A hatalmas rózsadombi villa jó két méter magas tölgyfakerítésének tetején hegyes dárdák villogtak. A taxi pontosan reggel öt óra huszonnyolc perckor állt meg a lejtős utcában a megadott cím előtt. A hajnal hűvös ujjai játszottak a dárdák fémes pengetőin. A sofőr kiszállt a kocsiból és cigarettára gyújtott. Alig szívott két slukkot, amikor hirtelen megrettenve hallotta, ahogy a kerítés mögül előbb egy hátizsák, majd egy ballonkabát röpült ki, s csattant nagyot az autó mellett. Két dárda közül pedig egy fiatal nő arca mosolygott rá, s azt mondta: „Uram, ide tudna jönni bakot tartani?”

"Nem szeretek mosolyogni” – mondja a kis zöldszemű hölgy komoran. „Nem is lenne semmi okom rá. Mint mindenkinek, nekem is két, legalább két leltáram van. Egyrészt az, amivel hülyítem magam, hogy minden rendben, végül is megvagyok, nem volt tragikus pechem, egészségi állapotom talán jobb is az országos átlagnál, esetleg tovább is élek a hazai átlag-életkornál.

Születik, tanul, csodagyerek, Szalonta, azután Debrecen. Ezután, mint Jókai és Petőfi, színészet, majd vándorszínészet. A kor lázadóinak alapiskolája, az elszakadás, függetlenedés egyetlen lehetősége. Hatásos adalék lehetett volna a könnyebb Arany-értéshez, ha a Toldi előtt megismerjük a történetet: vándorszínészként megálmodja édesanyja halálát. Másnap reggel bűntudattól hajtva, kétségbeesetten hazaindul. Gyalog (1834-35).

​​​​​​​Az irodalomnak, különösen ma, szüksége van a tehetségek: szerzők, szerkesztők, kereskedelmi szakemberek dinamikus munkájára, mind a vezetőik erőfeszítésére és nyitottságára a jó példa megmutatásában. Ez a példa pedig szóljon az összefogásról, a munka megbecsüléséről és a tiszta kommunikációról.
Kinek-kinek meg kell tanulnia változni, változtatni a destruktív beidegződéseken, levetni a megkövesedett szokásokat, nyitni a hatékony, emberi, segítőkész közösségre.
Engedni kell a fejlődést.

Felvidéki nemesi családból származik, egyik ágon, anyai ágon cselédlány, magyarán törvénytelen gyerek, egy mámoros éjszaka (vagy több) eredménye. A magyar irodalom nem egyetlen balkézről született jelentős írója, Nagy Lajos a Képtelen természetrajz klasszikusa is hasonló körülmények között tölti gyerekkorát: apa nélkül. József Attila apja is lelép. Krúdy emiatt gyerekeskedik a Nyírségben. A Krúdy-történetek nagy része játszódik itt.

​​​​​​​Nem a legfontosabb mondatok. Azt sem állítom, hogy ezek miatt volna érdemes el- vagy újraolvasni ezeket a könyveket. Azt sem, hogy föltétlenül rezonálnának egymással. Csak kiválasztottam őket valamiért.

Pierre Diener az őrült asszony vallomásai, naplója, emlékezései nyomán vérző kísértetet idéz meg – s a fajgyűlölet szóbeli tébolya mintegy vezényszóra átvedlik gyakorlattá. S miként a XX. század végi pszicho-szociolaborok kísérleteiből tudjuk, remekül működik: zaftosan, szuper-szadista módon, kéjjel. S a kínzásban örökké ott a borzalmas erotika. Mert ha valaki teljhatalmat kap egy emberi lény fölött, azzal nem képes betelni. A hülye suhancok, a részeg szolgálatosok, impotens férjek a kezükre adott meztelen lányon őrjöngik ki elviselhetetlen tehetetlenségüket.

​​​​​​​Mi, akik eljutottunk a végső válaszokhoz, s a megoldást nem csupán elképzeltük, hanem meg is valósítottuk, s szinte már hétről-hétről loptunk, igen loptunk a ragaszkodások felszámolásáért, a hamis világ leleplezéséért, loptunk családtagoktól, barátoktól, ismerősöktől és ismeretlenektől, loptunk ha a helyzet szülte, és loptunk szigorúan és előre megtervezetten, mi, akik a lopást immár filozófiai szintre emeltük egyszerre szembe kerültünk egymással. Azt láttam, hogy ő művészetet lát majd minden alkalomban, azt láttam, hogy számára a súlypontok áthelyeződtek, s néki a legfontosabb, hogy később hogyan jegyezze le, s szinte kéjes öröm futott rajta már előre végig, ahogy elképzelte, hogy fekete noteszében a fehér papiros miként fogja a tintával felinni a legutóbbi lopás részleteit.

A repülés gyakorlatát meg lehet szokni. Tényét soha. Habhegyek és felhőcsúcsok. Mielőtt elindultam három különböző embertől hallottam, hogy „itthon megismerjük a világot, utazva önmagunkat”. Mekkora közhely, és mégis. De vajon nem utazunk-e folyvást, s nem vagyunk-e otthon mindenütt? Ma a világon mindenki idegen. Zavartak és eltévedtek, s aki kétségbe van esve eltévedése végett az még szerencsés, az már tett egy lépést az éberség felé. Utaznak, de állomásaik között nincs különbség, vagy nem veszik észre, s ha észre is veszik valójában nem foglalkoznak vele. Szomjasak a borra, amit filmen láttak, éheznek az ételre, amit képen láttak, s midőn végre megkóstolják (bár itt már nincs kóstolás), szomjúság és éhség formájában támadja, égeti őket bévülről a hiányérzet. Katalóguskultúra. Ami nincs a katalógusban, az nem választható, tehát nem is létezik.

Szerény megjegyzés: csak a nagyon hülye politikus képzeli 2010-ben, hogy az éhes, reménytelen munkanélküli magyar élvezi a tűzijátékot, hogy augusztustól augusztusig a tűzijátékra vár, az utolsó héten már nem alszik, csak eped, várakozik és hányja, veti magát a kíváncsiságtól, hogy a nagyon hülye politikusok ugyan miféle tűzformát festenek föl az égre. Augusztus 21-től aztán újra minden szép és jó, világunk a lehető világok legjobbika, nagyon hülye politikusaink lehető világunk legjobb politikusai.

Talán a Biblia is akkor volt igazi bestseller, amikor tiltották. Ez ma, ugye, teljesen valószínűtlen. Pedig volt a tilalomnak dogmatikus logikája. Nehogy má’ akárki értelmezze a Szentírást! A tilalom olyan szigorú volt, hogy tudunk korai európai, például német, angol és francia nyomdászokról, akiket kivégeztek, mert bibliát nyomtattak.

Tulajdonképpen háromszor vettem el a francia feleségemet. Mi a francia feleségemmel nagyon szerettük egymást, elejétől végéig, talán még ma is, azt lehet mondani, amikor már húsz éve nem láttam őt. Megpróbáltuk, ha törik, ha szakad, áthidalni azt az óriási szakadékot, ami elválasztott minket egymástól. Ebbe a szakadékba mindig beleestünk, és mindig megütöttük magunkat, akkor ő kétségbeesésében mindig elintézte a válást. 

Aki tudja, mit jelent szabadfoglalkozású írónak lenni akár egy évet, nem harmincötöt, képes becsülni a folyamatos harckészséget. Bár talán ugyanennek köszönhető, hogy nem folyamatosan jelenlévő regényíró. Állása mellett, a biztos anyagi háttér fedezékében az író délután leteszi a lantot, gépbe ül. Könyvet ír. Bikácsy nem. Bikácsy pénzt keres, gondolom. A szabadúszó többnyire pénz után lohol.

Három lányregénnyel rombol be a kapun, amelyeket úgy is lehet értelmezni, hogy a múlt mocskos, zavaros, a polgárság hamis, hazug világának vége. Ezek a Zsófika, a Freskó és az Őz. A hatalom rábólint, hogy a múlt eltörlésében részt vegyen mellettük az osztályidegen írónő. Azonnal József Attila-díjat kap, íróvá szentelik. Ötvennyolc és hatvan közt kilenc kötete jelenik meg. Az írónak el kell döntenie, paktum, vagy pedig költözik. A miliő nem kínál harmadik utat. 

Gergely Ágnes egy korábbi korosztály képviselője, valamiért nem olvastuk. Sajnálatos vagy nem sajnálatos, így van ez, az ember közvetlen pályatársait olvassa, se alatta, se fölötte, mert a versek általában a kortársaknak szólnak, kortársak életérzéseit közvetítik. Olvassuk még a kanonizáltakat és a klasszikusokat, ha az ember el akarná magát bizonytalanítani. Pedig hát – több évtizedes Nagyvilág-olvasóként - tudjuk Gergely Ágnest. Fordításait is tudjuk.

Élete utolsó évtizedében gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval él közösen vásárolt villájukban Mátraházán. Ekkoriban a grófné szerkeszti A Magyar Asszonyt, a Tormay Cécile-életművet is ő rendezi sajtó alá.

Az egyik legcsinosabb, szőke angyalka térdére csapta a gitárt, mikor meglátott, és David Bowie-számot játszott "Ziggy play gitaaar..." – óh, ha tudná... gondoltam mosolyogva, s meghívtam őket ma estére, a Cafe San Marcóba. Ha eljönnek, ha nem... érdekes este lesz.

Eszem ágában sincs tudósítani arról az író-olvasó találkozóról, amit én szerveztem a nyíregyházi főiskolán. Egyik tanítványom, Dolhai József és az író-vendég Bodor Pál amúgy is beszámolt már a történtekről. Ami viszont foglalkoztat, hogy a literátus diákok vajon miként fogadták a két regényírót, Bitó Lászlót és Böszörményi Zoltánt, akiket idősebb író-barátjuk celebrált.

Utaztam sokat a világban, de ennyire mai s ilyen szép campust, mint a nyíregyházi, ritkán láttam. (Magas fórumtól európai fődíjat is kapott.) Rég voltam először vendége, most már sokadszor – tanúja vagyok kibontakozásának, gyönyörködtem diákságában, s bár idős szemnek túl sok a csinos lány, a találkozókon kiderült: kiválóan eszesek is vannak köztük.

Az Operában A kis kéményseprőt mutatták be, Bata Rita rendezésében. Két felvonás van, két tökéletesen különböző történet. Szépen írtak már erről az állítólag gyerekeknek szóló, de szerintem felnőtteknek is erősen javallott darabról egy hetilapban, nem is szeretném én bemutatni. Hanem csak két dolgot emelnék ki. Az egyik, hogy az első felvonásban kiderítik a gyerekek, hogy a kis kéményseprő, a kilenc éves kisfiú meghalt a kéményben. A második felvonásban, azonban megmentik a többiek, s egy kocsin a csomagok közé bújva megmenekül. A második felvonás az igazán opera, az első bemelegítés csupán, a gyerekek felkészítése „az operára”. Az operában tényleg minden megtörténhet és szinte meg is történik. Különösen a csoda, hogy a halál egy hintóvá válik. Hogy az élet és a művészet győzedelmeskedik a Nagy Inkvizítor felett.