a Vereckén átvergődött  népből itt mi maradt, lesz-e az üdvből újra hit?

négy évesen Dél-Európában játszani a hínáros tengerparton vadidegen gyerekekkel

A boltozatok fáradtan  meredtek a kapu fényszegény  bánatára. 

Fehér felhők játéka, Emberek zúgó öröme.

Az ég többnyire haragos, szürke, nem hisz a nyári mária-kékben, elmossa a nagyáruházakat.

úgy maradnak velünk ahogy versbe gondolt szavak: leíratlanul

Egy kert, gyerekkori,     eszembe jut ma épp: a fák tövén virág,     eszembe jut a kép.

Ha késsel aprítasz kenyeret a tejbe, beteg lesz a tehén, akitől lett fejve.

mennyi erő és mennyi fájdalom, mennyi szerencse, mennyi áldozat, mennyi pokol és mennyi kárhozat, hány feltámadás, miféle akarat,

Dalolsz, hogy ne gondolj semmire. Ne halld elrontott életed nevetni.

Nagyanyám könyörület-kirakata a csak derékig felhúzott takaró.

Fotómondó rovatunkban Székelyhidi Zsolt versei Méhes Károly illusztrációval!

A nő egy hullámzó búzamezőről álmodik.  Jó lenne szövetséget kötni a hajnallal,  hogy tovább maradjon.

Érik a cseresznye, füge bimbózik lázad idegen otthonában. Megvívott időnket sorba rakjuk a roskadozó polcokon.

Nem kell térdelnem ahhoz, hogy értsem a magasságot.

A szavak méregfogai meg egyre hatástalanabbak, az ember, ha kellően bölcs, szép lassan, egy beszéd nélküli birodalomba száműzi magát, hogy a zongoraszóhoz költészetet szerezzen.

Istennél van menedéked.

S lengenek a klasszikus redőnyök, az ablakos int, de ő dönt, van aki felszáll, ha rámutat,  s a légben kíván Jó utat!

az a férfi, aki kalapban vitte a kenyeret, mintha még mindig háború lenne

épp akkor sokadjára is öregeimtől búcsúzkodtam

télközepi összefonnyadt avarmaradékot

gereblyézve az öreg diófa alatt:

lehet-e verset írni haláluk napjáról