Bihari Klára nagyasszony egyetlen JA-díjat kapott vonalas és dilettáns meghatározás valamennyi kritériumát hordozó regényeire. 1958-ban, amikor mindenki kapott, aki tüsszentett legalább egy baloldalinak nevezhető kötetet, amelyben a polgár és az értelmiség hazug disznó, a kereskedő rabló, a munkás pedig az erkölcsiség netovábbja. Hogy ne mondjam, munkásosztály.

A város elsüpped a romlásban, a porban, a szemétben, és a korrupcióban, de a Nagymesternő már Macskanőként, egy hadsereg élén visszatért. Ezen a nagy visszatérésen ott volt lapunk fotósa – Szőcs Tekla - kinek fotóriportját nézhetik meg, és szerkesztője – Weiner Sennyey Tibor – kinek vasárnapi jegyzetét olvashatják most.

Csak az ember olvas, hirdeti egyik nagy kiadónk. Ami így is van. A kérdés az, mit. Merre menjen az író, aki olvasót akar? Hogyan szolgálja az olvasót úgy is, ha közben nem akar sem bulváréletrajzzal, sem szingliregénnyel előrukkolni. Szávai Géza vélhetőleg kiötölte a XXI. század egyik lehető és igen tetszetős regénytechnológiáját. Receptje szerint az új regény a következő komponensekből áll:

Egyszerűbbnek tűnt - mint ahogy egyszerűbb is volt - magolással, feleltetéssel, versfelmondatással áthidalni a Kisfaludy, Vörösmarty, Petőfi és Arany neveivel, életművével fémjelzett reformkort. Ettől aztán szegény Vörösmarty a maga nehéz, veretes, gyermeki logikával alig követhető modorával és stílusával kiesett a pikszisből. Arany és Petőfi a könnyebben megjegyezhető, dalszerűbb, erkölcsiség és morál dolgában kevésbé katartikus versei mégis kevesebb időráfordítást igényeltek.

Nem Pesten történt, amit hallotok. Ott ily regényes dolgok nem történnek. Egy szép napon a városba érkezett, nagy lépésekkel, de se nem sietve, se nem lustán, inkább csak úgy véletlenül: a költőóriás. A költőóriás azért érkezett a városba messzi vidékről, mert azt hallotta, hogy ha valahol kamatoztatni akarja tehetségét, akkor az csak a város lehet, ott vannak olvasók, költők, írók, sőt könyvkiadók, folyóiratok és szerkesztőségek, múzsák és szeretők, kávéházak és éttermek, jó szivarok, rossz borok, szalonok és tánciskolák, énekesnők, színészek, festők és könnyűvérű csinibabák.

Mielőtt azonban torkom és a busman főnök szép fegyvere randevút adhatott volna egymásnak, térdre borultam és könyörögtem, mondja el, mi az oka annak, hogy oly sok év után, amíg a busman nyelvet tanulmányoztam körükben, különös tekintettel a busman és a hottentotta közötti kapcsolatokra, és megbarátkoztam vele és népével, ugyan, miért is akarja az én egyébként rendkívül szánalomra méltó, és valóban, a világ számára lényegtelen, ámde nekem annál fontosabb életecskémet, ezen szép reggelen, szent dombon kioltani?

Debreceni félig jogász, félig újságíró, kissé csokoniaskodó életemből sikerült kiszabadulnom, s 1900 január elsején Nagyváradon kezdtem dolgozni egyik napilap szerkesztőségében és már véglegesen és hivatásosan hírlapíróként. Nemsokára a Nagyváradi Napló szerkesztője lettem, sokat írtam, de kevés verset, dacból, öntemetésből, mert hát költőnek lenni hóbortos és komikus dolog.

"Most kaptam egy füzetet Hegedüs Lóránttól. Pulszky Ágoston leánya egy nagy német orvosi folyóiratban komoly és nagy tanulmányt írt, hogy a magyar példákkal kiegészítse W. Lange-Eichbaum professzor tanulmányát a világhistória szifiliszes-zsenijeiről.
Szirmay asszony is a szifilisz áldozatának tekinti Adyt. Ő is téved."

Mindez Tolsztoj naplóiból derül ki. Forgách András írt nagyesszét Tolsztoj "bosszantó" naplófolyamáról vagy tíz éve a Beszélőbe, javaslom belepillantani előbb, mielőtt bárki belevágna, ha a Háború és békét, és az Anna Kareninát befejezte, mert valljuk meg, a napló a két nagyregény ismeretében válik izgalmassá (és viszont): nyomról nyomra, kapcsolatról kapcsolatra kiderül, egy nagy, nagyon nagy író mit konvertál az életből az irodalomba.

​​​​​​​A "tetemre hívás" – vagy más néven halálújítás a régi magyaroknál volt szokásban, s talán még pogány időkből maradt meg ez az ősi "eljárás". Ha valakit meggyilkoltak, nem temették el még sokáig, hanem kiterítették, és sorban mindenkit meghívtak, hogy a halott fejére tegyék kezüket és esküdjenek meg, nem ők voltak, gyilkosát sem ismerik. Sorban tetemre hívták a meggyilkolt rokonait, barátait, ismerőseit. Aki vonakodott vallani, vagy akinek keze alatt a tetem elkezdett vérezni, azt tartották vétkesnek, s mind a temetés költésegeit, mind a vérdíjat őneki kellett megfizetnie. Ilyen tetemrelhívás volt a magyar irodalom felett Kertész Imre első, majd második interjúja, s így vallott – s talán még vall is színt – az összes rokon, barát, ismerős, mintha hatalmas félelem lenne, nem is annyira a gyilkosság, hanem a temetés és a vérdíj költségeit illetően.

November elején vagyunk. A BBC (mint minden évben 2006 óta) idén is műsorára tűzte Mark Kidel kiváló, Angliában díjnyertes filmjét, “A mi forradalmunk”-at. Sajnos elég késői adásban: a film jóval éjfél után kezdődött, amikor az átlag angol polgár már édesdeden alszik. Viszont az ötvenhatos Kidel-féle angol-francia dokumentumfilm előtt a BBC 4-en vetítették a “Szabadság, szerelem” c. Amerikai–magyar filmet, amit itt “A dicsőség gyermekei” (The Children of Glory) címen játszanak, és mint “sportdrámát” hirdetnek.
Ezt a játékfilmet egyszer már láttam Budapesten és most másodszorra ugyanolyan hatást tett rám.

​​​​​​​A kilencvenes évek elején egyedül marad a rendszerváltás káoszában, azt hiszem. Mindenki a saját pecsenyéjét süti, szervezi az életet, az élet alól kicsúszott pénzt. Ül a lakótelepi kisszobában, ahol egyetlen szál cigaretta után nem látni a szemközti falat, rakogatja össze a Tekintet aktuális számát, írja a Trilógiát, amit végül nem nyomdakészen hagy az olvasóra.

Budapesti kihelyezett szerkesztőségünkbe megdöbbentő hír futott be: Rejtő Jenő feltámadt. Ráadásul minden kétséget kizáróan! Itt kószál a fővárosban, meglepően jól érzi magát, őszintén örül neki, hogy bizonyos dolgok sosem változnak, de azt nem kívánta tudósítónk orrára kötni, hogy melyek ezek a dolgok. Elmondása szerint első útja egy bizonyos Müller úr egykori lakására vezetett, mert arra azért jól emlékezett, hogy néhány mellényzsebben elhelyezett pénzecske nélkül Pesten még akkor sem ember az ember, ha feltámadt, sőt, ha éppen Rejtő Jenőnek hívják.

​​​​​​​Cziffra György, a huszadik század egyik legzseniálisabb zongoraművésze, elhatározta, hogy egy művészeti központot kellene létrehozni, zenei és képzőművészeti központot, fiatal művészek számára. Akkor már Franciaországban élt.

Első regénye, a Sorstalanság, amit 13 évig írt, többévi várakozás és visszautasítások után jelenhetett csak meg 1975-ben. Sikert előbb külföldön aratott a mű, itthon csak a rendszerváltás után, de főként az irodalmi Nobel-díj átvételekor. A regény főhőse egy kamasz fiú, akit a náci haláltábor szörnyű tapasztalatai érleltek felnőtté, és aki ezért képtelen visszatérni korábbi életéhez. A regény tárgyszerű, már-már dokumentarista stílusa a holokauszt újszerű irodalmi megközelítését tette lehetővé.

Nem tudom, mi a líraértés. Fogalmam nincs, mitől hat egy vers, hogyan fut át az emberen egy „szekvencia”, mikor miért suhan el mellette. Hogyan eshet meg, hogy nem látom a költőt, magamat, konkrét perceimet látom a szekvenciák mögött. Aligha kérdés, különleges költő, különleges élet, mert az se kérdés, csak különleges életből születik ennyire különleges, más méltóságú poézis.

​​​​​​​Faludy György hovatartozásának kérdése még a költő halála után is megosztja a kedélyeket. De talán rosszul mondom: nem is a kedélyeket, hanem a nemzetet – a kérdés csak az, megosztásnak nevezhető-e az, ha egymillióból két embernek a többiekétől meredeken eltérő, sőt konfrontatívan szemben álló véleménye van valamiről. A nemzetet csak az osztja meg, ha számottevő hányada tér le a közös értékrend által meghatározott úthálózatról. Néhány hálátlan utód véleménye még nem megosztás, csak pőre hülyeség.

Megtudom belőle, hogy a híres vígjátékíró apja züllött alkoholista volt, az anyja platonikus háromszögben élt, akivel később Londonba költözött, maga Shaw fiatalkorában azzal igyekezett magára vonni a figyelmet, hogy elsőül járt London utcáin Jäger-ruhában, hogy nővel huszonkilenc éves korában volt először ügye s akkor is a nő, anyjának már nem fiatal énektanítványa, volt a kezdeményező. - "Ha sokáig akarsz élni, soha ne legyen két nőnél kevesebbed egyszerre. Egy nő karbantartja a testet, a lelket. Két nő duplán."

​​​​​​​A nő mindig keres valamit a táskájában. Legfőképpen talán magát keresi, hiszen mindenki – talán jómaga is – tudja, hogy kiismerhetetlen. Amikor először a kézfeje tűnik el, majd lassacskán a kecses felkarok, melyek után a csípő hullámmozgása tör utat az idegesen topogó lábaknak, egy pillanatra ő is, mi is megijedünk.

Nem oly rég a bristoli állatkert ügyintézője felhívta Bristol város polgármesteri hivatalát, hogy intézzenek végre valamit a parkoló ügyében, amely az állatkert mellett már 25 éve üzemel, ugyanis jó egy hete nem nyitott ki. A kis bódéban nincs benne az öregember, a sorompót nem emelgeti, a jegyet nem szedi, a virágokat nem öntözgeti, és nem köszönget olyan szépen a családoknak, akik az elefántbébit, vagy a szurikátákat jönnek megnézni. „Sorry?” – értetlenkedett a polgármesteri hivatal közterületekért felügyelő hivatalnoka. Itt valami félreértés lesz, mondta, a terület az állatkerthez tartozik, a városnak semmi köze hozzá.