Kegyetlen hideg marta, s még csak nem is volt meztelen. Hó se volt sehol, csak valami homály és lábak. „Talán asztal, talán szék”, gondolta, ha képes lett volna gondolkodni. Fönt pedig, ahol a világot sejtette, egy hatalmas kő ingott valami peremen. Ennyi volt a világ. Sűrű homály, hideg, lábak és egy perem, rajta a botladozó kővel.

​​​​​​​Lehet, a ragyogó napsütésben legurulunk a Duna mentén a gyerekekkel, szalonnát sütünk valahol az Áprily-völgyben, forrásvizet iszunk hozzá, és lerakunk kis csokor mezei virágot a sírjára a visegrádi temetőben. Hogy ha nincs is, nem is létezik ma Áprily Lajos, csak fél-, talán negyedhangon, a fiúk ne felejtsék el, hol járunk, és ahol járunk, ott alszik Áprily Lajos.

Nem öröm szembesülni a Határ Győző-problematikával. Nem öröm, ha vele készült interjút olvasok, ha újra és újra eszembe juttatja, képtelen vagyok mit kezdeni száz körüli kötetre rúgó életművével. (Gyoma, 1914. november 13.)

Regényt ír, elbeszéléseket, drámát, színműveket, fordít, reformszínházat igazgat (előbb a korabeli Nemzetit, később a Népszínházat), ő maga a kortárs magyar irodalom, vagy úgy is fogalmazhatni, tele vele a kortárs és magyar. Nagyvad. 

Az ívek, a mögöttes felületek kialakítása és szerkezeti rendszere, az adatok háttérkapcsolása irigylésre méltóan könnyű kézzel történik. Zelei mestere a lírába ágyazott titkok tálalásának, legyen személyes ügy, netán az utódállamok magyar bundaváltása. Apróságaival, intim adalékaival, a magyarországi politikai folklórban mára rendes helyüket elfoglalt sztorijaival kimondottan érdekessé teszi a gyűjteményt a forradalmi álmokból lassan kinövő kortárs számára. 

Az irodalmi köztudatba a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján érkező (részben az Üzenet című narancsszín antológiával), önmagukat „arctalan nemzedékként” (copy.: Zalán Tibor) megkülönböztető fiatalok közül - Csajka Gábor Cyprian, Szervác József, Tóth Erzsébet, Csordás Gábor, Parti Nagy Lajos, Szikszai Károly, Zalán Tibor - hárman, alig néhány esztendővel indulásukat követően, látványos hátrányba kerülnek. Az irodalmi siker – tehetségük mértékétől függetlenül – gyorsvonatként robog el mellettük.

​​​​​​​Végzettsége szerint könyvtáros. Hasonlóan színes és cifra a paletta, amit bejár írásaival. Ennek felsorolásához kicsi a felület. Zárjuk e rövidke születésnapi köszöntőt azzal, hogy Nemere még két nyilvánvaló területen magyar bajnok. Soha senki nem keresett magyar földön annyit írásaival, mint ő. Soha olyan keveset nem szak-írtak megjelent művei arányában magyar íróról szakemberek, mint róla. 

​​​​​​​Lila érzelemhegyek, férfihegyek, álmok, ostobaságok. A lángolás ostobává teszi a nőt. Főleg, ha eleve az. Dilettáns, aki ráérez, hogy a polgárháború mindenkit mélyen érint, hiába a telő idő. Igaz, a fekete-fehér diszkrimináció és az induló polgárjogi mozgalmak intenzitása jelenné teszik az eredetet, Észak és Dél háborúját. Mégis minden porcikája lektűr. Csak kicsivel hosszabb.

​​​​​​​És amikor eleget keresett, Szivárvány címmel lapot indított – az amerikai kontinens egyetlen jelentős magyar nyelvű irodalmi folyóiratát. Közben megetette, meglakatta, megutaztatta a magyar irodalom jeleseit és nagy potyázóit, kánon- és szarkeverőit, akik a rendszerváltozás után rendesen el is feledkeztek erről. Meg róla. Tulajdonképpen idáig tartott a történet. 

Hátam mögött járkált a birkózó, pislogtam feléje, hogy mikor fog megagyalni. De nem ő, hanem a hosszúkezű, nagytenyerű kézilabdás vágott képen, akkor kezdett tegezni. Adott még egy-két pofont, aztán legyintett, lekörmölte a jegyzőkönyvet, aláíratta velem, akkor megnyomott egy csengőgombot az íróasztalon. 

2010, október

Aki sokáig él, sok mindenre van ideje, nem késik le semmiről, mondja Shaw már öregen. Amikor idézik, az aforizma eleje többnyire a szerkesztői önkény áldozatává válik. Helyesen a következőképpen szól. "Ha sokáig akarsz élni, soha ne legyen két nőnél kevesebbed egyszerre. Egy nő karbantartja a testet, a lelket. Két nő duplán."

Pár napja a londoni Barbican kulturális központ mozijában megnéztük Musszorgszkij Borisz Godunov c. operáját a New-York-i Metropolitan Opera előadásában. Kiváló volt az előadás, amit New Yorkból kivetítettek annak az angol  közönségnek, amelyik nem tudja magának megengedni a Covent Garden borsos opera-árait, de azért szeret jó előadásokat látni. Ahogy az operában végig énekelték a mindössze hét évig uralkodó Borisz Godunov szerencsétlen sorsát, érdekes párhuzam jutott eszembe. – Gömöri György tárcája.

​​​​​​​A heroikus Sztahanov bányász 7 tonna helyett 102 tonna szenet termel ki egyetlen műszak alatt. És nem roppant bele. Ettől az eredménytől, jól belegondolva, falnak lehet menni. Jó volna fele sztahanovi energia, s a haza fényre derül. Írók, újságírók éppen, mint a kézi munkások, felajánlásokat tettek. Ki, hogy megtanul kirgizül, ki, hogy egy helyett hat szovjet termelési regényt fordít le x idő helyett x – y idő alatt.

​​​​​​​A koporsóval együtt bezárulnak a templomajtók és az imakönyvek, a miértek szaporodó lélegzetvételei között magyarázatok születnek, harsányabban szólnak az utolsó mondatok ("a cigi és a nők ölnek meg minket, anyám, mondd meg a többieknek"), a fényképek megnemesednek, kiegyenesedő keretük a falon futó csíkkal párhuzamossá válik, azzal a csíkkal, amely elválasztja egymástól az időtlen ravatalozóvá vált gyerekszobát és a mennyezetet, akár a lovas katonatiszt fotóját a megtört alaktól, akinek hamuszürke bársonynadrágja még itt tartja a test egy részének megragadható ürességét, de a lényeget a mennyezet fölé száműzi, az elföldelhetőt pedig a falu széli temetőkertbe. – Sultanus Beatus tárcája

​​​​​​​Nem tudni már, mi okból, a családi könyvtár éppen e két jelesét választottam pihentető olvasmányul félnapos fabehordás és hasogatás után, nem ismertem fel egyetlen bekezdést, helyszínt, szereplőt sem. Másként maradt meg az emlékezetben a két vastag kötet, mint azt regénybe foglalta Dallos.
Ez nem Dallos Sándor bűne. Kora-tizenévesen vélhetőleg azokra a betétekre koncentráltam, amelyekre később nem.

​​​​​​​Egy város történelmének az atmoszférája a temetőjében koncentrálódik. Kolozsvár, Krakkó, Prága, Párizs, Szatmárcseke, Tinnye nem érthetők, nem ismerhetők meg a temetőik nélkül. Talán meglepően hangzik, de New Orleans sem, ahol magam csak virtuálisan jártam, de ez a legkevesebb, amit a város felfedezése megérdemel. A zene vitt el oda, mi más. Így vetődtem el a Lafayette-be, ebbe az egészen különleges, európaisággal átitatott, mégis ízig-vérig amerikai sírkertbe. – Temetői séta zenével, New Orleansban

​​​​​​​Meglehet, a könyvtárosnő miatt vettem meg... Ide egy nosztalgikus bekezdés.Elképzelhető ma,  a mai anyagi viszonyok közt, hogy az ezerszer és százezerszer elátkozott Kádár-diktatúrában hetente legalább egyszer meglátogattam két (!) útba eső váci antikváriumot, félrerakattam, amit találtam, és fizetéskor (havonta két alkalom), dicsőségesen hazacipeltem a könyvcsomagot. Emlékszik erre az időszakra valaki?

​​​​​​​A Vörösmarty-emlékműnek két anekdotikus érdekessége van. Az egyik köztudomású lett, amióta a szobor elé odatettek egy magyar és finn nyelvű magyarázatot. Ez tudatja, hogy a mellékalakok közül a zászlóvivő diák tulajdonképpen egy jóképű finnt ábrázol, Yrjö Liipolát, aki 1904-től a szobrot alkotó Kallós Ede szobrásztanítványa volt. Liipola 1934-ig élt Magyarországon, nem csak szobrászkodott, hanem fordított is, finn nyelvre ültette át például Móricz Zsigmondtól a "Légy jó mindhalálig"-ot. – Sárközi Mátyás tárcája

​​​​​​​Akárhogy is, hősnőm megirigyelte azokat a férfiakat, akik egész kört tudtak kiépíteni az efféle cimboraságokból: a spontán kocsmázásokat ráadásul nem kell előre leszervezni, egyeztetni, a hangulat és szabadidő pillanatnyi alakulása szerint az ember, már ha férfi, bármikor alászállhat egy efféle élvezetes infernóba, megmártózhat a történetek sűrűjében, aztán ha elunja vagy elálmosodik, csak kiszórja a pénzt a pultra, és minden magyarázkodás vagy hosszas búcsúzkodás nélkül visszalibbenhet a magányba. – Tárca a női kocsmaegyenjogúságról.