Lapozgatom a könyvet, elégiák lassú sodrásában lebegek, visz magával a méltóságteljesen áramló hullámverés; a gondolkodás ideje ez, csöndes, magányos óra. De miért is lenne csöndes? – torpanok meg a gondolat előtt. És miért gondolom magányosnak? Az utóbbi semmiképp sem lehet, hiszen már a borítón is azt olvashatjuk: Veletek egyedül. Ha egyedül is, mindenképp veletek. Értetek. S hogyan lenne csöndes, hiszen kihallani – mint távoli, elfojtott kiáltást – a szerző, Hodossy Gyula fájdalmát.