Ugrás a tartalomra

A fékezhetetlen költőzseni

A januárban az a jó, illetve lehet jó, hogy összeér a decembervéggel, hogy egyszerre vég és kezdet, ekkor még látjuk, ami mögöttünk van, mit szúrtunk el a korábbi évben, évtizedekben, némi elszántsággal és mazochista vénával elhatározhatjuk a változásokat. Fogadalommal, nélküle, ösztönösen, automatikusan, félelmünkben, asszonyi és/vagy történelmi kényszerből.    Januárra néhány olyan írószületés, íróhalál gyűlt össze, ahol a főszereplő végérvényes változásokat eszközölt kora irodalmában úgy, hogy mögötte még élt, és vadul tiltakozott az előző éra. Zsenik jutnak januárra.

A fékezhetetlen költőzseni

Mint például a 1823. január elsején Kiskőrösön egy Petrovics néven született, Petőfi néven elhíresült költő, a Sándor.

1822-23 évfordulója van: 1823 első napja következik. December 31-én a szlovák asszonyka, a hentesfeleség Hrúz Mária már vajúdik Kiskőrösön. Petrovics Sándor 0 éves. Berzsenyi Dániel 41. Vörösmarty 22. Harminckét éves Széchenyi. Húszegynehány év múlva nagy dolgok következnek, de még nem tudja senki.

1838-ban jelenik meg első verse az aszódi evangélikus gimnáziumban. Tizenöt évesen. Két év katonáskodás után három év vándorszínészet. Barátságba keveredik Jókaival, 1844-ben az első kötet, de a legfontosabb pillanat, amikor Vahot laptulajdonos felveszi segédszerkesztőnek a Pesti Divatlaphoz, sztárt farag belőle. Nagyon valószínű, hogy minden tulajdonsággal bír, ami a rocksztársághoz, a tömeges irritáló utálathoz, ugyanakkor a tömeges rajongáshoz szükséges. Ezt fedezi fel Vahot Imre.

Fékezhetetlen, kiszámíthatatlan, koordinálhatatlan. Na és, mert élvezte az irodalmi dolgokban jelentős szavú Vörösmarty jóindulatú megbecsülését.

Szendrey Júlia

A kor megfelelő éppen. Az irodalom kicsúszna az egyre inkább ránehezedő idealisztikus német szalonlíra alól, készül kidugni fejét a népies irodalom többszörös, koncentrált segítséggel. Vahot – a szakmában elsőként – a maga zsenialitásával a magyar irodalomban először teremti meg író-hódolók hadát, a fanok léte pedig létrehozza az ellenoldal seregeit, akiket irritál az új hangú kreálmány, és minden oldalról támadják a köz számára műveletlen, iszákos legényként (a minden ízében magyar embernek, Vahot, a sógor, Petőfit extramagyar öltözékben járatta) előállított költőt. A hírverés, a folyamatos hírlapi csaták a pályatársakat is megtévesztik. Ismert a meglepett Kemény Zsigmond naplórészlet első találkozásuk idejéből, 1846 augusztusából, „Petőfi mindig vizet ivott, csinos öltözetben jelent meg, és az angol, francia, német irodalommal ösmeretes, s beszélni is gyakran szokott franciául”.
Kétségtelen, hogy zseni születik 1822-23 évfordulóján. Nem csak a rövidke tíz pályán töltött év alatt összehozott életmű (nézzenek a polcra, rá a Petőfi-összesre, mekkora apró betűs kötetet ír össze), de a gyerekek kényes füle, és ahogy azonnal elfogadták a János vitézt, ezt bizonyítja. Ültem a gyerekszobában, meg ültem, meg megint ültem, és vagy százszor olvastam fel nekik hosszabb-rövidebb részekre szedve Kukorica János kalandjait a világban, a hadakozásban, az igazságtalanságban, a szerelemben. Ők időről időre elaludtak, én meg nem vettem észre, nyomtam tovább. Aki egyszerre Andersen, Benedek Elek, egyszerre a Vén cigány, a Ringató és az Altató költője is, de ugyanakkor összeférhetetlen forradalmár és elviselhetetlen pojáca, zseni, nem kérdés.

Kapcsolódó:
A feleségek felesége -
http://www.irodalmijelen.hu/?q=node/599

Petőfi Sándor (Kiskőrös, 1822. december 31. vagy 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.?) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős.

A XIX. SZÁZAD KÖLTŐI

Ne fogjon senki könnyelmúen
A húrok pengetésihez!
Nagy munkát vállal az magára,
Ki most kezébe lantot vesz,
Ha nem tudsz mást, mint eldalolni
Saját fájdalmad s örömed;
Nincs rád szüksége a világnak,
S azért a szent fát félretedd.

 

Pusztában bujdosunk, mint hajdan
Népével Mózes bujdosott,
S követte, melyet isten külde
Vezérül, a lángoszlopot.
Ujabb időkben isten ilyen
Lángoszlopoknak rendelé
A költőket, hogy ők vezessék
A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, aki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis proféták, akik
Azt hirdetik nagy gonoszan,
Hogy már megállhatunk, mert itten
Az ígéretnek földe van.
Hazugság, szemtelen hazugság,
Mit milliók cáfolnak meg,
Kik nap hevében, éhen-szomjan,
Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából
Mindenki egyaránt vehet,
Ha majd a jognak asztalánál
Mind egyaránt foglal helyet,
Ha majd a szellem napvilága
Ragyog minden ház ablakán:
Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,
Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,
Addig folyvást küszködni kell. -
Talán az élet, munkáinkért,
Nem fog fizetni semmivel,
De a halál majd szemeinket
Szelíd, lágy csókkal zárja be,
S virágkötéllel, selyempárnán
Bocsát le a föld mélyibe.

Pest, 1847. (január)

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.