irodalmi lap nem az ideológiák, hanem az irodalom mellett kötelezi el magát. Ez nem jelenti azt, hogy ne lenne értékrendje, hanem azt, hogy az esztétikai mércéjét semmilyen más – politikai vagy piaci – érdek ne befolyásolja.

A fenti gondolatokat ötévente írt ünnepi köszöntőimben már megosztottam veletek.  Aki fellapozza az öt, tíz, tizenöt, húsz évvel ezelőtti lapszámainkat, meggyőződhet állításom valóságáról.

Ha valaki elvégezné a kortárs magyar irodalom anamnézisét, akkor a látható tünetei között megállapíthatná, hogy közösségünkben az olvasás visszaszorult, ami azt jelenti, hogy egyre kevesebbet olvasunk. Nemcsak könyvet, de folyóiratot sem, beleértve az irodalmi folyóiratokat is. Azaz olvasunk, csak más platformokon vagy a közösségi média felületein.

Az irodalmi élet széttagolódott, ma már nem egy vagy néhány közös fórum köré szerveződik, hanem számos, egymástól részben vagy teljesen különálló intézmény, folyóirat, kiadó, műhely és kulturális közeg alkotja. Nincs egyetlen meghatározó irodalmi irányzat, és nincs közös kánon sem.

Bár többféle poétika, szemlélet és értékrend él egymás mellett, kevés az átjárás az irodalmi közegek között, pedig mindegyik ugyanabból a kútforrásból, a magyar alkotók műveiből táplálkozik. Ami nem feltétlenül rossz, hiszen az irodalmi folyóiratok autonóm szellemi műhelyek. Mindegyik más múltra tekint vissza, saját szerkesztői hagyományt alakított ki, és önálló értékrendet képvisel. Ez a különbözőség nem egymás ellenében létezik, hanem együtt alkotja a magyar irodalom szellemi folytonosságát. Egyik folyóirat sem törekedhet arra, hogy kizárólagos mércévé váljon; mindegyik a saját szemléletével, szerzőivel és értékválasztásával járul hozzá a közös kulturális örökség gyarapításához. A sokféleség nem a megosztottság jele, hanem annak bizonyítéka, hogy a magyar irodalom egyszerre képes megőrizni hagyományait és új utakat keresni. A folyóiratok nem egymás versenytársai, hanem ugyanannak a szellemi kultúrának különböző műhelyei.

Ennek ellenére az irodalmi életben ma is érzékelhető egy fájdalmas megosztottság. Amikor egy szerző megítélésében az esztétikai szempontokat külső – politikai, ideológiai vagy intézményi – megfontolások írják felül, az irodalom elveszíti autonómiáját. Ezért egyes szerzők bizonyos fórumokon kívül rekednek. Az ilyen szemlélet óhatatlanul bizalmatlanságot szül, és egyre mélyebb árkot ás az irodalmi műhelyek, valamint az egymástól eltérő gondolkodású alkotói közösségek között.

Pedig az irodalom természete nem a kizárás, hanem a párbeszéd. Nem az a feladata, hogy tovább mélyítse a meglévő törésvonalakat, hanem hogy lehetőséget teremtsen az egymástól különböző esztétikai, kulturális és világnézeti álláspontok megvitatására.

A szellemi vita az irodalom természetes közege, de a vita csak akkor termékeny, ha kölcsönös kíváncsiság és egymás teljesítményének tisztelete kíséri. Tisztelete és nem lebecsülése. Ahol ez hiányzik, ott a párbeszéd helyét könnyen átveszi az előítélet, a besorolás és a kölcsönös elutasítás.

Egy irodalmi folyóiratnak ezért különleges felelőssége van. Nem az, hogy eltüntesse a különbségeket – hiszen azok az irodalom természetes velejárói –, hanem hogy olyan szellemi teret hozzon létre, ahol a különböző hangok meghallhatják egymást. Egy folyóirat küldetése – így az Irodalmi Jelené is – nem az árkok mélyítése, hanem a hidak építése. Végső soron nem a szerzők világnézeti hovatartozása, hanem műveik irodalmi értéke dönti el, mi marad fenn az utókor számára. Erős meggyőződésem, ezen a területen még sok a teendőnk.

Ami az irodalmi kritikát illeti, elmondhatom, hogy a számuk az olvasók érdeklődésének hiányában igencsak megváltozott 1989 után. Hiányoznak a harminc- és negyvenoldalas nagyesszék, amelyek egy-egy művet időtálló piedesztálra emelnek.  Vallom, a kritika elsőrendű feladata nem a minősítés, hanem a mű megértése, tárgyalása, elemzése. Nem csupán azt kell eldöntenie, hogy egy mű sikerült vagy sikertelen – azaz Márai szavaival tetszik vagy nem tetszik –, hanem fel kell tárnia annak esztétikai, gondolati és nyelvi összefüggéseit, valamint helyét az életműben és a kortárs irodalomban. A jó kritika új szempontokat kínál, párbeszédet kezdeményez a mű és az olvasó között.

A mindenkori irodalomkritika hitelessége azon múlik, hogy meg tudja-e őrizni szellemi autonómiáját. Ha a művek megítélésében külső – politikai, ideológiai, intézményi vagy piaci – szempontok kerülnek előtérbe, az esztétikai mérce óhatatlanul sérül. A kritika tekintélyét nem az adja, hogy ítélkezik, hanem az, hogy érvel, értelmez, és meggyőz.

A kritika végső soron nem a szerzőért, hanem az irodalomért, de még inkább az olvasóért létezik. Feladata, hogy felismerje, és láthatóvá tegye az értéket, elősegítse a művek befogadását, és hozzájáruljon ahhoz a szellemi párbeszédhez, amely nélkül egyetlen nemzeti irodalom sem képes megújulni. Mi, az Irodalmi Jelen szerkesztői, a fenti elveket valljuk. Ennek szellemében gondozzuk rovatainkat.

A könyvtúltermelésről, a megváltozott könyvpiaci állapotokról, az internetes felületek működéséről, a mesterséges intelligencia megjelenéséről ma nem szeretnék szólni. Mindenek ellenére megállapíthatom, hogy a kortárs magyar irodalom jó állapotban van, és nagyon is szerethető.

Huszonöt évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy két irodalmi Nobel-díjas írónkat, Kertész Imrét és Krasznahorkai Lászlót ünnepelhetjük. Amit megtagadott tőlünk a huszadik, azt megkaptuk a huszonegyedik századtól.

Huszonöt évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy itt állok önök előtt a Petőfi Irodalmi Múzeum termében, és ha vázlatosan is, a magyar kortárs irodalom anamnéziséről beszélek. 

Szívből köszönöm olvasóinknak, szerzőinknek, támogatóinknak, barátainknak a huszonöt csodás évet.

Életem legszebb utazása volt. Nem egyszerűen utazás, hanem életem egyik legmeghatározóbb élménye.

És miként minden ünnepi beszédemet, most is e szavakkal zárom: találkozzunk öt év múlva ugyanitt!

 

BÖSZÖRMÉNYI ZOLTÁN (Arad, 1951) Magyarország Babérkoszorúja, József Attila-, valamint Gundel művészeti díjas költő, író, műfordító, az Irodalmi Jelen alapító főszerkesztője. Legutóbbi kötetei: Fellázadt szavak (versek Márton László válogatásában, Magyar PEN Club, Budapest, 2023); Böszörményi Zoltán legszebb versei (válogatta és az utószót írta Bakonyi István; AB ART, Felsőnyárád, 2024); A rés (regény, Irodalmi Jelen Könyvek, Budapest, 2025); Az éj puha teste (regény, Irodalmi Jelen Könyvek, Budapest, 2025); Tűzből született (válogatott novellák, Irodalmi Jelen Könyvek, Budapest, 2026).

 

 

Bege Magdolna

Magvakat ültettünk

Egyes neurológiai kutatások szerint az emberi agy fejlődése 25 éves kor körül fejeződik be teljesen. Ez az a kor, amikorra a fiatal felnőttek éretté válnak, döntéseik mögött már nem annyira az érzelmek állnak, mint inkább a logika és a megfontoltság. Ez az a kor, amely elhozza az új kezdetek és lehetőségek időszakát.

De nézzük más szemszögből. Huszonöt év jó esetben az emberi élethossz közel egyharmadát (igaz, ez ma már nem ritkán az egynegyede felé tendál) teszi ki. Huszonöt év alatt kialakul egy életút, felépül egy pálya, felnőnek a gyerekek és még sorolhatnánk.

De mit jelent huszonöt év egy irodalmi lap életében? A kiforrottságot? A hosszas útkeresés utáni stabilitást – akár szerzői, akár szerkesztői szemszögből nézve? A rengeteg befektetett munkát, kreativitást? A sok-sok örömet, amelyet egy-egy jó kézirat, lapszám tud adni nemcsak a szerkesztőségi munkatársaknak, de az olvasóknak is? A kudarcok (mert a pluszok mellett mindenben, ami emberi, ott vannak a mínuszok is) utáni dac szülte csak azért ist? A holnap mindenképpen jobbat és jobbant? Az olvasók visszajelzéseiből sugárzó értékelést? Mindezt és még sok minden mást.

Móricz Zsigmond Huszonöt év című írásában ezt így fogalmazta meg a Nyugattal kapcsolatban:

„A Nyugat a mai számmal kezdi a huszonötödik évét.

Huszonöt év, ötven tömérdek kötet, annyi oldal, annyi sor, annyi betű: s minden betű egy-egy rügy, minden oldal egy-egy ágyás, minden kötet egy-egy virágoskert a magyar irodalomtörténet dominiumában.

S milyen virágoskert: botanikus parcella, tenyésztő melegágyak, nevelő üvegházak, növények, bokrok, fák, nemes és hasznos flóra dús otthona.

A Nyugat huszonötödik évét azzal kezdi, amivel az elsőt: magvat termelni a jövőnek.”

Magvat termelt-e, magvat termel-e a jövőnek az Irodalmi Jelen? Úgy gondolom, hogy igen, azt tette, és teszi. A bizonyítékok fellelhetők a könyvtárakban, amelyek őrzik a huszonöt év nyomtatott termését, és fellelhetők az Irodalmi Jelen portálján, ahol nem csupán a napi frisseket lehet szemlézni, de elő lehet csalogatni a virtuális könyvespolcokról és archívumból bármely szerző itt közölt versét, prózáját, esszéjét, kritikáját, helyszíni tudósítását, pályamunkáját, elő lehet venni a hang- és képanyagokat stb. És magvakat vetettünk, amikor elültettük és megerősítettük a lelkekben az irodalom iránti szeretetet és igényt, és akkor is, amikor sok tucat fiatalt támogattunk, bátorítottuk őket, hogy zsengéikkel, pályakezdő próbálkozásaikkal jó úton haladnak.

Huszonöt nem mindig könnyű, de mindenképpen csodálatos és eredményes év áll mögöttünk. Egy negyedszázad, amely nemcsak a megfontoltságot, az érettséget hozta el, de a nyitást is új ötletek, új kezdetek és új lehetőségek felé.

S ezekkel élni kívánunk a jövőben is!

 

BEGE MAGDOLNA (Gyergyószentmiklós, 1961) az Irodalmi Jelen főszerkesztő-helyettese.
 

Laik Eszter

A kimeríthetetlen kút

 

Az esszérovat szerkesztőjeként mi másból is meríthetne inspirációt az ember, mint azokból a hihetetlenül változatos tematikájú tanulmányokból, amelyeket hónapról hónapra közlünk az Irodalmi Jelenben… Természetesen képtelenség lenne itt huszonöt év valamennyi – jobbnál jobb – szerzőjét megidézni, s magam persze ehhez képest csupán néhány évnyi tanulmánytermést ismerek behatóan, álljon itt most tehát mindössze egy villanásnyi ízelítő az elmúlt évek emlékezetes esszéiből, azzal a kiegészítéssel, hogy még számtalan jeles szerzőnktől idézhettem volna feledhetetlen sorokat.  

Németh István Péter Levelek a Weöres- és a Hamvas-sétány kettős fasorából címmel a két óriás eddig rejtett párhuzamosságait tárta fel, olyan „titkos” motívumokról sem megfeledkezve, mint a labirintus:

„A mitikus útvesztőben artikulátlanul üvölt a Minótaurosz, a költő (a poeta sacra) énekel, s orphikus lantjával kezessé teszi a vadakat. Hamvas Béla Karnevál című regényének terében is az utcák a világ labirintus-járatai. Weöres Sándor labirintusélménye pályája során szintén szakadatlannak számított. Az Orbis pictus versszakai írásakor Weöres szeme előtt a látható világ képeit illusztrált tankönyvbe legelőször foglaló Comenius példája lebegett. 1653-ban saját rajzaival jelent meg a híres pedagógus Orbis pictus, de még előbb, 1629-ben a Labyrint sveta a ráj srdce című munkája. Comenius, Hamvas Béla, Weöres Sándor – valamennyien az eltévedt emberiséget szerették volna kivezetni – személyes útkeresésük alkotásokká emelésével-változtatásával – a labirintusból.”

*

Vitéz Ferenc Hajnali bohóc című filozofikus esszészilánk-gyűjteménye villanásnyi, ám annál mélyebb szövegekben késztette elgondolkodásra az olvasót – idézzük itt a 71-es számmal jelölt, Pusztítás című darabot:

„A szíriai háborúban elpusztult a világörökség jelentős része. Jóval több, mint Afganisztánban, Líbiában vagy Irakban. Sok hírt hallhattunk-láthattunk erről, azzal is szembesülve, hogy a barbár hódítás előbb a kulturális gyökerektől foszt meg. A jelképektől és az emlékezettől. A szimbólum és emlékezet nélkül kiszolgáltatottak leszünk. Nézzünk körül, mivé lesznek a szakrális helyeink! Éppen most folyik Európa barbarizálódása is.”

*

Piroska Katalin, aki férjével, Piroska Istvánnal együtt hűségesen kutatja az aradi magyar kultúrát, Az aadi sajtóban publikált szépirodalom nyomában címmel gyűjtötte össze egy tanulmányban az első aradi szépirodalmi lapokat, lapkísérleteket és publikációkat, ebből idézünk alább:

„A vegyes lakosságú város már a század tízes éveitől bizonyos mértékig elkezdett „magyarosodni”, Vörösmarty az 1845-ben a Jó bor című versében így ír Aradról:

Végig fut rajt’ a jövevény Maros (…) De büszke fejjel termő partinál / Egy ifju város tündérképe áll. (…) Magyar szellem! lobogj e városon: / Magas reménnyel néz felé a hon.”

*

Magyar Miklós, a kiváló romanista és művészettörténész A középkori Párizs François Villon életében és költészetében című esszéje igazi művelődéstörténeti kalandozás volt lapunk oldalain a korabeli Párizsban:

„A Châtelet-t a kilencedik században a Párizst körülvevő fal egyik bástyájából alakították ki. A legfőbb igazságszolgáltatás helye a kínzásokról és halálos ítéletekről híresült el. Villon nem egy alkalommal »vendégeskedett« a rettentő kőfalak között. Utoljára 1462 decemberében, amikor társaival (Robin Dogis Hutin du Moustier és Rogier Pichart) egy vidám vacsora után hazatérőben Ferrebouc magiszter írnokaival verekedésbe keverednek, mivel a részeg Pichard provokálja a békésen dolgozó fiatal papokat. Villon ezúttal ártatlan, ám néhány nap múlva társaival együtt már a Châtelet foglya. Villont, Dogis-t és Du Moustier-t alig egy hónappal az eset után kötél általi halálra ítélik. Az irodalomtörténészek túlnyomó többsége szerint ekkor írhatta a költő az Akasztottak balladáját…”

*

Praznovszky Mihály Mikszáth ifjúi éveinek „homályait” tárta fel, amelyekről eddig vajmi keveset tudott az irodalomtörténet. Ha nem is villoni mértékben, de azért kicsapongó életet élt írónk:

„Az otthoni tanulásnak azért voltak akadályai: a körülötte zajló vidám társasági élet, amelynek ő maga is egyik központi alakja lett a megyeszékhelyen, Balassagyarmaton. Nem véletlenül írja hát 1870 elején, február 16-án cimborájának, Tersztyánszky Miskának: »Hogy személyesen  nem látogatlak meg, számos elfoglaltságomnak tulajdonítsd, a magánjogot magolom: rettentő nehézkes irálya van.«”

*

Arany Zsuszsanna az Irodalmi Jelenben közölte izgalmas Kosztolányi-kutatásai egyes eredményeit, például a költő-író fellépéseiről mint konferanszié:

„Kosztolányit egyébként már az 1910-es évektől foglalkoztatták a színházi reformgondolatok is: tudósított a Thália Társaság és más úttörő kezdeményezések előadásairól, valamint érdeklődéssel fordult az irodalmi kabaré műfaja felé. Nagy Endrével közösen például A Pódium címmel akartak vállalkozást nyitni. »Összeálltunk volna öten: Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Harsányi Zsolt, Szász Zoltán meg én. Két színészünk is volt: Paulay Erzsi meg Ódry Árpád. Sociétaire alapon társultunk, megosztottuk volna a jövedelmet…«”

*

E. Bártfai László, aki a nyelvészetet, filozófiát, irodalomtudományt és művelődéstörténetet ötvöző tanulmányait közli lapunkban, az egyik legizgalmasabb nyelvi-történelmi misztériumot, az ún. SATOR-formula titkát tárta fel egy tanulmányában:

„A sorok fordított sorrendjében – ROTAS / OPERA / TENET / AREPO / SATOR – már a kereszténység elterjedése előtt gyakori varázsformula volt. Legrégibb ismert lelőhelye Pompeii. Matteo Della Corte 1929-ben, majd 1936-ban közölte a Vezúv pusztítása, 79 előtt keletkezett falfeliratokat. Az óbudai Hajógyári-szigeten 1952-ben egy feliratos téglát találtak a falmaradványok legfelső rétegében.”

*

Tamási Orosz János alapos tanulmányt szentelt Böszörményi Zoltán A rés című kisregényének – alcímében találóan a szerző „harmadik »tamáskodására«” utalva –, leleményesen eljátszva a rés és rész szavak közötti hasonlósággal:

„Megüt bennünket a szenvedés szó, lassan fölfeslik hát a homályos emlékezet jótékony kárpitja a rés és az egész között – kezdünk elmerülni a szerzővel együtt a rétegek lassú, hosszadalmas – mert őszinteséget követelő – kibontásában. S lényegében ez vár ránk valóban, lassan fölépül előttünk maga a két szálon futó történet, az egyik a gyerekkor, a másik a jelen körülményeinek kíméletlen bemutatása. »…mert dolog az ember, és dolgok között él. Naponta munkára fogják, és mindig olyanra, amilyet nem vagy kevésbé szeret. Életünket úgy éljük le, mint egy nagy kompromisszumot. Vergődünk a lét hálójában.«”

*

Mandics György a kiváló kortárs román költőnő, Valeria Bilţ verseiből készült fordításai elé összehasonlító tanulmányt közölt a Bilţ verseiben és a Peter Gehrisch főművében felvonuló madármotívumokról:

„Csak versekben és csak ily későn született regényekben valósulhatott meg a szembenézés, az iszonyt a gyermekkor »pihetollas párnáiban« túlélők műveinek köszönhetően. Gehrisch regényében és előzőleg verseiben az emberek a tűzmadárral való találkozás rémségeit hordozzák, ezért aztán a madármotívum teljesen más visszhangokat kelt, mint az erdélyi költőnő verseskötetében.”

***

Hosszan idézhetnék még az eddig megjelent tanulmányokból, de a hely fogytán. Nyilván ennyiből is látszik, hogy ha van az inspirációnak kimeríthetetlen kútja, az esszéinkben való elmerülés bizonyosan az…

 

LAIK ESZTER (Budapest, 1973) kiadói szerkesztő; az Irodalmi Jelen munkatársa, az esszé- és műfordításrovat szerkesztője. Kötetei: Hogyan lettem Esterházy (Irodalmi Jelen Könyvek, 2014); Abszurd, bravúr, celeb (Móra, 2015).

 

Bene Zoltán

A homok marad

Egyik éjjel álmomban egy borítékból homok hullott az asztalomra. Nem sok, csak annyi, amennyit az ember a cipője talpán hazahord a Tisza-partról, ha alkonyatkor még egyszer visszafordul megnézni, valóban olyan sötétszőke-e a víz, amilyennek az imént látta, vagy csak a saját fáradtsága keveredett bele a fénybe. Álmomban a borítékban kézirat lapult, szabályos, nyomtatott betűkkel, a bal felső sarokban név, cím, telefonszám, minden úgy, ahogy illett egykor, a digitális kor előtt, amikor az ember még a postabélyeg recézetéből is képes volt következtetéseket levonni. A homok azonban nem illett sehová. Nem volt része a szövegnek, nem kapcsolódott a novellához, nem jelölt szándékot, nem tűnt szerzői fogásnak, egyszerűen csak ott volt. Ahogy álmomban a laptop fölött kinyitottam a küldeményt, belepergett a billentyűzetembe, beleült az ujjaim redőibe, és ettől az álombéli délelőtt, amely addig olyan semmitmondónak ígérkezett, mint egy rosszul szerkesztett mondat, váratlanul izgalmassá vált.

Nos, a szerkesztői munka többnyire nem ilyen. Többnyire késedelmes válaszokból, vicces félreütésekből, hiányzó ékezetekből, fura központozásból és abból a finom, alattomos bűntudatból áll, amely minden késedelmesen megválaszolt e-mail fölött ott lebeg virtuálisan, akár az augusztusi por valóságosan a város fölött. Prózarovatot vezetni annyit tesz, mint ideiglenesen beköltözni idegen emberek mondataiba, miközben az embernek, elvileg legalábbis, van saját lakása, saját íróasztala, saját gondja-baja is. Jönnek a történetek: elhagyott apák, meg nem született gyerekek, hátsó udvarban dohányzó asszonyok, kutyák, amelyek mindig többet tudnak a családról, mint a családtagok, szerelmek, amelyekről már az első bekezdésben sejteni, hogy nem élik túl a harmadikat, továbbá a nagy magyar semmi, netán a kis köztes-európai valami aprólékosan megvilágított zugai. Az ember olvassa őket, javít egy vesszőt, kihúz egy jelzőt, visszakérdez egy névmásra, és közben valahol mélyen, a szakmai illemtan és a napi fáradtság alatt titokban azt lesi, mikor gyullad ki benne egy lámpa. Az öröm, az inspiráció lámpája. Ami jelzi, hogy jó ez, vagy ha nem is kétségtelenül jó, de van benne valami, ami miatt mégis tovább kell menni vele, miatta, érte. Ami inspirál.

Az inspirációról amúgy sok hazugságot hordott már össze az emberiség. Legkivált azok, akiknek hivatásuk volna tudni, hogy nincs benne semmi ünnepélyes. Nem múzsa az, nem villám, nem mennyei küldönc, nem is aranypor, amelyet kiválasztott fejekre szórnak valakik valahonnan, a felhők fölül, miközben odalent a többiek csak ülnek a számlák, határidők és mosatlan kávéscsészék között. Ha egyáltalán hasonlít valamire, inkább olyan, mint a huzat: észre sem veszed, honnan jön, csak becsapódik tőle egy ajtó, megfájdul miatta egy fül, és utána még órákig keresed, mi változott meg a szobában, a világban. Olyan, mint az az álombéli homok az álombéli borítékból. Apró, jelentéktelen, bosszantó szemcsék, amelyeket később hiába próbálsz lesöpörni, mindig marad belőlük egy kevés. És éppen az a kevés kezd aztán dolgozni benned; nem parancsol, nem világít, nem ünnepel, csak dörzsölődik valahol belül, s ettől egyszer csak megmozdul a fantázia.

A prózarovat szerkesztője különös lény. Nem ír, amikor olvas, és nem olvas, amikor ír, de mindkettő közben arra figyel, mi maradhat életben. Úgy jár a kéziratok között, mint kutató a régi temetőkben: egyik kövön csak név, a másikon csak évszám, a harmadik alól kinőtt a fű, a negyediket ledöntötte valami rég elfelejtett vihar, az ötödik viszont, ím, minden józan számítás ellenére, makacsul áll. Némelyik kézirat már az első mondatával készül összeomlani, s az ember mégis odanyúl, megpróbálja megtámasztani. Hátha. Hátha nem is az a mondat a baj, hanem az előtte lévő csönd hiányzik. Hátha nem a teljes bekezdést kell törölni, csak levegőt kell engedni a szövegbe, mint amikor az ember februárban kinyitja az ablakot, és rájön, hogy odakint ugyan nincs tavasz, de a benti állott levegő attól még fölfrissül. Hátha az a félmondat, amelyet a szerző szemérmesen odavetett a végére, valójában az egész írás szíve.

A szerkesztés alázatos, de nem szolgai munka kellene legyen. Amolyan bábáskodás, bár ezt a hasonlatot nem szeretem, mert túl szépen hangzik. Valójában a szerkesztői munkában rengeteg a nyűg, a hibalehetőség, a tévedés. Az ember néha visszadob egy írást, amelyből három év múlva díjnyertes novella lesz máshol; néha ragaszkodik egy szöveghez, amelyet aztán senki sem olvas végig, csak a szerző anyja, de ő is telefonál közben. Ilyenkor nincs mit tenni. A szerkesztő leteszi a kávét, megvakarja a tarkóját, és megállapítja, hogy ítélőképessége, mint minden emberi eszköz, hajlamos a hibára, s a hibahatár korántsem olyan szűk, amilyennek szeretné. Aztán olvas tovább.

Mégis vannak pillanatok, amelyek miatt érdemes. Amelyek örömöt szereznek, amelyek inspirálnak, és amelyekről utólag sem lehet eldönteni, hogy valóban olyan jelentősek-e, vagy csak az ember volt éppen kellően fáradt vagy éppen fölajzott, hogy annak érezze. Például amikor egy fiatal szerző, akiről addig semmit sem tudtunk, küld egy novellát, teszem azt, egy kisvárosi buszmegállóról, ahol egész délután nem történik semmi, csak egy férfi vizslatja a menetrendet, egy asszony eszik cseresznyét papírzacskóból, a harmadik pad alatt meg alszik egy kutya; aztán egyszer csak, talán a negyedik oldalon, a férfi nem száll föl egy buszra. Ennyi. Nem dráma, nem fordulat, nincs nagy fölismerés. Csak nem száll föl. Az olvasó – jelen esetben a szerkesztő – pedig hirtelen megérti, hogy ez a nem-fölszállás maga egy teljes élet. Házasság, háború, árulás, gyávaság, remény, minden benne van, sőt még az is, amit a szerző talán nem is akart belevinni, csak belecsúszott, mint kabátzseb fölfeslett bélésébe a villamosjegy. Az ember – a szerkesztő is az – hátradől, s azt mondja magában: Na, ezért. Ez az.

A szerkesztő öröme ilyenekből fakad, s nem abból, amikor azt érzi, hogy okosabb a szerzőnél. Rendszerint különben sem okosabb. Legföljebb kívülről látja azt, amit a másik belülről. Mint amikor valaki a kabátja hajtókáján visz végig egy falevelet a városon, s csak a sokadik idegen szól rá, hogy uram, van ott valami. A jó szerkesztő talán ilyen sokadik idegen. Nem veszi el a kabátot, nem cseréli ki, nem magyarázza meg az őszt, a telet. Csak szól. Aztán ha szerencséje van, a szerző nem sértődik meg, hanem odanyúl, megtapintja a levelet, és rájön, hogy tényleg...

Persze vannak ellenpéldák. Vannak szerzők, akik minden húzás után úgy visítanak, mintha eleven húsukból metszenénk ki egy negyedfontnyit, holott csak egy határozószó távozott, de hát az ember a saját határozószavát is képes forró szerelemmel szeretni. Vannak, akik a vesszőiket családi örökségnek tekintik, s úgy őrzik őket, mint a régi korok nagyanyái őrizték a kredencben a kristálypoharakat, amelyeket soha senki nem használhatott, nehogy eltörjenek. Vannak, akik szerint a szerkesztő nemcsak a szerző, de egyenesen a teremtés ellensége, apró hivatalnok, pecséttel a kezében, piros tintaceruzával a fogai között, gonosz tekintettel és alantas indulatokkal. Néha talán még igazuk is van azoknak, akik így vélekednek. Mert a szerkesztőben valóban él egy hivatalnok (is). Határidőket néz, terjedelmet számol, rovatot zár, rovatot nyit, levelet ír, jó esetben szelíden fenyegetőzik, rossz esetben szelídség nélkül. Egyszersmind él benne egy csempész is. Át akar juttatni valamit a túloldalra. A napi zajból abba a csöndbe, ahol még történhet valami. A kéziratból az olvasóba. Az olvasóból az univerzumba. (Ezt a mondatot szerkesztőként úgy húznám ki, hogy öröm lenne nézni, szerzőként viszont benne hagyom, mert valamiért jólesik egy kis modorosság, és az ember különben se legyen önmagához túlságosan igazságos.)

Nem tudom, álmomban kiderült-e, hogy a homokkal terhelt boríték küldője tisztában volt-e a koperta plusz tartalmával. Lehet, hogy csak a postán került bele a homok, lehet, hogy a szerző asztaláról, lehet, hogy a gyereke markából szóródott a papírra. Álmomban az a novella végül nem került be a rovatba. Voltak hibái, túl sokat magyarázott, a szereplői meg úgy beszéltek, mintha mindannyian ugyanazt az irodalmi folyóiratot olvasnák, ami az életben ritkán fordul elő, szerencsére. Álmomban válaszoltam is rendesen, ahogy kell: megköszöntem, indokoltam, biztattam, óvatosan talán még tanácsot is adtam, miközben álmomban is tudtam, hogy fogadatlan prókátornak ebszar a fizetése. A homokot azonban nem dobtam ki. Egy ideig ott maradt az asztalon, a laptop mellett, kis szürke félholdban. A takarítónő egyszer megkérdezte, fölsöpörje-e. (Ezek szerint szerkesztőségbe álmodtam magam, holott a szerkesztőségem leginkább a saját otthoni asztalom a saját otthoni dolgozósarkomban.) Mondtam, ne. Még szükségem van rá.

Így néz ki az az öröm, az az élethez, munkához, továbblépéshez nélkülözhetetlen, mintegy hétköznapi inspiráció is, amely olykor rátalál a szerkesztőre – így néz ki, ha nem díszítjük föl. Por, homok, rossz mondatok között bujkáló jó mondat, levél végén odavetett bocsánatkérés, egy kihúzott bekezdés helyén támadó levegő, egy szerzői makacsság, amelyről előbb azt hisszük, baj, utóbb meg kiderül, hogy nélküle összeomlana az egész. Nem magasabbrendű állapot, inkább figyelem. Olyan figyelem, amelyben az ember egyszer csak megérzi, hogy a másik szövegében mindannyiunk mondatai ott mocorognak, s hogy valamennyi kézirat, még az elutasított is, hozzáad valamit ahhoz a különös belső raktárhoz, amelyből később, egészen más ügyben, egészen más napon előkerül egy kép, egy ritmus, egy mondatkezdet vagy -zárlat, amelyet vagy valamely saját, vagy mások szövegében használhatunk. Olyankor persze már nem tudjuk, kitől kaptuk. A szerző nevét elfelejtettük, a fájlt töröltük, a levelet archiváltuk, a határidő elmúlt. Csak a homok marad.

És ha egyszer valaki megkérdezi, honnan jött az ötlet, miért éppen az a mondat érkezik előbb, miért nem a másik, miért hajol rá az ember egy idegen bekezdésre olyan makacsul, mintha a saját sorsa volna benne elrejtve, azt felelem, amit egyre többször, egyre több kérdésre: nem tudom. Talán egy borítékból. Talán a buszról, amin legutóbb utaztam, mondjuk, Makóra. Vagy Firenzébe. Netán Aradra. Talán egy rosszul használt hasonlatból. Talán abból, hogy valaki nem szállt föl a buszra, amelyen én tizennégy órát törődtem. Talán abból, hogy a szerkesztő, ez a hivatalnoknak öltözött csempész, néha még elhiszi, hogy a mondatok átvihetnek bennünket valahová. No, nem messzire, ne túlozzunk. Csak a túlpartra. Rostán vagy dióhéjban, mindegy. Át.

 

BENE ZOLTÁN (Kecskemét, 1973). Alap-, közép- és felsőfokú iskoláit egyaránt Szegeden végezte. Irodalommal hivatásszerűen 2001 óta foglalkozik, azóta jelennek meg rendszeresen novellái, esszéi, publicisztikái, recenziói; mintegy hatvan folyóirat és számos antológia közölte írásait. Több prózakötete látott napvilágot, a legutóbbiak: Söténd (kisregény, Irodalmi Jelen Könyvek, 2025); Az esztétikum súlya (esszék, recenziók, IdőJel Kiadó, 2026); II. Rákóczi Ferenc (ifjúsági regény, Országház Kiadó, 2026).  2006-ban Fehér Klára-díjat, 2013-ban Teleki Pál-érdemérmet, 2014-ben Kölcsey-érmet kapott. Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai című kötete 2017-ben elnyerte az Év Könyve Szeged elismerést. 2019–22-ben a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjasa, 2025–28 között Térey János ösztöndíjas. 2021-ben az Irodalmi Jelen prózadíját, valamint a Tokaji Írótábor nagydíját, 2023-ban József Attila-díjat, 2026-ban a Szegedért Alapítvány Gregor József-díját kapta meg.  Az Irodalmi Jelen prózarovatának vezetője, a Szeged folyóirat főszerkesztője. 

 

Juhász Kristóf

Mese a szavakról

Mentek, mentek a kis szavak az erdőben. Nagyon rendes, becsületes, vidám magyar szavak voltak. Persze akadtak köztük latinok, görögök, germánok, szkíták, hunok, avarok, kunok, ugorok, lengyelek, bolgárok, héberek, cigányok, s bizony még egypár kelta, meg ángélus is odatévedt. De mivel a szó szabadon száll, ezért szabadon is szeret, így mindegyik szó különösebb erkölcsi fenntartás nélkül keveredett össze, és szaporodott meg a többi szóval. Így vándoroltak a szavak nagy boldogságban, békességben, a világ bajával egyikük sem gondolt. Hajaj, pedig volt baj a széles világban elég!

Mert ott tévelyegtek az erdőben az írók. Keresték a szavakat! Persze a szavak sokan voltak, jutott volna mindegyik írónak elég, de ezek az írók olyan rossz természetűek voltak, hogy mindegyik magának akarta az összeset. Tüskebokrok mögött, ezeréves fák gyökerei között álltak lesben, a szavaknak csapdát állítottak, vermet ástak, tőrt vetettek, hogy minél többet elejthessenek közülük. Ezek az írók épp olyan vadak voltak, amilyen szelídek a szavak: bizony nem is egyeztek meg előre a vadászterületük fölosztásában, pedig elég nagy volt az erdő. Így aztán hamarosan csúf veszekedéstől visszhangzott a rengeteg:

– Ez az én szavam, add vissza!

– Hazudsz, mert ez az enyém, én találtam meg elsőnek!

– Nem, te hazudsz, mert én már sokkal előbb megtaláltam, és akkor még sokkal szebb volt!

– Nem igaz, mert amikor te megtaláltad, még csúnya volt, csak nálam lett ilyen szép!

– De nem!

– De igen!

– De nem!

– De igen!

– Jó, tudod mit? Akkor felezzük el! Enyém lesz az első fele!

– Dehogy felezzük! Mire mennék egy hülye toldalékkal?

– Jó, hát akkor enyém az egész!

– De nem!

– De igen…

Így civakodtak a vad írók, a civódásból pedig hamarosan verekedés lett! Súlyos kéziratkötegekkel püfölte, billentyűkkel böködte, írószerekkel szurkálta egymást a sok tollforgató! Egyesek tintát öntöttek a többiek szemébe, a durvábbak íróasztaluk lapjával fejeket törtek be, a legszilajabbak pedig egész könyvespolcokkal zúzták össze kollégáik csontjait! Akadtak persze ravasz küzdők is, akik lélektani hadviselést vetettek be: gúnyos hangvételű kritikákkal próbálták megtörni ellenfeleik lelkét. A náluk is ravaszabbak pedig éppen hogy díjakkal és dicséretekkel árasztották el a többieket, hogy azok a hízelgéstől ellustulva ne akarjanak többé szóvadászatra indulni az erdőben, hanem terüljenek el henyén, fölpuffadt hiúságukat dédelgetve egészen addig, amíg ki nem pukkadnak!

A kis szavak viszont oly ártatlanok voltak, hogy mit sem értettek e szörnyű háborúságból. Csak mentek, mentek továbbra is a nagy erdőben, az írókat meg otthagyták, hadd püföljék egymást. Azóta is mennek, és talán egyszer rábukkannak olyasvalakikre is, akik nem fognak rajtuk összeverekedni, hanem használatukban békésen megegyeznek. Azt beszélik: az erdő túlsó végén ilyen írók is élnek.

 

JUHÁSZ KRISTÓF (1982) író, mesemondó, kritikus, az Irodalmi Jelen kritikarovatának szerkesztője. Grafikusként a Dörmögő Dömötörben, íróként a Kincskereső Kisködmönben mutatkozott be a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. Érettségi után számos felsőoktatási intézmény hallgatójaként keresett valódi ethoszt és valódi mestereket, de ilyet hivatalos keretek között soha nem talált. Inaséveit díszletfestőként, színházi ügyelőként, punk-, rap-, és rockzenekarok tagjaként, vendéglátósként, favágóként és állatistápolóként töltötte. Csinált egy- és többszemélyes bábszínházat, utcaszínházat, különböző avantgárd és kísérleti műsorokat gyerekeknek és felnőtteknek. Aktív részese volt a Forgács Társaság nevével fémjelezhető szentendrei underground második aranykorának. Tagja volt Bodó Viktor Szputnyik Társulatának, a K.V. Társulatnak, alapító tagja a Káosz Katonái Társulatnak, és még rengeteg alkalmi formációnak, mint afféle kereső multiteátrista.

Írt musical-, opera- és kórusmű-librettót. Próza- és drámaíróként többször részesült NKA-alkotói támogatásban, a Móricz Zsigmond irodalmi alkotói ösztöndíj díjazottja is volt.

Takáts Eszter énekes-dalszerző visszatérő munkatársa. Közös meselemezük 2016-ban jelent meg Első Puszi címmel.

Eddig két kötete jelent meg: 2015-ben a Hanggal és jelenléttel, avagy: Aki szabadon röpül – beszélgetések Zorkóczy Zenóbiával című riportkönyve a kortárs székely színésznő életútjáról és turnéjáról számol be. 2019-ben Boldog halottak napját! című, két kisregényt is tartalmazó, tekintélyes hosszúságú elbeszéléskötete a beavatási fikció és szakrális fantasy műfajának megteremtője. A könyvet Margó-díjra jelölték.

 

Hudy Árpád

Napóleon kisasszony

– Idegen emlék –

A filigrán levélinda-mintázatú bronzkeretben, védőüveg nélkül, barnás tónusú fénykép. Két nagyobb gyermek román népi viseletben, műtermien mesterkélt beállításban, kertben vagy erdőszélen. A fiú állát támasztva áll, fél térde széken (padon?), oldalról néz a fényképíró kamerájába. Darócruha van rajta, széles bőrövvel, ormótlan, felfelé szélesedő prémkucsmája inkább kozákos. Mellette hosszú fehér ruhás, katrincás leány ül, guzsalyt szorongatva függeszti tekintetét a legényre.

Az elrongyolódott keménypapírhátú, kitámasztható kis fényképtartót a beléfoglalt műidillel egy aradi régiségboltban láttam meg 2001 nyarán, amikor az Irodalmi Jelen őszi elindításán dolgozva jártam szülővárosomban. Harmincezer lej volt a formás, patinás apróság ára, ami két német márkának felelt meg (fél év múlva már egy eurónak). Hónapok óta díszelgett müncheni lakásunk egyik polcán, mígnem egy portörléskor a kép kiesett a keretből, s meglepetten láttam, hogy tulajdonképpen egy régi képes levelezőlap.

Keret nélkül láthatóvá vált a fénykép, vagyis a képeslap felirata: Prințul Carol și Prințesa Elisaveta. A festői parasztpár legénytagja tehát Károly herceg, trónörökös, a későbbi II. Károly román király, a menyecske pedig a húga, Erzsébet, majdani görög királyné. A képeslap hátán piros betűkkel: Romania Carte poștală – Colecția A. Brand Sinaia – Reproducerea interzisă [Románia Postai levelezőlap – A. Brand sorozata Szinaja – Utánnyomása tilos]. Tehát egy első világháború előtti, óromániai – regáti – képeslap! Méghozzá olyan, amelyet megírtak, megcímeztek, felbélyegeztek, postára adtak, ott pedig lepecsételték, és kézbesítették. De nem a román ókirályságban, hanem a régi Magyar Királyságban! A ráragasztott, 5 filléres zöld bélyeg ugyanis a Magyar Királyi Postáé, akárcsak a feladás után rányomott körpecsét: NAGY BÁNYA 911-FEB. 17. E 9.

Vagyis a néhai Nagy-Magyarországon a posta gond nélkül kézbesített egy képeslapot, amelyet nemhogy nem az országban, hanem éppenséggel a szomszédos, Erdélyt akkor már évtizedek óta többé-kevésbé nyíltan követelő királyságban adtak ki, a trónörökösük képével. Elképzelni sem merem, mi történt volna azzal a magyar emberrel, aki  alig pár évvel később, Nagy-Romániában Magyarországon készült, mondjuk Horthy Istvánt ábrázoló levelezőlapot merészelt volna bedobni a Román Királyi Posta levelesládájába.

Nem kevésbé tanulságos a parányi kordokumentum kézírásos része.  Már maga a fekete tintával, vékony, szép betűkkel írt címzés: D-șoarei Camilla Mureșan – Belényes (Camilla Mureșan – vagyis „Marosi Kamilla” – kisasszonynak). A Bihar-hegység alatti, Fekete-Körös-menti, nagy múltú, mára teljesen elmagyartalanodott kisvárosba, Belényesre küldött levelezőlapra jó száz esztendeje nem kellett (nem is volt) még irányítószám, de utcanév és házszám sem. A postamester vagy a levélhordó alighanem személyesen ismert mindenkit, s tudta, melyik házban ki lakik. És a Magyar Királyi Posta alkalmazottai, úgy tűnik, nem akadtak fenn azon, hogy románul nevezték a címzettet kisasszonynak.

A történeti, nemzetiségi vonatkozásokon túl emberileg is érdekes a képeslap szövege:

      Ilustr. Dvoastre ma făcut se credu, că in-tra 15-lea l. c. va-ți aflat reu dispusă; da – singuritatea nu-e plăcută, inse cine poate fi cu părinți, și cântă cu vocia și la pian nu poate se fie așea de singur ca-și bietul Napoleon (cum chipul de pe ilustr. Dvoastre a arătat). Chipul e frumos dar și pe mine ma deprimat puțin.

      Sarut mâinile

      A[?] Selegian

[Kegyed képeslapja alapján azt kell hinnem, hogy f. h. 15-én rossz hangulatban volt; igen – az egyedüllét nem kellemes, de aki a szüleivel lehet, és énekel meg zongorázik, az nem lehet olyan egyedül, mint szegény Napóleon (amint arca a Kegyed képeslapján mutatta). Az arc szép, de engem is lehangolt kissé.

      Kezeit csókolom

      A(?) Selegian (Szeledzsán, azaz Szilágyi)]

Megindító szöveg – megindítja a képzeletet. Csehovi történet sejlik át bő száz év múlva is néhány világos és mégis alig értelmezhető soron. Camilla kisasszony egy Isten háta mögötti városkában él,  a szüleivel ugyan, de egyedül érzi magát, énekel, zon­gorázik... Egy napon – 1911. február 17-én – levelezőlapot küld a száműzött, boldogtalan francia excsászár arcképével Nagybányára, Selegian úrnak. Ha nem is éppen Tatjána levele Anyeginnek, azért elég világosnak tűnő kódolt üzenet. Ki lehetett a címzett? Gyerekkori barát, kamaszkori udvarló, aki elment a nagyvilágba? Alkalmi ismerős? Netán látogatóban járt a bihari kisvárosban, s bemutatták Camilla kisasszonynak egy álmos társasági estén? Vagy egy nagyon is élénk, jól sikerült összejövetelen? Netán valamely Nagyvárad környéki, divatos fürdőhelyen ismerkedtek meg, s történt ott egy és más, ami reményekre jogosította fel a muzikális hajadont? S mivel egész ősszel és télen hiába várt, összeszedte bátorságát, jelentkezett ő maga, szigorúan az illem határain belül, de azért félreérthetetlenül...

A válasz pedig szintén félreérthetetlen. Lesújtóan vigasztal, udvarias süketséggel hárítja el a feléje kiáltó magányt. Miért érezte Selegian úr egyáltalán szükségét annak, hogy válaszoljon Camilla kisasszony segélykiáltására? Valamiféle lekötelezettség, halvány lelkiismeret-furdalás, talán egy lombsátor alatti, meghitt beszélgetés, egy holdfényes kerti séta irritáló visszfénye? A világfi fölényes, gunyoros közönye? Esetleg a megrögzött agglegény önvédelmi reflexe? Vagy talán a csalódott ostromló revansa a füstbe ment pásztoróráért? Csupa jelentéktelen talány.

Egészen bizonyos azonban, hogy Selegian úr akarva-akaratlanul valami mást, méghozzá sokkal fontosabbat is üzent országnak-világnak, kortársnak és kései utódnak egyaránt. Politikai demonstrációval ért fel a képeslap, amelyet bedobott a Magyar Királyság alig pár év múlva levert postaládáinak egyikébe. Képletesen kitűzte mellére, mint nemzeti kokárdát, a román trónörökös képét. Az akkor még magyar földön, ahol állítólag rettenetesen elnyomták és terrorizálták őt és nemzettársait. Vajon hol érte őt a bizonyára általa is hőn áhított világvihar, mely nem sokkal tüntető gesztusa után lehetővé tette számára, hogy Nagy Bánya helyett immár az ősi Baia Mare városából írjon, többé nem Belényesre, hanem Beiușra? Harcolt a háborúban? Elesett? Megérte még, hogy 1930-ban királya lett Carol herceg? Írt még boldogtalan barátnéjának? Meddig dalolgatott és klavírozott belényesi száműzetésében Camilla-Napoleon? Hol tárolja a sors a Mureșan kisasszony – Selegian úr aktát, melyből az idő sodrába hullott egy jelentéktelen, sokatmondó képes levelezőlap?

Mely szép, de engem is lehangolt kissé. 

 

HUDY ÁRPÁD (Arad, 1955) Irodalmi Jelen-díjas író, publicista, újságíró, szerkesztő, az Irodalmi Jelen nyugalmazott olvasószerkesztője. Indulási évében a lap első szerkesztője. Legutóbbi kötete: „A progresszió Isten ostora.” Nicolás Gómez Dávila, a reakció prófétája. Irodalmi Jelen Könyvek, 2025.)

 

Varga Melinda

Túllépni a hétköznapin, elérni az ünnepig

Az Irodalmi Jelen negyedszázados születésnapját ünnepelve az inspirációt jártuk körül a lap állandó szerzőivel és kedves kollégáimmal. Ezen ernyő alá ugyanis kis túlzással belefér a világmindenség: egységesít, összefűz különböző hangokat, és képes eltüntetni a generációs különbségeket, a világnézetbeli másságot. Közös hangot ad, traumát old, s nem utolsósorban közösségformáló erővel bír. Attól vagyunk érdekesek, hogy mások vagyunk: ki-ki a maga perspektívájából közelíti meg a világot, és keresi meg hozzá a formát. Éppen ezért a műfaji sajátosságok sem jelentenek korlátot; az alkati különbözőségek, hogy ki miért ír, milyen napszakban, milyen eszközökkel, telefonba, hangüzenetbe, papírra vagy számítógépbe jegyzi le az ötletét, mellékes kérdések. Egyetlen fontos origó van: az inspiráltság, amely magában foglalja azt a különleges állapotot, amelyben a mű megszületik. Van, akinek a tematikus felkérés, másnak az érzelmi felfokozottság, a tengerparti történet, egy könyv elolvasása, az istenközelség vagy a napi rutin, a munkálkodás öröme, a hasznosság érzete, a nyelvteremtés, a feltárulkozás és ezzel együtt esetleg egy terápiás-gyógyító folyamat része az írás.

Lapszámunkban egyaránt helyet kap az érzelmes vers, az intellektuális líra, az értekező próza, a humor, a szonett és a prózavers, szerzőink pedig a Kossuth-díjas alkotóktól az egészen fiatal, a debütköteten dolgozó szerzőkig a Kárpát-medence minden szegletét képviselik. Annyira sokféle alkotó kap helyet, hogy illetlenség lenne idézetet, nevet, konkrét verset kiemelni, esztétikai szempontból ugyanis mindenik mű értéket teremtő, a komfortzónából kimozdító alkotás. Szerkesztőként mindig is vallottam, hogy azt a művet megírni, amely továbbgondolásra késztet, új képzettársításokat teremt, segít az olvasónak továbblépni egy nehéz pillanaton, örömet, felfokozottságot vagy éppen tragédia feloldását, az ezzel történő egybeolvadást, együttérzést vált ki, nem volt hiábavaló munka. Szerzőinktől – és ez a jubileumi lapszám szerkesztése során különösen így volt – a művek mellé rendszerint kapok egy történetet, megtisztelnek azzal, hogy beavatnak, hogyan keletkezett a szöveg, azaz megosztják velem az inspirációnak nevezett ritka pillanatot. Mély, nagyon intim és érzékeny információk ezek, amelyek közelebb visznek az alkotáshoz, a szavak szövetéhez, a metrumhoz, a rímek játékához. Kis időre együtt lélegezhetek a művel. Ilyenkor azt képzelem, én vagyok a szöveg kísérője, afféle őrangyal, aki kipótolja a hiányzó vesszőt, és megmutatja a szerzőnek a másik látószöget, az olvasóét. A szerzőnek ugyanis egyik legnagyobb öröm a feltárulkozáson túl, hogy találkozzon azzal az olvasóval, akivel hasonló regiszterben mozognak. Olvasó nélkül nincs kortárs irodalom. Ezért a 21. században a szerkesztő dolga az is, hogy a kortárs vers vagy rendezvény eljusson a mindenkori olvasóhoz – a szöveg gondozása nem áll meg annál a pontnál, hogy betördeljük a lapba, kitesszük a honlapra. A szövegnek meg kell találnia azt a közeget, ahol befogadják, ahol tovább tud élni.

Éppen ezért az Irodalmi Jelen szerkesztőjének kiváltságos dolog lenni, és meglehetősen inspiratív, pulzáló, hiszen a szöveg születésétől a szöveg utóéletéig, az ötletfoszlánytól a visszajelzésekig nyomon követhetem a művet, része lehetek felemelő történeteknek, a szerző örömének, és ez nagyon is kegyelmi pillanat.

Ugyanakkor az is fontos, hogy olyan kollégákkal és alapító-főszerkesztővel dolgozhatok együtt, akik a legvadabb ötleteimet is támogatják, és nekem ebből rendszerint igen sok van. Hatalmas dolog, hogy a kreatív energiát és a szerkesztői-szerzői autonómiát a rovataimon belül megélhetem, és ez szintén inspiratív, saját alkotói kedvemre is jó hatással van. A határidők tiszteletben tartásán túl nem emlékszem arra, ha valaha utasítva lettem volna, vagy bármiben is korlátozták volna a szerkesztői szabadságom. A szabadság, az autonóm, önálló gondolkodás ugyanis számomra az inspiráció egyik sarokköve.

Szerkesztői munkám során több rovatot gondozok: a versrovatot, a nemrégiben elindított, a pszichológia és a művészetek kapcsolatára építkező Pszichologoszt, valamint a képző- és fotóművészet és az irodalom összefonódásából táplálkozó Fotómondót, amely szerzői javaslatra indult el, és szintén szívemnek kedves rovat. Mind közül azonban a legtöbb inspirációt a Debüt nyújtja. A pályainduló alkotók művei, világlátása olyan dimenziókat nyitnak meg számomra, amelyekben nemcsak azt élhetem meg, hogy segíteni tudok valakinek elindulni az irodalmi pályán és azon fennmaradni, hanem engem is alkotásra, új ötletekre és folyamatos megújulásra késztetnek, rugalmasságra és a szó jó értelmében vett szakmai alázatra tanítanak. Mi sem bizonyítja jobban, hogy az ünnepi gálánk címe is egy fiatal, első kötet előtt álló szerző verséből inspirálódott.

Esszenciálisnak tartom a művészet közösségformáló erejét is, ugyanis találkozásra, értelmes beszédre ad okot egy jó vers, egy jó színdarab vagy ezek ötvözete – ezekből az élményekből pedig újabb művek születhetnek. Az egymáshoz kapcsolódás, a másik meghallgatása, a másik értékeinek elfogadása ahhoz a teljességhez vezet, amely képes lenne nemcsak az irodalmat, hanem az összes művészeti ágat egy közös érték és cél felé orientálni: valami felé, ami nemesebb, szebb, emelkedettebb, képes különböző attitűddel, életcélokkal és értékrenddel bíró művészeket egyetlen ernyő alá vonni. Az inspiráltság állapotában ugyanis valami másért, valami emelkedettebbért alkotunk: célunk túllépni a hétköznapin, elérni az ünnepig.

 

VARGA MELINDA (Gyergyószentmiklós, 1984) József Attila-, Irodalmi Jelen költészeti és Kinde Annamária-díjas költő, meseíró, 2010-től az Irodalmi Jelen folyóirat szerkesztője. Jelenleg a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Pszichológiai és Neveléstudományok Karának mesterszakos hallgatója klinikai pszichológia: felmérés és beavatkozás szakirányon. Legújabb tanulmányait abból a célból végzi, hogy fejlődési idegrendszeri zavarral élő gyermekekkel foglalkozzon, és a szépirodalmat ötvözze a pszichológiával. Legutóbbi kötete: Szellőcske (terápiás meseregény, Irodalmi Jelen Könyvek, Budapest, 2024).

 

Bátorligeti Mária

Lectorem saluto![1]

Huszonöt éve a középiskolai tankönyvek még nem foglalkoztak kortárs irodalommal. Nagy László életpályájával gyakorlatilag lezárult a tananyag, mely olyan hatást keltett, mintha a nyolcvanas évek óta nem történt volna említésre érdemes irodalmi fejlemény.[2] Mivel tanárként leendő bölcsészeket, jogászokat, irodalomtanárokat is képeztem, nem hagyhattam figyelmen kívül az irodalmi életben történő mozgásokat.

Az Irodalmi Jelen megszületése igazi kuriózum volt. A vajúdása és egyre igényesebb változásai a „soha meg nem elégedés” érzetét keltették, miáltal a kezdetben mellékletként egzisztáló Lap megkülönböztetett figyelmet követelt magának.

Lectorem saluto!

Így lettem a lap állandó olvasója.

Megérkeztem a posztmodern kortárs irodalom szövevényes területére. Kevés olyan írónk van, akinek legalább egy műve, vagy róla szóló interjú, ill. podcast ne jelent volna meg a folyóiratban, mely online formában is működik. Mindamellett az Irodalmi Jelenben a múlt értékei is fellelhetőek.

Már induláskor modern pluralizmus jellemezte az írások zömét, melyek nagyfokú kreativitást és interaktivitást kívántak, nekifeszültek az olvasói képzeletnek. A műalkotásokhoz történő kapcsolódás szubjektív és hiteles olvasatokat hívott elő, melyek az esszéírás csíráiként kezdtek működni bennem. Az alkotók szellemi univerzuma, tudatműködése, a kifejezési formák összetettsége, a kísérletezések, stíluskeveredések, meghökkentő szerkezetek, bonyolultabb metaforikus megoldások, vándorolgató nézőpontok és a kiírt pályázatok megtornáztatták a képzeletet.

Élő, lüktető orgánumként működött az Irodalmi Jelen.

Az újabb áttörés 2004 novemberében következett be.

Hazafelé tartottam a munkahelyről, amikor is egy magas sarokkövön lévő termetes plakáton megakadt a szemem.

Negyvenezer dolláros regénypályázatot hirdetett az Irodalmi Jelen.

Hosszú töprengés után sikerült magam meggyőzni, hogy nem egy olyan írónk volt (van), aki pénzért dolgozott (dolgozik) anélkül, hogy homlokon csókolta volna a múzsa. A legendás regénypályázat hatalmas összegét a folyóirat alapító-főszerkesztője, az üzletemberből lett költő-író, Böszörményi Zoltán ajánlotta fel saját vagyonából a kortárs magyar irodalom ösztönzésére. (Ezt a kisújszállási könyvtárban felvetett kérdésekre mondta el.)  

A magyarországi turné keretén belül Kukorelly Endrével, Nagyálmos Ildikóval és P. Nagy Istvánnal érkezett ugyanis hozzánk. Az éj puha teste, a Vanda örök c. regényei és egy verse került előtérbe. Átható hangulatú élményt adott ez az irodalmi délután.

Böszörményi Zoltán a Létünk pora című versét mondta el.  A klasszikus, virtuóz versforma modern, egzisztenciális kérdéseket foglal magába. Felolvasáskor a dallamos, kötött verssorok szabályos dinamikában követték egymást. „Anyegin-strófa”, szólaltam meg a versmondás után. Böszörményi bólintott. Úgy gondolom, akkor lettünk ismerősök.

A sebtében megírt regényt CD-lemezen, ill. nyomtatott formában küldtem be – több száz pályázóval együtt. (Majd véglegesen töröltem.)

Sigmond István Varjúszerenád című regénye nyerte el az Irodalmi Jelen regénypályázatának 20 000 dolláros fődíját.

Rövid időn belül megszereztem a Varjúszerenádot. A róla szóló esszét az ESŐ közölte.[3]

„Egy faluban kiszáradtak a kutak, nincs víz, csak a távoli erdőn túlról lehetne hozni, ahol farkasok és üldöző lovasok csapnak le minden vízszerzéssel próbálkozó emberre. Átok és tehetetlenség ül a falun. Az író a haldokló falut a balladák hangján, archaikus atmoszférában megteremtve tárja elénk, míg a távol lévő település szürreális világában szinte minden gondolat – valószínűleg – teljes mértékben soha meg nem fejthető szimbólumok formájában jelenik meg.”

(Elismerést érdemelnek a kurátorok a regény értékeinek felismeréséért. A fiktív cselekmény ugyanis napjainkban kezd a regény világánál is rémesebb valósággá válni.)

Ezt követően sorra jelentek meg tanulmányaim. Egyre inkább éreztem, hogy másfajta elvek alá kerülök. Mintha besegített volna a felettes hatalmak mellett a tudat alatti entitás is. Az örök szimbólumok megsejtése, a teremtés lehetősége immár a rendelkezésemre állt. De a szépírás múzsája még mindig nem csókolt homlokon.

Gloriam meam alteri non dabo.[4]

Ugyanakkor tudtam, hogy vannak írók, akik értenek a tudatalattival történő kommunikációhoz. Vulgo incognita, vagyis ez a mechanizmus a mindennapi emberek számára ismeretlen. Maradt a művészi inspiráció, az alkotófolyamat rejtélyes metódusa, amely nem csupán ötlet volt, hanem belső kényszer és immáron egy magasabb rendű hangulat, illetve látásmód is. Formát kellett adnom a megfoghatatlan gondolatoknak. 

Da mihi bonos libros, Musa![5]

Mert a lét birtokolhatatlan. Mert a világ megismerhetetlen. De a könyvekbe kódolt írói szellem olyan részletekhez enged közelre kerülni, melyeket olvasóként (bárki legyen is az) ki kell egészíteni. (Példaként egy hétköznapinak tűnő pillanatkép ugrott be: A gondozónő felemeli a paplant, hogy megszagolja a haldokló öregasszonyt az alsó ajkai tájékán.)

Az olvasat (értelmezés, befogadás) a műalkotás újrateremtése. Olyan, mintha egy magasabb rendű, univerzumon túli forrásból fakadna, mely mélyebb értelmet ad a gondolatoknak és az emberi életnek. Az esszéíró az autentikus íróhoz hasonlóan elhagyja a konkrét teret és időt, megszűnik saját egójára figyelni. Transzcendens állapot ez, kicsit önkívület, kicsit extázis, kicsit drog, mely tudatot módosít, ami által az írónak, ill. az értelmezőnek sikerül meghaladnia önmagát. A tapasztalati világon és az emberi tudat korlátain túl lévő, magasabb rendű forrásból képes meríteni. Sikerül megközelítenie a nagy Titkot. De a formát az alkotónak kell megszabnia. Márpedig egy alkotás a formaérzéken áll vagy bukik, akár elsődleges, akár reproduktív jellegű. Ergo: mindenképpen számolni kell a Múzsa hatáskörén kívül álló írói képeségekkel is.

Az örökérvényű platóni elgondolás szerint[6] a költő nem a saját erejéből alkot, hanem médiumként közvetíti a múzsák vagy az Igazság világának üzenetét. A romantika korában géniusznak kiáltották ki a művészeket, lángelmék voltak, csaknem elvárt volt, hogy hétköznapjaikban is művészi attitűdöket öltsenek magukra, mivel erős kapcsolatban álltak a mindenséggel. Ez a kor volt a félistenülés, ill. a daemonizálás fényességes, vagy éppen sötétségbe burkolózó ideje. Ez a kor volt a végletekben történő rajongás és elutasítás ideje. A művészlelkek fény- és aranykora.

Napjaink (posztmodern) művészetét nehéz lenne kategorizál­ni, skatulyázni. Megdőlnek a korábbi mércék, újszerű témák hibrid formában jelennek meg. Bonyolultabbá vált az esztétikum meghatározása. Mindeközben az internet és a közösségi média elárasztja a világot könnyen befogadható konzum-tartalommal. A történetfogyasztók figyelme, érdeklődése átalakult.

Az MI térnyerése megkérdőjelezi az írói munka értékét és kizárólagosságát. A hagyományos narratívák és formák kifáradni látszanak, nehéz újat mondani egy információval túlzsúfolt világban. A szerzők a megváltozott olvasói szokásokhoz és a kor kihívásaihoz idomulva új kifejezési módokkal kísérleteznek. Túlélésről lenne szó? Aligha, mivel az alkotás belső kényszer. Misztikusok szerint mindannyiunkban él egy védőszellem, isteni akarat, mely életünket inspiráló mozgatórugóként, embert és a felsőbb világot összekötő kapocsként funkcionál. Ennek hiányában középszerű mű jön létre. Az alkotók ismerik ezt az áramlatélményt. A MI hozzon létre bármilyen nagyszerűt, az alkotás folyamatának inspirációját, élményét soha nem fogja megtapasztalni, sem a múzsák jelenlétét. És nem felejtendő: a MI emberi alkotásból táplálkozik.

 

BÁTORLIGETI MÁRIA a Debreceni Egyetemen szerzett diplomát, ezt kövezően középiskolában tanított. A BAZ. vármegyei Magyar Irodalomtörténeti Társaság titkára. Legutóbbi kötete 2025-ben jelent meg Az áldás címmel.

 

Boldog Zoltán

Hogyan tanultam meg írni?

Nem voltam csodagyerek, ezért annak ideje és módja szerint első osztályban tanultam meg először írni Marika nénitől, aki már az első betűknél felfigyelt különösen csúnya vonalvezetésemre. De mivel kedves és tapintatos tanítónő volt, mindezt csak akkor árulta el nekem, amikor a külalakomra később hármast és négyest adott. Lassan megbékéltem a helyzettel, ő meg azzal, hogy igyekszem. Az otthoni gyakorlás idején megértő volt velem anyám is, mert elmondása szerint ő is hasonlóan csúnyán írt, és minél okosabb lett, ez annál inkább fokozódott. Felkészített rá, hogy ne számítsak sok fejlődésre ezen a téren, és egyébként sem az a lényeg, milyen a külalak, hanem az a fontos, miről és hogyan írok.

Harmadik osztályban írtunk először rövid fogalmazást, témája a család volt, és a kért öt mondat helyett tizenegynél tudtam csak megállni. Ráadásul mindegyik összefüggött az előzővel és a következővel, mindnek volt alanya és állítmánya, sőt néhány jelzője és határozója is, és ez akkora örömet szerzett (ez a szókapcsolat később még fontos lesz!) Marika néninek, hogy kegyelemnégyes külalakom ellenére tőle hallottam először: Milyen szépen tudsz írni. Pedig a vonalvezetésem ugyanolyan ronda volt, mint két év­vel ezelőtt, de maga a fogalmazás – ahogy anyám korábban mondta – bebizonyította nekem, fontosabb az, amiről és ahogyan beszélek, mint az, hogyan formálom a betűket a papíron. Az a tizenegy mondat lett az első sikerem, az akkori kövér, a lányok által igencsak lenézett kisfiúnak az volt az első belső szépsége, amit felfedezhetett magában.

Ha nincs az a tizenegy mondat, akkor valószínűleg nincs gimnázium sem, ahol hamar kiderült, hogy nem leszek állatorvos, mert a kémiához hiába tudok szépen írni, mégsem az alany–állítmány-viszony tartja össze a kovalens és az ionos kötést. Így aztán hamar afelé fordultam, ami a legjobban ment, az irodalom és a történelem felé, hiszen mindkettőt írják, és mindkettőhöz hozzá is lehet még tenni valamit néhány szóval, mondattal.

Akkoriban nem olvastam sokat, mert nekem az első kötelező, az Egri csillagok felért egy nyári szünetbe iktatott kínzásnak, amit a kilencedikes Odüsszeia még tovább fokozott. Olvasni akkor volt jó, amikor nem kellett, és azt volt jó, amit nem kellett. A Száz év magány, a Malevil, a Virágot Algernonnak, a Bűn és bűnhődés érdekesebbek voltak, mint az Antigoné, a Szigeti veszedelem vagy a Tartuffe. Talán egyedül a Candide fogott meg igazán. Ezen ellentmondásoknak köszönhetően jelentkeztem ma­gyar fakultációra, ahol Edit, a tanárnő érdekes dolgokról mesélt. Olyanokról, hogy Esterházy Péter egyetlen lapra leírta Ottlik Géza Iskola a határon című művét. Meg is mutatta a képet vagy a szöveget, hirtelen nem is tudtam, olvasni vagy nézni kell ezt az akkor őrületnek tűnő alkotást.

Ezzel az egyre megbecsültebb őrülettel vágtunk bele Edit mentorálásával az iskolaújság szerkesztésébe, ahol mi hoztuk a témát, mi kértük, és mi írtuk a cikkeket. Olyan szabadságunk volt, amelynek a felelősségét Edit viselte, és ennek köszönhetően akkor még csak azt éreztem, hogy az írás szabadság. Akkor tanultam meg másodszor is írni, amikor nem mások döntötték el, miről írjak. Ráadásul a számítógép megszabadított a kézírás jelentette állandó frusztrációtól, hogy hiába írok szépet, mégsem írok eléggé szépen.

Ahogy a kollégiumi ballagásra fogalmaztam a búcsúbeszédet, abban már benne volt Marika néni, benne volt Edit és Ottlik Géza is, és benne volt az kollégium, amely engem emberi méltóságomban máig tartó fájdalommal megalázott, de amely embert is nevelt belőlem, akár egy fiatal katonából a fogolytábor. Ezt mind elmondtam az igazgatónő előtt a búcsúbeszédben, és megfagyott a levegő. De olyan csend volt ez, mint amilyen gyónások után szokott lenni, amikor a fülkéből kilépve a félig feloldozott éppen az öt Üdvözlégy és az öt Miatyánk elmondására készül. Egyre tisztábban láttam, hogy az írás szentség, de én még a pogány lázadók táborához tartozom.

A szegedi egyetemre kerülve lassan felismertem, hogy írni talán úgy-ahogy tudok, de olvasni annál kevésbé. A szemináriumokon úgy ültem, mint aki elől eddig eltitkolták a sok-sok lehetséges valóságot, és rájöttem, hogy eddig ezekben a valóságokban mindig mások igazságát kerestem, nem a sajátomat. Így aztán gondolkodni is másképp kezdtem. Beláttam, hogy az írás kísérletezés, kérdésfelvetés és provokáció. Ekkor találtam meg az íráson keresztül magamban a bátorságot, amelyet egy fiatal költő, Tibi épített bennem tovább. Az ő verseskötetéről írtam ajánlót, véleményt, ő pedig megszólított engem, és néhány hónap múlva már a nyelvtörténet szigorlatra készülésben segítettem neki. Lázadó alkata és ehhez társuló céltudatossága, munkafegyelme meghatározó volt az életemben. Tőle tanultam meg, hogy megfelelő tehetséggel napi harminckét sorra egy egész életművet lehet építeni, ahogy Márai is tette. Ennyi volt az ő napi penzuma.  A próza önfegyelem kérdése, mondta nekem az Irodalmi Jelen szerkesztőjeként, a lap kertészeként, ahogy magát nevezte. Aztán írást kért tőlem, amit a távolinak gondolt, aradi központú Irodalmi Jelen közölt. Így lettem a lap szerzője, és így láttam felnőttként először nyomtatva az írásomat. 

Néhány hónappal később az Esterházy Péter regényéről szóló beszélgetésnek azt a címet adtam az Irodalmi Jelen online felületén, hogy „A köcsög magáról szarul ír”. Nem tőlem származott az idézet, hanem egy kritikustól, aki a Semmi művészet elbeszélőjét jellemezte így a regényről szóló kritikai kerekasztalon a szegedi Grand Caféban. Nagy botrány lett a címből és a cikkből szegedi körökben, amely állítólag a fővárosba is elért. Kiderült, hogy az embereket érdekli a kortárs irodalom, ha elég szaftosan tálalják, és még véleményt is nyilvánítanak róla, ha van hozzá megfelelő felület. A kommentmező generálta az olvasottságot még a közösségi oldalak aranykora előtt, és amikor azt hittem, hogy ezzel lőttek az én újságírói karrieremnek, akkor felhívott az Irodalmi Jelen laptulajdonosa, főszerkesztője, Zoltán egy távoli szigetről. Miután összetegeződtünk, megköszönte a bátorságomat, megdicsért, és hasonló írásokat kért tőlem. Ez volt a következő visszaigazolás, ami megmutatta, képes vagyok úgy írni, ahogy az embereknek érdekes. Képes vagyok arról írni, ami az embereket – a közvélekedéssel szemben – érdekli. Úgy éreztem magam, mint amikor Marika néni megdicsérte a tizenegy mondatomat. Újra azt éreztem, megtanultam írni, de a külalakomat már senki sem osztályozza.

Később heti tárcasorozatot kért tőlem a lap, majd pedig megkaptam a kritika- és az interjúrovatot, rövid ideig én feleltem a prózákért is. Tibi barátommal és kollégámmal ott voltunk a legfontosabb írótáborokban, éveken keresztül tudósítottunk a Művészetek Völgyéből és az Ünnepi Könyvhétről. Olyan dimenzióit mutattuk meg a kulturális életnek az Irodalmi Jelennél, amely addig ismeretlen volt az olvasónak. Ehhez már nemcsak szavakat használtunk, hanem megtanultunk amatőr szinten bánni a kamerával, megtanultunk vágni, szerkeszteni, riporterkedni. Irodalmi esteket vezettünk együtt Tibivel, rengeteg kézirat érkezett a postafiókunkba, és azt éreztük, hogy az Irodalmi Jelen lett az ország egyik legbátrabb, legszabadabb online irodalmi lapja. Zoltán – ahogy egy jó főnökhöz illik – hagyott minket véleményt alkotni, közben biztosította a munka feltételeit. Igazi hippiéletet éltem akkor, és így jöttem rá, hogy az addig távolinak és némának gondolt olvasónak van hangja, érdemes neki írni, beszélni hozzá, kiszolgálni az igényeit. Az Irodalmi Jelennél tanultam meg az olvasóhoz beszélni, aki kattintásával, lájkjával vagy éppen kommentjével válaszolt. Az írás az olvasottság bűvöletében kezdett el élni, és engem is beszippantott ez a varázslat.

Aztán megszületett az első, majd a második gyermekem, Tibi is elkerült a laptól, kinőttem a hippiségből, és az olvasó igényeinek kiszolgálása sem hozott lázba. Egyre fontosabbá vált, hogy ne én hajoljak le az olvasóhoz, hanem próbáljam őt egy kicsit megemelni. Ha tud hozzám kapcsolódni, akkor itt vagyok, ha meg nem, akkor csak úgy essen jól az írás, ahogy hideg sör a kánikulában, egy ütős sorozatrész a nap végén vagy éppen egy laza kutyasétáltatás hajnalban. Így tud örömet szerezni az írás, ami akkor is arisztokratává tesz, ha dohánykertészek leszármazottja vagyok. Merthogy az örömet nem okozzák, mint a bajt, hanem szerzik, ahogy ezt Zoltántól tanultam. Az Irodalmi Jelennek köszönhetően megtanultam úgy írni, hogy az öröm legyen, és erre rácsatlakozhatnak mások is, ha velem tartanak. Bár közel egy évtizede már nem kötődöm a laphoz, hálás vagyok a negyed évszázados folyóirat minden egykori és jelenlegi munkatársának, szerkesztőjének, aki Marika néni, anyukám, Edit és az egyetem után beleírták magukat a mindenkori mondataimba.

 

BOLDOG ZOLTÁN (Kunágota, 1984) Deszken él, pedagógusként és kommunikációs vezetőként dolgozik a gyermekvédelemben. 2013-ban megkapta az Irodalmi Jelen-díjat próza kategóriában. Hosszú ideig az Irodalmi Jelen folyóirat szerkesztője, számos újítás ötletgazdája volt. Legutóbbi kötete: Az olvasás nélküli irodalom (Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2023).

 

 

 

[1]             Üdvözlöm az olvasót!

 

[2]             Irodalmi tankönyv a középiskolák 12. évfolyama számára. Átdolgozott kiadás. Budapest, 2003. (Nagy László életpályája: 235–245. oldal.)

 

[3]             https://www.esolap.hu/authors/281-batorligeti-maria/842.html

 

[4]             Dicsőségemet nem adom másnak. (Ézsaiás 42:8: „Ego Dominus, hoc est nomen meum; gloriam meam alteri non dabo...” („Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom...”)

 

[5]             Jó könyveket adj a kezembe, Múzsa!

 

[6]             Platóntól Az isteni téboly (theia mania) tana