Vér és arany! Vér és arany, mondta valaha egy költő, s őt ismételte messze Ázsiában, egy sűrű városkában bujkáló, szebb napokat megélt kritikus és pénzhamisító. E kettő – mint ahogy a ravasz olvasó megsejthette e pillanatban – egyáltalán nem is oly messze álló szakma. Talán csak költők és politikusok azok, kik gyöngébb pillanataikban bukhatnak ennyire felfelé, s közönséges léhűtőből és bűnözőből a pénzhamisítók elit, nagy szakmai, mesterségbeli, művészi szintjére és társadalmi elismertségére léphetnek.

A Himnusz születésének állítólagos dátumát találták meg az illetékesek A magyar kultúra napja alá. Jól van így. Mert szinte mindegy, milyen napon ünnepeljük, ha amúgy meg nincs. Két napja díjátadáson jártam, kultúra-díjátadáson (Babits-díj), és a műsort követő talpalávaló zene lerobbant, rockmásolat Fenyő-dalok, és hasonlók, mintha nem volna ezeréves népzenénk, nem volnának érvényes zeneszolgáltató bandáink. Vannak. Kölcsey, tudjuk, beteg ember volt. A költők többnyire defektesek valamilyen szinten. Egomániások, hatalomba kerülve diktátorok,  terroristák. Kölcsey is az volt.

Így is van. Nem egy hajszás író.  De most majd meglátjuk. Megszülettek felesége ikrei (Gyerekgyár címmel köszönti világrajöttüket), óriáslakásba költözött, pihenteti a kiadóját, elszerződött az Ulpius Házhoz. Betöltötte a negyvenet. Minden változik. Egyedüli kérdés az, hogyan képes írói módszerein változtatni a szorgalom, és ha változtat, az mit tesz azzal a sűrű, képes prózán, amit használ.

Amit most leírok az elsősorban csak és kizárólag vélemény, nem tényfeltáró riport és végképp nem igehirdetés.

​​​​​​​
Most, hogy sztrájk van Budapesten, hogy szinte kötelező utálni, és átverni már-már feltétlenül becsülendő a közlekedési vállalatot, én lemegyek a szemközti dohányboltba és veszek szép, kerek háromszáz forintért egy vonaljegyet. Nem mintha utazni akarnék bármerre is a városban. Nem. A szép titkárnő legnagyobb sajnálatomra lemondta randevúnkat a bankban, az elegáns szerkesztő nem jött át budai irodájából a poros Pestre átbeszélni a kész terveket. A vonaljegyet csak magamnak veszem. Mondhatni emlékbe, nem is használatra szánom.
Eszembe jut a kiváló publicista, aki nem oly rég buszos könyvet írt, s akárcsak a fiatal műfordító az időben megjelentetett pop királyról szóló művével, talán most ő is, ahogy pestiesen mondják „szakítani fog más halálából”. És ez jó. A nagy mamutok megdöglenek. Senki nem sajnálja, vezetőik elárulják, használóik utálják.

Nem találkozik kortárs amerikai írófeleségekkel sem. Csak a sajátjával. Csak a sajátjával. Ebből következően bízhat abban, hogy saját nője nem árulja el, nem árulja ki, nem rongál a megtervezett – vagy tervezetlenül szép – összképen. Nem. Mrs. London nem árulja el/ki Mr. Londont.

​​​​​​​„A műfaj egyik legnagyobb gondja manapság, hogy a kritikusok gyávák, mitöbb: beszari alakok. Szakszavak mögé bújva fedik el haláltekintetüket, és bár baráti társaságban bátran kimondják, hogy a „köcsög magáról szarul ír”, papírra nem mernék vetni soha. Mert félnek lemenni kutyába. Féltik a presztízsüket, a szakmai múltjukat és jövőjüket, ezért inkább mellébeszéléssel ütik el drága idejüket, megfeledkezve arról, hogy az olvasó tudományos frázisok helyett élénk, laza, szórakoztató és figyelemfelkeltő, emellett rövid és frappáns kritikát szeretne.” – Sultanus Beatus tárcája.

Örvendetes tény, hogy Békássy Ferenc, az 1915-ben az orosz fronton fiatalon elesett magyar–angol költő iránt megnőtt az érdeklődés Magyarországon. Ennek bizonyítéka Papp Dániel írása, amit nemrégen közölt az Irodalmi Jelen. Bár cikkének legtöbb megállapítása helytálló, úgy érzem, mégis fel kell hívnom a szerkesztő figyelmét egy-két tévedésre, illetve meglepő forráshiányra.

Egy bonyolult korban élt bonyolult ember bonyolult életének és bonyolult életművének egymással összefonódó kérdéseit persze nem könnyű vizsgálni. És különösen nem, ha saját bonyolult korunktól várjuk el e feladat elvégzését, amely kor maga is tele van ellentmondásokkal s az esztétikum, politikai taktika és propaganda összemosása iránti hajlamokkal. Hogy ez a szemlélet a román propaganda számára magától értetődően “fasiszta” - mintha csak egy Kusturica-filmben volnánk, “a fasiszta anyátokat” -, az mindenki számára világos. Ami nem világos: miért kellene a magyar olvasónak és a magyar kritikusnak átvennie és magáévá tennie a román nacionalista propaganda szólamait, miért kellene lefasisztáznia és háborúsbűnösöznie egy magyar írót, aki kétségtelen esztétikai értékeket hozott létre, miért kellene szégyellnie magát, amiért szereti Wass egyik-másik művét.

A tömeg ízlése olyan, amilyen, de ahogyan gerjesztik, manipulálják, így visszaélnek vele, ráadásul a szent költészetre hivatkozva. Úriember ilyet nem tesz. Vagy túlzok, és abba, ahogy pártok pozicionálják magukat, belefér ez a fajta, szó szerint ízléstelen marketing? Jó. Viszont Csokonai és Krúdy közé szoborni egy politikai brandet, azt ne, ha kérhetném.

Nem a legfontosabb mondatok. Azt sem állítom, hogy ezek miatt volna érdemes el- vagy újraolvasni ezeket a könyveket. Azt sem, hogy föltétlenül rezonálnának egymással. Csak kiválasztottam őket valamiért.

Miközben az angolok még az emlkéktábla-elhelyezés indítványát is leszavazták, Budapest köztéri szobrot állított megbecsült fiának.
A magyar származású író hívei abban reménykedtek, hogy ha megjelenik a hosszú ideje készülő, új, alapos Koestler-monográfia, Michael Scammell műve, ez megfelelő egyensúlyt teremtve részletezi az oeuvre illetve a magánélet tényezőit. A Faber and Faber kiadványa 2010 februárjában kerül a boltokba, ám kitudódott, hogy Scammel sem tudta megállni, hogy ne ragadtassa el a tollát, amikor Koestler Artúr Casanova-kalandjait írja le.

​​​​​​​Megesik, hogy az ember őszi mezőn sétálva golflabdát talál, de igen figyelemreméltó „véletlen”, ha egy téli éjszakán a megfáradt utazó olyan sport és irodalomtörténeti összefüggésre bukkan, amely több mint meglepő. Például van egy játék, (pontosabban annak volt egy szenvedélyes játékosa) ami összekötötte nagy költőnket, Petőfi Sándort és Montenegró legendás államférfiját és szintén költőjét Petar Petrovic Njegošt, s ez a biliárd.

1822–23 évfordulója van: 1823 első napja következik. December 31-én a szlovák asszonyka, a hentesfeleség Hrúz Mária már vajúdik Kiskőrösön. Petrovics Sándor 0 éves. Berzsenyi Dániel 41. Vörösmarty 22. Harminckét éves Széchenyi. Húszegynehány év múlva nagy dolgok következnek, de még nem tudja senki.

"Mesehős volt Obersovszky Gyula, kicsit más, mint a többi. Mert ő a valóságban volt egy csodálatos mese hőse, és így él majd a jövő nemzedék szívében is" – olvasom egy nekrológban. Meglehet, így lesz. De nem látunk a jövő nemzedékek szívéig. Nagyon fönt hordják. Amit lentebb látunk, az éppen tele a szétbömbölt, velőig rágott ötvenhattal.  

Mintha a krónikás ott állna most velünk, Szegeden, Alsóvároson, a Mátyás-téren, és mintha zsolozsmázva mondaná végig a legenda második részét. E részlet a gubbiói farkas megtéréséről szól, amint Szent Ferenc meggyőzi a fenevadat, hogy többet ne támadjon emberekre, s a városiakat pedig, kik rettegtek, arról, hogy nekik kell ezután etetni a farkast. Nemcsak a nyelvtörténet, a retorika, és a teológia számára lehet fontos e nyelvemlék, ez a korai próza, hanem valamennyiünknek.

Francois-René de Chateaubriand ma nem tartozik a legnépszerűbb francia írók közé. Mégis roppant kíváncsisággal olvastam fiatal koromban a forradalom által emigrációba kényszerített arisztokrata 1833-ban papírra vetett, és csak halála után néhány évvel kiadott önéletírását, aminek maga a szerző a “Sírontúli emlékezések” címet adta. Most megjelent Budapesten egy olyan könyv, amelyet bizonyos értelemben össze lehet hasonlítani Chateaubriand színpompás, sokhelyütt izgalmas könyvével – Ortutay Gyula naplója. A néprajztudós Ortutay, a háború utáni politikai élet kedélyes “Tutusa” 1978-ban halt meg, háromkötetnyi naplót hagyva maga után, azzal, hogy ezeket csak harminc évvel halála után lehet közreadni. Ez most részben megtörtént, a Napló első kötete (1938–1954) már 2009-ben megjelent, illetve a napokban került a könyvesboltokba a mű második kötete. Én itt csak az első kötetről szeretnék pár szót szólni, különös tekintettel az 1944-45-öt megelőző időkre.

A szépség… ez a nagy erőnk, s ez is gyengeségünk. Visszahullunk abba, amiből erőt merítettünk. Exupérynél olvastam, talán a Citadellában, ezt a kérdést: „Hogyan állíthatod, hogy igaz az arcban a szépség, de nem igaz Isten a világban?" – a kérdésre mindenkinek magának kell válaszolnia, én csak egy elfogult esszét ígértem, s csak egy ember – nem teljes – bemutatását. Talán sikerült, talán nem, mégis úgy gondolom, a hétről-hétre írott vasárnapi leveleim közül egyet küldhetek neki, egyet szánhatok barátomnak, s ezt talán olvasóim is érteni fogják.

A Hányas vagy, huszonnyolcas? – 1976-ban hangzik el először, utánanéztem. Huszonöt vagyok, nem élek otthon, de a rosszul képzett melodramatikus húsz percben látom szüleim rendült arcát (születtek: anyám '29, apám '20), és akarom, nem akarom, a szöveg ébreszt rá, mutatja meg, közhelyesebben: világít rá, hogy minden nemzedéknek személyre szabott sorsa van.

​​​​​​​Török Sophie (Tanner Ilona) 1920. november 12-én támadja meg néhány versével a Nyugatot, és kissé meghökkentő módon, 1921. január 11-én (a hetedik találkozás alkalmával) Babits feleségül kéri, úgy, hogy a lakó- és költőtárs Szabó Lőrinc menyasszonya eközben. Január 15-én házasság, majd nászút Itáliába. Ezt követik a boldog-boldogtalan, kalanddal és kudarccal vegyes házasévek. Végül Babitsot elviszi a gégerák.