Diurnus naplójegyzete – Beszéd magamhoz (Vers helyett)

Értsd meg: a világ oly független tőled, mint homokszemétől a Szahara. Nemhogy hatni rá képtelen vagy – létezését is csak teoretice sejted. Hat és fél milliárd ember a földön? Közülük hányat ismertél meg igazán, mélyen? Tizet se, közel nyolcvan év alatt. Csak úgy-ahogy: apádat, anyádat, szűkebb mai családodat, fiadat, lányodat, asszonyodat. Három unokádról? Annyit sejtesz, mint szép fürt szőlőről. S néha ők is meglepnek, megijesztenek: érzelmeik vajon hogy’ vonaglanak fél-szeretetből megannyiszor dacba? 
Néhány tucat embert ismersz meg arcról az utcán. Háromszázról van némi tudomásod. Miért áltatod magad, hogy „szólnál az emberiséghez?” Önhitt szöveg. Ki vagy te?

Emberek csoportjainak miben sikerült megegyezniük? A nyelvben. Az írásban. A létszükségleteikben: isten, víz, hús, ritmus. Lencse. Halálfélelem. Fegyver. Talán énekszó.

Mit akarsz elvenni, hozzáadni? Költészet, szobor, Bach: millió emberből egyet, ha érdekel. Közönyénél csak őrjöngése tart tovább. (Miért nem mentél a Deák térre, az álmában lelőtt cigányasszony, Balogh Mária csöndes búcsúztatására? Fáradt voltál? Egész Magyarország fáradt és ideges. Utolsó esélyed volt, hogy halálod óráján majd átsuhanj egy pillanatra mások emlékezetén.)

Légy észnél: e soraid legföljebb néhány tucat olvasót érintenek. De ne rájuk, s ne is magadra haragudj. Te is titkolod, elfojtod képzeleted gomolygó vágyait; ifjúkori pálinkádat sem kívánod már igazán. Sejted, meddig húzod még, rongy tüdőddel, vacak szíveddel. Szaglásod is némul-süketül: se ibolya illatát, se puskapor szagát nem érzed előre. Ezt most ne írd tovább. Akiket létezésed is idegesít, már fintorognak: ne szenvelegj kacéran. Meghalni is csöndesen igyekezz.