„…kételyeink közt vergődünk minduntalan…”

Lapozgatom a könyvet, elégiák lassú sodrásában lebegek, visz magával a méltóságteljesen áramló hullámverés; a gondolkodás ideje ez, csöndes, magányos óra. De miért is lenne csöndes? – torpanok meg a gondolat előtt. És miért gondolom magányosnak? Az utóbbi semmiképp sem lehet, hiszen már a borítón is azt olvashatjuk: Veletek egyedül. Ha egyedül is, mindenképp veletek. Értetek. S hogyan lenne csöndes, hiszen kihallani – mint távoli, elfojtott kiáltást – a szerző, Hodossy Gyula fájdalmát. „Az ember, az író lassan otthonos lesz. Igen, egy írónak, / aki Szlovákiában él és magyarul ír, legyen otthona. / Ebben a világban. Otthon, mint Csallóközben a búzatábla” – olvassuk a megnyugvás elégiáját, s pár sorral később arcunkba verődik a tapasztalat félelme: „Az otthon, születésekor örökkévaló, később, / akár tiszavirág életű.” De Otthon vagy, ha otthon vagy a műben, üzeni a vers címe, s lehet-e annál élhetőbb otthona az írónak, mint az anyanyelve?

S lehet-e otthona, ha annak élet-teljességét legfeljebb az anyanyelve jelentheti, biztosíthatja? Neki és minden egyes sorsosának. Mert minden más csupán ideig-óráig, a történelemgyárak újabb s újabb vakfoltjáig tartó illuzórikus végtelen… S „Ebben az elrekesztett végtelenben / úszik minden, ami kiszámíthatatlan, / ami szavakkal elmondható, / és ami elmondhatatlan.” (Az elzárt mondat)

A szellem embere általában azzal kezdi útját: fölépíti hátországát, megteremtve könyvtárát. Gyűlnek az apró építőkövek, látszólag szertelen-rendezetlen tornyokat alkotva; a polc, majd a polcrendszer mindig később jön; és e toronyállítást figyelve különös módon a teremtő ember szellemárnyékát látjuk viszont azokban. A tornyok a saját, a legbelső világ kialakulását tükrözve akárha „a költő születik” című furcsa szellemszobor posztamensei lennének. Egy költő agyába férkőzve ehhez hasonló tükörlabirintusban találnánk magunkat; arc és tükörarc, ahogy egymásra pillantanak; a tükörből valaki más, és a tükörbe is mindig valaki más pillant – itt a legerősebb az én hiánya. Itt, e tükörlabirintusban, amelynek anyagi mása a könyvtár, a pihenőszoba, a csendes tűnődés óráinak színhelye, ahová többnyire már az életút végső harmadában húzódik be gyakrabban a szellem embere; …Conscientia mille testes…; s hogy az-e, a szellem embere-e, erről e könyvtárszobák fotográfiái erős tanúságtételek. (S talán még ennél is élesebb tanúságtételek a hiányos, szűk könyvtárszobák, vagy épp a könyvtárszobák teljes hiánya a meggyötört portréarcokon.) S ahol van, ott sem rendezett, puritán, hogy úgy mondjam, elegáns, hűvös a könyvespolc; azokon, s föntebb, a szekrényekben egymás hegyén-hátán vagy egymásnak hátat vetve állnak-hevernek a lelkiismeret könyvei – miként az agyban azok gondolat-esszenciái. Valahogy így kell magunk elé képzelnünk a belelapozás, az olvasás megkezdése előtt Hodossy Gyula új verseskötetét.

A kötet több annál, mint amit elsőre egyértelműnek vélnénk. Megidézések könyve, gondolat-reflexiók, mondanánk, hiszen minden egyes darabja megidéz, megszólít valakit, nagynevű elődöt vagy épp kortárs jóbarátot; saját gondolataiba fűzve valamely gondolatukat meséli el valami egészen másként; olykor életrajzi utalásként is fölfoghatnánk, de nem lenne igaz, hiszen nagyon szemérmes sejtelmekbe burkolja azt, ami akár személyes életének múltforgácsai közé illeszkedne; nem, ez a költészet itt a versben-létezésről és a vers létezéséről beszél. Hogyan szővi át ez utóbbi mindazt, ahol élünk, akkor is, ha nem vagyunk ott, ha a sors, a hétköznap, a feladatok, a közösség másféle szolgálata elvonja a költőt a legbelső kiteljesedés lehetőségétől. De a verssorok ott vannak akkor, megtapadnak a lélek, a szellem ritmusában. Hiszen „ha el is némul az égi szó, a költészet szócsövén át meghallhatom a szent lélek embert megtartó parancsát”. (Én vagyok Madách Imre)

A szerző három ciklusba rendezte könyve anyagát, s ezek mintha az életszakasz periódusait követnék, de ez is csalóka; már az első ciklus (Dobszó a magányos halottért) nyitánya is egyszerre utal megalkuvás-mentes küzdelem-vállalásra és a léleképítés mindenkori parancsára. „… a múzsák, mint a legjobb építészek, vastag, / erős falakat emelnek” (Puskin a tiszta égbolt alatt) minden száműzetésben, írja, s a folytatásban a költészet örökkévalóságát („…egyszer a fanyalgók gúnyos rikácsolása, / máskor a vastaps ölelése tartja életben”) emeli ki. Kicsit beszűrődik ide Mandelstam alakja is, de érezni véljük Lorca, avagy épp Petőfi auráját, mindenkit, akik ellen „A minden oroszok cárja is tehetetlen”. Erős felütéssel indít Hodossy, s a folytatás tartja az ívet; „A pecsét, mint ostorcsapás a bőrön, piroslott”, olvashatjuk a Csarenc-idézettel indító hosszú versben. S szerző önéletrajzi sejtetése talán itt válik mégis vállaltan erőssé, de ekkor is megemelkedik, a történelem fölé szállnak a sorok, s ez a meg- és összetartó erő egészen a ciklus végéig. Ám ekkor kezd bennünk is megerősödni az életrajzi párhuzamok tudatos versbe építésének fölismerése. A szerző amúgy többnyire a szabadversben rejlő gondolatközlés összpontosítására törekedve hozza létre sajátos lejtésű sorait; költői képgazdagsága olykor a megszólaltatott költőtől is távolabbra mutat; a Parnasszus árnyékosabb tisztásai felé. Gondolat-asszociációi erősek, ugyanakkor nem tapadnak-kötődnek túl erősen intuícióihoz, bár építkezik azokból, de lényegesebb az, amit saját jogon épít föl leleteiből. Sorokkal elmondva ezt: „Csak a teljesség számít”; „Tilos az álmot hazavinni”; „versek (…) a szél hátán szél örökkévalóságáról, a kikeletről, türelemről”; „magányos halott van, a vers ólomnehéz”; „(…) az elrekesztett végtelenben / úszik minden, ami kiszámíthatatlan”; „(…) megkért, fényképezzem le, / a templommal, szentekkel együtt. / Várni kellett, míg előjönnek”; „Csak odébb akartam állni, / céltalanul kóborolni, unalmas csillagokat követni”; „talán nincs, nem is volt soha a semminek nemléte, se léte”.

Ha a ciklus végére érve megállunk kicsit, s összegezzük a versek vonulását, még feltűnőbbé válik azok rendezett rendezetlensége. A szerző nagyon precízen, fegyelmezetten rendezte találkozásait az életükben s halálukban megvetett, kivetett s számkivetett költőkkel; akiket ugyan ma számontart, kiemel s ünnepel a majdnem mindenkori világirodalom, ám többnyire csak hiányos értékelésekkel – s gyakorta megbocsáthatatlan bűnként róva fel életük egy-egy epizódját, úgy, hogy ama élet egyetlen napját sem bírnák ki az utólagos értékmondók. S lám, Puskin műveit s szobrait épp most nyilvánítják közellenségnek; s vajon érti-e minden versolvasó a Csarenc-példázat jelentését; az örmény költőét, aki elszenvedője az örmény genocídiumnak, majd elszenvedője a sztálini tisztogatásnak – s akit Hodossy úgy idéz meg neki címzett versében (Elküldtek a rettegett homályba), mintha önmaga önéletrajzi töredékét olvasnánk; a hajnalét, amikor piros pecsét került addigi élete kiutasító határozatára, noha ő „ragaszkodnék a hithez, a múlthoz, a vershez”. És így s ezért szólnak a dobok, peregnek a percemberkék hatalmától szenvedőkért, az üldözöttekért, a betiltottakért, a megalázottakért s a világba futókért; koppannak lágy elégiákba futva a dobpergések Weöresért, Szilágyi Domokosért, Szécsi Margitért, a csöndgúzsba kötötten táncolókért, a hatalom kitaszítottjaiért, s a becsapottakért, Szőcs Gézáért, Seifertért, s a magány hűvösébe zárkózó Nemes Nagyért, Rilkéért, Rimbaud-ért – hogy végül itt s ezért hangozzék el végszóként a holtak nyelvén is megértett szanszkrit Rig-véda, ami mintha nem a teremtés himnusza, sokkal inkább annak hiábavalósága lenne. „Ez itt a rend, vak vezet világtalant, az istenek háborút szítanak, / a semmiért, mind őt akarják, a tűz istene, / a vihar istene, a halál ura, az ima istene, / mind-mind, mert a semmi hatalma határtalan” (Fennkölt ének a vak semmihez). E ciklusból – ami persze a poézis természete folytán kimeríthetetlen lenne – szinte csak Ladányi Mihály dobszólója hiányzik: „van valami vírus a levegőben mióta / folyvást döglött katonák felől fúj a szél / ezt a szagot szeretnénk / élve maradva túlbűzleni…”

Így mesélném el a kötet első ciklusának fájdalmas-szomorú-blazírt-rezignált számvetését, az utazást a férfikor felé, vagy már annak első harmadát. A fokozódó hiányt, a reménytelenség észlelését, ami kezdetben csak belemar a bőrbe, az arcba; még tűnődő számonkérésre is futja, vagy csupán tűnődésre egy jobb lehetőség fölött; nem minden költő következtetését és döntését fogadja itt még el, olykor ez jól kivehető; berzenkedik, tiltakozik, de már Sárgulni kezd, foltokban. Nem véletlen, hogy e címmel indul a második ciklus.

Beköszönt a férfikor dele, az ősz hava. Amikor már valóban minden illúzió kopni s fogyni látszik, az ideákkal telerótt papírlapok a vastag könyvekben sárgulni kezdenek, s lassan elhullanak az életfák levelei. Már halottak gyűlnek körénk, ha emlékezni kezdünk; és csalódások, tévedések elrontott homokszemei csikorognak idegen anyagként fogaink alatt. Minden, amiben hittünk, vagy hinni akartunk, a visszájára fordul; úgy érezzük, „A régi sorsokkal, a csontokkal, a fűzfalevelekkel / tele szemem, szám, fülem” (A tűz és a rózsa). E ciklus minden verse is megszemélyesíti a szerzőt, megjeleníti valamely életszakaszát; úgy önéletrajz, hogy nem események, dátumok, kronológiák precízen tébláboló (hisz minden önéletrajz legfőbb erénye, ha észrevehetően jelzi hiátusait) fejezeteit sorjázza, hanem az abból fakadó, nem múló fájdalmakat beszéli ki önmagából egyfajta reménytelen üzenetként. Hiszen a mások életéből még az sem tanul, aki csak nézője annak. Itt kell a szerkesztő nevét megemlítenünk: Hársfai Péter, amennyiben tematikai, tartalmi koncepcióval is hozzájárult e kötet felelősségéért, úgy kivételes munkát végzett. A versek okos ritmusban, már-már felelgetős dialógusban mesélik el, több hangon, a szerző folyton újrakezdődő s így többszörössé váló életét.

De mindenekelőtt a szembenézésből fölfakadó tépelődéseit. Még azt is kockáztassuk meg: a kötet egészének koncepciója itt kezdett a szerzőben is körvonalazódni. Addig születtek a versek, egyik hatás követte a másikat, egyik áthallásra épült a következő, majd az egész kezdett kompozícióvá válni, lírai regénnyé, de még mindig nem valamiféle eseménysor narratíváját öltötte fel, hanem a szabad ötletek jegyzékének áradását megfegyelmező érzelmi narrálás késztetése eredményezte a kötet ívét. Szépek a ciklusnyitó vers visszautalásai az előzőekre („mi antik dob nyomába szegődünk” – ez a sor például Eliot és Hodossy kézfogása, ugyanakkor az élethíd következő pillérének építőköve is), de – mondtuk: beköszöntött – még szebb a tél annak, ki végképp másoknak remél. Amit s ha még lehet. Idézetünk szándékosan nem pontos, hiszen a szerzőhöz alkalmazkodó ráutalás a második ciklus életszakaszára. Amikor éthoszok és erkölcsök „sárgulnak” el, veszítik el tartásukat s értelmüket; a régi mesterek döntései kerülnek mérlegre s értékelődnek le s csak ritkábban fel; amikor a költő döntése: „befalazom magam, hogy szabad lehessek” (Az utolsó rózsaszirom). Mert a lélek továbbra is szabadon szárnyal, keresve társait; az utalások a sorokban rejlő s megjelenő gondolatok intertextuális összekapaszkodásának élményét adják. Miközben mindvégig a szerző mondja, meséli, emlékezi bele a versekbe – immár egyértelműen – élete kifosztatásait. Épp ezért tökéletes választás itt a cikluszáró vers elhelyezése; öt sorban – ami a versek megszokott hosszú, áradó ritmusához képest kissé szokatlan –, aforisztikus tömörséggel zárja az illúziók elvesztésének sárguló lapjait: „Az anyag nem vész el, csak átalakul. / A gondolat nem vész el, csak átalakul. / (Az Iródia nem vész el, csak átalakul). / Én sem veszek el, // csak nem fogsz megtalálni”. (Plagizátorkodás). Igen – ott, ahol eddig, többé már nem.

Mert „Hajnal előtt szertefoszlik a végtelen, / s vele együtt minden, ami élő és élettelen, // … egybesepri múltat a jelennel / a csalánt az árvacsalánnal, / a kezdetet a véggel, a közönyt a bűnnel, / csupa por itt minden, csupa por”. Eliottal indít, a Little Gidding „szállóigéjét” tűzi a számadás-számvetés elejére, s nagyon egyértelművé teszi a megszólítottak személyével a kort, a költő gyerek- és kamaszkorát, ám ezen túl mindazt, ami penészrózsaként makacsul vissza- s vissza akar nőni a falakra. Megértő, az illúziókkal leszámoló arcképvázlatok sorjáznak itt, inkább az utókornak (jelenünknek) szánva Illyésről, Nagy Lászlóról, Csoóriról, Ratkóról. S a nehéz örökség lehetetlen küldetését mégis vinni akarók következnek: Tóth Lászlónak határtalan barátsággal ajánlja a verset, s érteni véljük-akarjuk itt ezt a jelzős szerkezetet is, majd Kürti László, Vári Fábián László, Gál Sándor, Zalán Tibor és Tolnai Ottó, Kulcsár Ferenc, Tőzsér Árpád és Grendel Lajos állnak-szólíttatnak itt egymás mellé. Szerzőnk itt már érett férfi, pályatárs, jóbarát, s nem mellesleg ismerője maga is mindannak, ami akadályozni próbálta a jövőt, túluralta a jelent. Mert a körforgás nem áll meg. Érdemes mégis, a föntebbi, kissé önkényes kiemelésekkel átfutnunk ezt a ciklust is. A nyitány, ugye, Eliotra utalva, „…eggyé leszünk a tűzzel, rózsával”. S a folytatás: „a zsarnokságra vártam, / de talán más úton ment, / talán ezért él még ma is”; „Ordas csillagok vigyázzák a Földet // nem fáj itt már semmi – s kinek is fájna?”; „befalazom magam, hogy szabad lehessek, / én és az utolsó rózsaszirom”; „Aki az éjszakába menekül a nappal elől, / annak az ágya szélén ott ül a halál”; „A lelkem visszakúszik a múltba”; „… ahol a zenét mindenki túlharsogja, / én elbúvok a csend szárnyai alá”; „Sűrű köd nehezedik a tájra”; „Az időtlenség, amikor fiatal volt, // … // lekéste a születését, a megerősödését, / az éretté válását, a múlt és jelen összefonódását”; „a múlt felzabálja a jövőt, / az időtlenség az időt”.

S tegyük új mondatba ezt: „Én sem veszek el, / csak nem fogsz megtalálni.” De, akarjuk vagy sem, eljön a Féltve várt jövő. A kötet harmadik ciklusa.

Ami a csöndes reménytelenség rezignáltságát elhagyja, ha nem is teljesen. Együtt állnak itt ember és öröksége, a múlt hántolása, faggatása és a jelen erejének megtalálása: mégis hát küzdeni kell a jövőért. Azért, hogy jobb legyen. Lehet? Bízni kell. „Az alázatosság és az önismeret biztosabb út Istenhez, mint az elmélyült kutatás” – idézi Kempis Tamást a költő, s a záróciklus e megvilágosodást, e fölismerés elfogadását járja körül, kutatva annak lehetőségeit. S mi más lehetne ennek foglalata, mint a hivatás? Annak kiteljesítése, illúziók nélkül. Márait („Az ember lassan otthonos lesz a világban.”) gondolja tovább mindenekelőtt, így fordítva a mondaton: „Otthon vagy, ha otthon vagy a műben.” A kiérlelt, megszűrt férfikorra rímelő ars poetica ez a vers, benne a leghétköznapibb, de mégis-mindenképp a szellemi számvetés továbbadásának – miként már utaltunk erre az írás bevezető gondolataiban – feladat-foglalatával: „A mű maga az otthon. / Igen, egy írónak, aki Szlovákiában él és magyarul ír, / kijár az otthon, vagyis a mű, az Opus.” Mert ez, és csak ez, a szűkebb otthon, a tartozás valahová adhat célt, adhat tartást a valahová vezető úton. Akkor is, ha már tudjuk erről az útról: nem tud elvinni, még ma sem, odáig, ahová tartanák, s ahová tartozunk. De a lélek kész. És készen áll. Himnikus fölívelések szépen szerkesztett ciklusa ez, a keresztény ember létezésének ünnepei köré rendeződve, karácsony, emberlét-búcsú, s föltámadás követik egymást – „a szent lélek embert megtartó” parancsai.

Úgy summázhatnánk végtére e könyvet, hogy a létezés egészének appendixe, a költői létezés fölmérése, a világra vetítése – és (bár csak egy pillantásnyira) a búcsú felvillanó árnya, lehetősége. Néhány prózaversként is olvasható leheletnyi szöveg illeszkedik a ciklus – és a kötet – végéhez, s ott is a végső mondat: „Csak van a valami, a megfoghatatlan, érzések nélküli, a lelket gúzsba kötő, az életeket tékozló valami, a valami, ami miatt nem tudok felnézni.” A szöveg egy régi erkélyre utal, az ifjúság sólyommadarára akár, aki szállt a fiatalság tündöklő havában, a régi versekkel, zenékkel, a barátok, társak nevetésével, a lángoló optimizmussal, csak szállt, föl a magasba. De jó lenne újra látni azt a régi együttlétet, a közös tervezését a hosszú út szakaszainak, a közös jövő érlelődő örömeinek – de nem tudunk fölnézni. Már kisebb ívekben sem.

A versekkel parolázó versek után-közben azon is el kell tűnődnünk: hogyan is illeszkedik ez a kötet mind az egyetemes líra egészébe, mind a Hodossy-életműbe? Az utóbbit tekintve azt kell mondanunk: a visszatekintés állomása ez, az életútjelzők egyike; a prózai változat (Minden addig hatvanig) után egy lírai, s mint mondtuk, semmiképp sem kronológiát követő élet-összefoglalás. Poétikai számvetés ez, a vers mint életeszme vallatása; az áthallások, tanítások és tanulságok tükröződése a költő arcát befoglaló tükörben. Ugyanakkor, rátekintve a poétika térképére, a parnasszusi névtáblákra, a kötet eszköztára – ha elegáns egyediséggel jelennek is meg – korántsem elődök, avagy társak nélküli. A lelkek párbeszéde, a közvetlen, személyes „közös csönd” megvallása és megvallatása gyakorta előforduló költői megoldás; mondhatni, ennek megjelenése-megoldása is egyfajta értékmérce lehetősége az olvasó számára. A kihívás lényege: fel kell ismernie a költőnek azt, hogy mindig egyedül van és marad, egyetemlegesen együtt parnasszista társaival, akik immár nem mesterek és/vagy pályatársak, hanem a versmindenség polgárai. Akikkel összekapaszkodva sokszorozódnak meg az élmények, s amelyek – mintegy párhuzamosan a teremtéssel – tovább viszik-vetítik az életidő párhuzamát a lét végtelen s folyton ismétlődő körforgása felé. Ennek axiómája: a versmindenség veletek egyedül érthető és értelmezhető – s lélegezhető be.

Olyan mély s egyedi fölismerése kell ehhez a poézisnek, és a versek összekapaszkodásának, amely határozottan magas szintre emelkedett a Hodossy-életműben. Mert immár méltó arra, hogy ezen eszköztár kapcsán is a magyar költészet Mándy Stefániától Turczi Istvánig terjedő (hirtelen kijelölés ez, hiszen számos költőt említhetnénk még) vonulatához illesszük e kötetet, de a világirodalomból is méltán citálhatnánk társaivá Celant, Pessoát és másokat. És engedtessék meg egy kicsit maliciózusabb megjegyzés; utalás egy olyan életmű részére, amely ugyan fel-felbukkan az irodalomtörténetben s a társművészetekben (most például színpadi műként is megjelenik ez a verskompozíció az SZFE-társulat vélhetően tudatos-okos vállalása okán), de mélyebb, átfogóbb értékelései – ritka kivételektől eltekintve – rendre megtorpannak a teljesség kimondása előtt. Edgar Lee Masters klasszikusára, A Spoon River-i holtakra gondolok, amely – nem is annyira távolról – rokonítható Hodossy kötetével. Épp a talán távolabbi kapcsolat miatt. Mert ugyanakkor ez a kötet az, amely közelebb vihet bennünket a föntebbi bekezdésben taglaltak lényegéhez. Masters zseniális munkája méltó s méltányolt része bár a világirodalomnak, értékelése mégis többnyire megreked a költő által választott helyszínnél. Leginkább korunkban, kortársaink értékeléseiben, példamondataiban jelenik meg ez a behatároltság. Engedtessék meg – noha kitérőnek tűnik – csak néhány mondatot felidézni azokból. „A teljesnek látszó életigazságok egymás után olvasva viszonylagossá válnak, és végül olyan átfogó kép kerekedik ki egy amerikai kisváros társadalmi és morális állapotairól, mint valami realista regényben” (Eörsi); „Az amerikai közép-nyugati vidék jelképévé vált Spoon River így egy különleges, időben megrekedt mikrokozmoszt alkot” (Csondor); „a különböző megszólalásmódok polifonikus kötetkompozíciót eredményeznek, a versbeszédbeli sokféleséget ugyanakkor egységessé teszi a közös sors(talanság) és a halálon túli élet által meghatározott groteszk-abszurd és/vagy tragikus perspektíva” (Borsodi L. László). Nos, hogy Masters világa behatárolt lett volna? Hogyan is írta ő maga? „Triolett, pasztorál, köröcske, rondó, / magocskák száraz tokban, kip, kop, kop, / kip, kop, kop, miféle kis jambusok ezek, / mikor Homérosz és Whitman süvölt a fák közt?” Hogy költőkké váljunk, a polifónia teljességét kell éreznünk magunkban, s hogy az életről szólhassunk, a lét egészét kell magunkba fogadnunk. „…Korcs nemzedék, / nem babra megy az Élet – / hogy megszeresd, egy életbe kerül.”

Ezt a kicsinyke Masters-kört, meglehet, az utolsó mondat okán futották be gondolataim. Mert Hodossy verskompozíciója szinte a kötet első oldalaitól kezdve, kezdetben távoli, majd egyre közelibb asszociációként, Masters ötletét juttatták eszembe. Aki bizony korántsem a maga választotta helyszínről és időről beszélt, noha munkái ahhoz kapcsolódtak, hanem éppúgy a lét és létezés örök hiátusait, a teljessé válás lehetetlenségét fogalmazta az örök ember örök sírfelirataiba. Molnár Vilmos metaforikus meghatározásával értve egyet: „Az embert kortól és kontinenstől függetlenül foglalkoztató örök kérdésnek, a lét és a nemlét titokzatos viszonyának a sajátos megjelenítése (a halál felől láttatott élet görbe tükre) teszi több mint amerikai, azaz egyetemes, megrendítő olvasmánnyá.” Innen kiindulva kell megértenünk Hodossy és a kötet szándékát. Mint föntebb már írtuk: úgy summázhatnánk végtére e könyvet, hogy a létezés egészének appendixe, a költői létezés fölmérése, a világra vetítése, és (bár csak egy pillantásnyira) a búcsú felvillanó árnya, lehetősége.

Szép fókuszokkal, ráközelítésekkel „… kételyeink közt vergődünk minduntalan, / keresve az utat Istenhez, hittel, még többször / hitetlenül”; „… életünk értelme az igazságkeresésben, / az igazság meg a jövőben lakozik”; „… ha el is némul az égi szó, a költészet szócsövén át meghallhatom a szent lélek embert megtartó parancsát”. Summázatok ideje már ez, a harmadik ciklus lehetne akár a harmadik nap – a felismerés napja. Hogy ama harmadikhoz méltó méltósággal kell élnünk, úgy s ott, ami adatott. Kisétálunk a Spoon River-i, a farkasréti, a dunaszerdahelyi, a csallóközi, az európai temetőből, hogy megéljük s továbbadjuk még azt, ami ránk bízatott.

Átér az ív az első ciklustól az utolsóig a Rigvéda beemelésével: „A semmi jövőtlen, Isten időtlen”, ám nincs lezárás: a lelkiismeret egymaga ezer tanú, idéztem föntebb Quintilianus könyvtárszobai üzenetét, s íme, Hodossy Gyula most e tanúságtételnek tett eleget, életművéhez méltó gondossággal. Megszólítván az ezrek és az ezredek lelkiismeretét – szépen, pontosan, hitelesen, poézissel telve.

Hodossy Gyula: Veletek egyedül. Vámbéry Polgári Társulás, Dunaszerdahely, 2022.