A lándzsadöfés a vállán érte Júliát. Összerogyott a fájdalomtól. A kozákok nem törődtek velük, átvágtattak a hídon a magyar sereg nyomában. És utánuk jött az armada. Júlia akkor még tudatánál volt, nem veszítette el az eszméletét. Tiszta fejjel konstatálta, hogy ha a hídon marad, agyontapossák a lovak. Egy gyors mozdulattal meghengeredett, és belezuhant a Fenes-patak vizébe. Óvatosan behúzódott a sásosba, s ott jószerével az eszméletét is elveszítette, mert már fent járt a hold, amikor magához tért.

Júlia szeme tágra nyílt. A gyomra forogni kezdett. Mert az volt, tényleg az, egy véres bárányfej feküdt a teknőben, több másféle hús mellett. A bárány fejéről le volt már nyúzva a bőr, azért nem ismerte fel. De az állat halott szeme meredten nézett rá.

Mi az, hogy kortárs történelmi regény? Eszik-e, vagy isszák? Milyen irodalmi eszközökkel nyúl hozzá a múlthoz, milyen szemszögekből láttat, mi érdekli? Reagál-e egyben a jelenre is? Noha nincs rá általános recept, egy-egy mű kóstolgatásával ráérezhetünk a műfaj összetevőire, az adott mű sajátos ízvilágára, hatóerejére. Terítéken ezúttal a Mohács özvegye, Miklya Luzsányi Mónika új történelmi regénye.