Vajon lesz-e merszem belépni Diána tükrébe? 

a reszelék pedig ráhullik a ruhák tetejére, amiket már régen ki kellett volna teregetni.

lehetünk valakik mindahányan.

nyelvünk hegyére sókristályszemcsék rakódtak.

Hogyan  szűrődik be a béke az ablakon át  reggelente a fehér szobába.

Nélküled magasabb és üresebb az ég, s már nem érhetem be kevesebbel.

ebben a kifehérített éjszakában anyám pizsamájáról a pipacsok  lábujjhegyen visszatérnek

egymás nélkül sötétben vagyunk.

Talán nem az vagyok, aki szerette volna, hogy legyek. De a szemünk körüli ráncok ugyanazok.

nézd mit tettél  illan a méltóság egymásra utaltságunk

az idő  mézesmadzag ha közöm van hozzá beleragad  a mihaszna hiány

ahány betű, annyira hiábavaló

színjátszó íriszed lassan  alábukik a lemenő nappal

zöld indák között, miért vannak ott,  ahová a vízcseppek sem esnek, 

már nyár közepén is varjak adják meg az alaphangot hangvilla károgással

ó volna az időt újra osztani  eligazodni múltban és jelenben

álmomban hózivatar voltál nem bántad hogy lesodorsz az útról nagy széllökésekkel

1.
Dolgozz a mán, de néha mondj imát!
Kezdetben volt a puszta Semmiség,
se kurzusok, se ájtatos misék
keresve sem találnak ott hibát.

A Semmit elkobozni nem lehet,
hatalmi harc se dúl vagyon körül,
nem él olyan, ki más baján örül,
a pénz nem úr a nézetek felett.

Ott még a pártokat sem ismerik,
ha szól a szád, fejed be nem verik,
a sült galamb a szádba nem repül,

nem ér dicséret, elvtelen blamázs,
az édes felmenőd se szidja más,
hatalma trónusán az Isten ül.

ősszel a lehullott árnyék a játszótér fut ugrik érkezik porzik nevet izzadok feketék a körmeim nevetek egy hatalmas gyerekkor a cél 

ujjaid nyakszirtemen
mint tereminen, először 
érintés nélkül játszanak
mikor a pillanat zongorára vált
 egy lágy hang sípol a fülemben