"De van-e egyáltalán egységes „magyar irodalom"? Milyen tömörülések vagy szervezetek, milyen érdekcsoportok állnak mögötte? Mi számukra a legfontosabb? Mi az, ami mindmáig teljesen visszás a támogatásokban, s ami ellen az Irodalmi Jelenen kívül szinte senki, vagy alig valaki szólalt fel?" - Weiner Sennyey Tibor könyvheti vasárnapija.

„A kultúrának néha szüksége van egy kis mutációra, akár az emberi szem színének, amely néhány tízezer évvel ezelőtt a kutatók szerint valahol a Kaukázus tájékán tengerkékre váltott, és azóta is őrzi ezt a változatosságot a világ jó néhány homo sapiense. Mr. Bikicsunáj is egy ilyen mutáció, amely színesebbé teszi a könnyűzenei életet, mémként terjed felhasználótól felhasználóig, és lassan önálló szubkultúrát teremt. Nem törődik a zsűri döntésével, amely szerint alkalmatlan megasztárnak, nincs is tudatában saját eredetiségének, de mégis valamiért hiteles a nézők szemében.” – Sultanus Beatus tárcája

Hatvannyolc éves ekkor. Öreg, a kommunizmus módszereiből sokat látott, tapasztal író. Tudja, miről szól az élet.   Nem csapja be magát: nyílt levélben lemond a Nobel-díjról. Két éve maradt hátra.

Mikszáthot soha nem kellett megszerettetni. Velem. Ott jár minden égen, földön, amint képes voltam megkülönböztetni a felhőt az akáclombtól, a kecskét a fecskétől. Mikszáth mesélt a tollfosztó asszonyok szájából, a tuskóásás közben pihenőt tartó, gőzölgő fejű férfiakéból, de a pap is Mikszáth hangján szólalt meg, a mezőőr is.​​​​​​​

Paganini fösvény volt. Kétségtelenül. Azt mondja a pálya végén, hihetetlen, mit kellett kiállnia „nevetségesen kicsiny zsoldért” az udvarban. Ja igen. Udvari zenefőnökként is működött, testőrkapitány is Napóleone Elisa hercegnő udvarában. A kor Napóleon kora. Többek közt. Ő az a hercegnő, aki a budoárjában húzatta Paganinivel (ahol a kíváncsi tekintetek nélkül alélhatott), annyira elégedetten a műsorral, hogy azonnal kinevezte testőrkapitánynak, amivel legalizálta a budoárt.

Hetven éve született és tizennégy éve halt meg az az orosz költő, aki Paszternák és Solokhov után 1996-ban ugyancsak megkapta az irodalmi Nobel-díjat: Joszif Brodszkij. Most Londonban bemutattak egy filmet, ami róla szól – a rendezője orosz, Andrej Khrzanovskinak hivják és a film cime: „Másfél szoba”, merthogy a háromtagú Brodszkij családnak a régi Leningrádban pontosan ennyi volt az élettere. – Gömöri György írása Londonból.

A művelet első mozzanataként hasra fektetik, ha másként nem megy, hasra teperik az "embert", s vállára, farára lépnek, hogy ne mozduljon. Ezután mindkét bokájára hurkot vetnek, s két segítő hóhér a hurkolt lábakat kétfelé húzza. Maga a hóhér éles késsel az ember lába közé guggol, s éles késével a nadrág posztóját s a gatya vásznát combközépen kimetszi, utat biztosítva a karónak. Ilyenkor már az eleven hússal sem kíméletes. Ezután a szétvont talpak előtt két-három kerek dorongot tesznek keresztbe, s hogy jól gördüljön, azokra illesztik, célozva,az olajozott végű karót.

​​​​​​​
1933-ban ír Sztálinnak a brutális kollektivizálásról, és a mese szerint eléri, hogy segélyekkel csökkentsék az 1933-as ukrajnai éhség következményeit. (A 1932-33-as éhínségben közel hétmillióan pusztulnak el. Ezen volna mit csökkenteni.) Felemeli hangját az 1938-as tömeges letartóztatások ellen. Ugyancsak a mese szerint „hűtlenségi per” indul ellene, de nem esik bántódása, mivel a szovjet irodalmi közvélemény elismert alakjat. Mintha Sztálint ez bármiben akadályozná.

"Fordítsuk meg a helyzetet egy kissé, és vegyük alapul a kultúrát, a magyar irodalom néhány alkotását, amely születését tekintve határon túli! Tegyük fel, hogy ezeknek a szövegeknek saját döntéseik által befolyásolt életük van, és ahhoz, hogy teljes jogú tagjai legyenek a magyar kultúrának, legalább egyéves honosítási procedúrán kellene átesniük. Beadnák a kérelmüket, összeülne a Kanonizáló Bizottság, ellenőrizné a verseket és a prózai műveket nyelvhelyességi, azaz magyarsági szempontból, figyelembe véve az országimázst, majd ha ezzel kész lenne, az OSZK Kézirattárába továbbítaná az ideiglenes tartózkodási kérelmet, és legalább három hónap könyvtárban töltött idő után igényelhetné a letelepedésit, hogy magyar alkotás legyen." - Sultanus Beatus tárcája

​​​​​​​Egymással szemben ültünk a Kortársban, a közös nagy szerkesztői asztal másik oldalán. Zavarban voltam, mint egy vétlen kukkoló, ő meg úgy tett, mintha nem venné észre. Aztán megszoktam, hogy amikor hozzám beszélt, olyan volt, mintha mindenhez beszélne: a többiekhez a szobában, meg a bútorokhoz, meg a létező összes sarokhoz. Mintha mindig mindenre figyelne, mintha mindig mindent számba venne. Mintha nem akarna elvéteni semmi fontosat, legyen az akár a legkisebb, lényegtelen kacat.

​​​​​​​"A blogon keresztül bekerültem Erdélybe, ahol nem kértek tőlem útlevelet, nem kérdezték, ki vagyok, csak néha megszólítottak egy-egy kommentben, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a nyelv nem népszavazásokkal és nemességet igazoló kutyabőrökkel működik, de még csak nem is lakhely és identitás alapján. Igen, én csak úgy erdélyivé váltam. Mármint SB vált azzá, mert befogadták, és a blogger énnek erdélyi kötődése lett – virtuális és érzelmi." - Sultanus Beatus tárcája

​​​​​​​„A tanárok, szerkesztők, szerzők, írók és költők, talán még közszereplők is, akik szembeszállhatnának sokkal gyengébbek, elszeparáltabbak semmint ezt az őrjöngő siker-éhséget, füstölgő kánongépet leállíthatnák. Nem marad számukra más, mint a dicsőséges margináliák. Nem tehetnek mást, mint hogy „mást” tesznek. Másféle tankönyvet, máshogyan tanítanak, más a szerkesztési elv, talán még az irodalom is teljesen mást jelent.” – Weiner Sennyey Tibor írása. Továbbá Kiss Márta festménye és Joós Tamás éneke.

​​​​​​​Ő az első író, akiről anyám elmeséli, merre hány méter. Lehet, korábban is történt hasonló, de erre emlékszem, ma már kétségtelen szándékkal világít rá a kurva és a kurvának kikiáltott nők közti meghatározó különbségre (A skarlát betű hősnője, Hester Prynne érdekében): később ne keverjem össze a szemforgató ájtatosok, a puritanista szentfazekak sommás véleményét a magaméval. És hogy elültesse az alapszempontot: „a szerelem szent és boldogító”.

​​​​​​​1594. május 19-én ágyúlövés éri Esztergom ostrománál Balassi Bálintot. Mondjuk ki: tökön lövi egy török védő. Azt roncsolja szét, ami a legtöbb gondot okozza Balassinak egész életében. Az első sorokban harcol, hogy az első hullámban zsákmányoljon. Akkoriban divat a szabad rablás (ma is divat, lásd a balkáni háborút), mert a lókereskedelem nem hoz hasznot.

Két remek könyv is megjelent eddig Lénárd Sándor századik születésnapjára a szerzőtől. Az első a nyelvekről szóló írásokat tartalmazza „Egy magyar idegenvezető Bábel tornyában” címmel, míg a második sokkal személyesebb, intimebb a „Családtörténeteim - Levelek fiaimhoz”. Mindkét könyv nagyon szerethető, kiváló humorral megírt tanulmányokat, leveleket, de leginkább az esszé műfajához közelítő, nagyon „lénárdos” szövegragyogást foglal magába. De ki volt Lénárd Sándor? Vagy ami még fontosabb: miért értékesek számunkra nem csak magyarul, hanem németből visszafordított írásai? – Weiner Sennyey Tibor vasárnapi levele.

„Te mit szeretsz a legjobban, Ferike?” – kérdezik a kiállítás megnyitóján a testben ifjú, látásban és lélekben millió éves festőt: „Az embereket! A füredi karnevált! És a Napocskát!” – s hosszú kezeivel a kép felé mutat.  Elfelejtjük ezt a látást. Hajlamosak vagyunk a felejtésre, annak elfelejtésére, ahogy talán valamennyien láttunk valaha, s ahogy látnunk kéne most is. Mert abban a látásban tényleg benne voltak a színek, az embereket szerettük igazán, ragyogott a Nap. Mind részesei voltunk a füredi karneválnak, amit Vollein Ferenc festett. – Weiner Sennyey Tibor írása egy balatonfüredi kiállításról és Vollein Ferenc képei Galériánkban.

Tizenöt könyve jelent meg magyarul, mégis – könyvei példányszámát tekintve – ismeretlen írónak számít Magyarországon. Az EX-ből nem derül ki, miért. Én úgy érzem, azért, mert Nabokov nem adja könnyen magát (megjegyzem, egyetlen irodalmi különlegesség se dől be azonnal a kedves olvasó alá, hiszen az olvasó szokások még a nemi vagy étkezési szokásoknál is nehezebben változnak). A pornóvadász, pedofilközeli könyvkedvelőknek komoly csalódás a pornóként elhíresült Lolita.

1860-ban áttelepül San Franciscóba, indul a szekér. 1870-ben nősül. Az asszony – mint az asszonyok – keményen átfaragja Twaint. Tiltja az italtól, kezeli a pénzt (Twainnek fogalma nincs a dollár természetéről). 1910-ben bekövetkezett haláláig elképesztő mennyiséget ír, szinte egy amerikai Jókai. Több sikeres felolvasó körutat tart Európában.

Tényként közli, a szocialista nem iszik, nem veri a gyereket, se az asszonyt, napszámostársait főleg nem. A szocialista harcol az emberiség jobbik részének jövőjéért, a szocialista ennek köszönhetően jó ember, nála jobb ember nincs is, esetleg a kommunista (de az nem biztos). Veres Péter nem tartózkodik, nincs akadály előtte, nem kételkedik, semmi nem állítja meg. Robog, mint a felbosszantott bivalycsorda. Ennyi erő és izom szép is lehetne akár. Ha. Ha nem ‘96 végét írnánk. Ha nem volnék negyvennégy éves. Ha ebből negyvenet végigaludtam volna. Ha a lakótelepi ablakból, gépem mellől nem a Káder-dombra látnék, hatodrangú, nevenincs hivatalnokok, a rendszerváltás és a privatizáció levezénylőink elmúlt években felnőtt húsz-százmilliós palotáira.

Hétről hétre kiváló kritikákat kapok bölcsészektől és nem bölcsészektől, és mivel magam az előbbi kategóriába tartozom, mindig félek, hogy elfogult vagyok. Ezért esik jól egy-egy fehér holló, aki szárnycsapásaival nyitogatja a szemem. Ha pedig úgy érkezik, mint az előbbi ritka, félénk turista, megkérdezem: mit mondana el magáról. Öt lányom van – válaszolja. Ennyi elég is, mert látom: szépen írja az életét. – Sultanus Beatus tárcája