Mennék már hozzád, de fogva tart a Berek,
írni még úgy-ahogy, ám szólni nem merek.
Bepaliztak, jöjjek, én, gyanútlan balek,
már a nyolcadik kócsagot néztem ma meg.

Még egyszer, utoljára gyere, és nézz meg mindent magadnak,
és nézz meg engem is úgy, mint akik utoljára látják egymást.
Hopp-hopp.

Nem hiszem, hogy
Önmagán kívül valakit
Szeretni tud az ember.

Te viszont, Uram,
bőszen lobogtatod üdvösséged
örömét, fújod a tülköket,
püföld a dobot, mert
bízol bennem akkor is,
mikor már nem sok
bíznivalóm maradt
magamban. Mini-
szivárványt biggyesztesz
az égre, azzal üzensz.

Nézem a hídról, a közepéről,
mint hömpölyög a zöldes víz –
rücskös ég, melyben kagylók a csillagok
s uszonyaik vannak az angyaloknak.

Lesznek ketten egy testté
Leszünk ketten egy testté

Kifordított káprázataidból csemegézik a nyár

A gondolat bőrén
megfeszül a tér,
inger-szőnyeget gurít
lépteink elé.

fránya körmölés helyett
játszi lombkoronák felett
emelkednénk derűsen az égig,
odaérnénk délelőtt – vagy legkésőbben délig.

az első nyarunkat írom meg neked,
amelyben te, akár benned a jövő,
cseppnyi vagy még csak és csemcsegő,
pedig már kétszer hasadról hátra
fordultál, és nevettél apádra,

anyádra is, aki lélekre nőtt,

alakra meg, mint szülés előtt,

felbontatlanul hagyom
a vörösbort. Mr. Morrison,
negyvenhat éve a lét mögött,
mondja, hogy érzi magát?

mindenhol itt vagy,
mert a várost beborítják a kedvenc fáid,
a mandulafenyők

Nagy ára van a hallgatásnak

Nekünk papírgyermekeink vannak akiket lelkesen nevelünk
Mikor megunjuk repülővé hajtogatjuk őket
hiszen vég és fáradság nélküli a testnek
az könyvek olvasása

Kedvelt szavaimban magamban viszlek,
tervezek veled nyarat, új ölelést,
selymek ragyognak, a fény is felszisszen,
ha szomjas ajkam lángoló ölbe ért.

nyálad sálat von nyakam köré
kezeid melegen tartják melleimet
körmöd lekarmolja a hideget fenekemről

A kamera az ég felé fordul, és hasas, szürke gomolyfelhőket mutat.

A meleg miatt nem
kávét, hanem sört rendelek, egy pohárral
neked is töltök. Tudom, hogy avantgárd éned
nevetne csak magában.

A nyári versképeslapok zsebrovatunkat Varga Melinda költeményével folytatjuk, aki nagyszüleit szólítja meg a versével.

A sötét árnyból-szőtt képe
a Halott Kutyát becézte –
És ahová ráhullt, az a
nyöszörgő másvilág volt?