Gál Vilmos legújabb, az IdőJel Kiadónál megjelent regénye, az Egy áldott jó ember egyszerre apa- és családregény, gyászmunka, valamint rendkívül pontos társadalmi látlelet. Mélyen személyes történet, amely egyetlen család sorsán keresztül beszél a huszadik századi magyar vidékről, a családon belüli erőszak transzgenerációs terhéről, a kollektív emlékezet működéséről és azokról a hazugságokról, amelyekkel a túlélők próbálják elviselhetővé tenni a múltat.

A társadalom diszkréten rácsukja az ajtót az öregedésre, ezt oldja meg a család – igazából a nő, hiszen „a nő megoldja, a férfi megteremti a helyzetet” –, és ne emlegessen senki testnedveket, vagy panaszkodjon a gondoskodás nehézségeire, ez illetlen, kibújni alóla pedig megbocsáthatatlan. Hiszen érvelnek is vele: ha nem szülsz gyereket, ki gondoskodik majd rólad öregkorodban?

A halált sosem érezzük magunkénak, mindig csak más halhat meg, ezzel a gondolattal nyugtatjuk magunkat lefekvés előtt, ennek a gondolatnak örülünk reggel, amikor felkelünk, hisz bebizonyosodott, hogy így van. A halál pusztán egy gondolat, távoli kép, amit nem hagyunk kirajzolódni, nem akarunk tudomást venni róla, nem törődünk vele, és úgy élünk mindennap, mintha halhatatlanok lennénk.