Ugrás a tartalomra

Jelige: Gabriel B. Todd – Újjászületés

Koncentrálok. Kell tudnom, hogy milyenek voltak a szemei! Csak a színét! Csak azt hadd lássam még egyszer! És nem sikerül. Mi az, hogy nem megy? Sőt arcának vonásai is halványodnak. Mintha tűzön át nézném kedvesem. A körvonalak egybefolynak. Haja színét még látom… Már azt sem… S ekkor egy újabb kép jön fel memóriám mélyéről. Egy asszony. Egy nő, kihez el nem vágható szálak fűznek.

 

Újjászületés

 

Háború van. Süvítenek a golyók. Mindenhol égett szag, mely a puskapor bűzével keveredik. S ekkor, hatalmas fütyülés hallatszik… Felnézek, s még látom közeledni felém azt az irdatlan fémgolyót, melyet egy ellenséges ágyú köpött ki hátborzongató torkából. Mint egy lassított felvételen… Csak forog, s forog ez a végzetes gömb. Közvetlen előttem van röppályájának vége. Tisztában vagyok ezzel, mégse mozdulok. Vagy inkább nem tudok! Mintha több ezer mázsa volna minden egyes porcikámra ráakasztva, csak milliméterenként haladnak tagjaim. S az ágyúgolyó repülése véget ér. Aztán…
Sötét… Csend… Minden néma, s hallgatag. Minden eltűnt. Csak én vagyok. Én, és ez a sötét csend. Mi történt? Hol vagyok? Mintha az űr ölelne körbe. Rajtam kívül nincs itt senki. Senki és semmi. Fölöttem, alattam, s mindenhol körülöttem feketeség. Elájultam volna? Vagy csak álmodom? Nem érzem a testem. Gerinctörés? Azt ne! Meg kell próbálnom megmozdulni. Lassan lenézek kezemre… Megy ez! Érzem, hogy átjárja testem az erő. S akkor látom meg… NINCS KEZEM! Felkiáltok. ORDÍTOK! „Segítsééég! Mentsen meg valaki!” De hiába. Még én se hallom. Pedig üvöltök. Soha életemben nem akartam ennyire üvölteni. De egy hang se hagyja el ajkamat. Aztán rájövök… Nincs szám se. Se fülem, se szemem. Se testem. Nem is létezek… Legszívesebben őrjöngenék, ordítoznék, csapkodnék mindent, de nem tudok. Nincs mivel! Megszűntem.
Nem! Az nem lehet, hogy már nem is élek! Olyan nincs! Hisz gondolkodom! S Descartes szerint, ki képes erre, az létezik! Az van! Kell, hogy legyek! Kell, hogy legyek. Körbenézek, bár nincs szemem, s elindulok, bár nincs lábam. Jobbra, balra? Nem tudom. Az is lehet, hogy éppenséggel felfele, vagy pont lefele… Nem érzem a teret. Magamat sem érzem. Mintha csak holmi láthatatlan hullám lennék. Vagy inkább energia! Igen. Energiának érzem magam. Őrület.
Még emlékszem, hogy pár pillanattal ezelőtt harsant fel a vezényszó: „Előre!” Nem létező testem még most is átjárja a tettrekészség. Bátran vágok neki az ellenségnek. Aztán… A többi már nem rémlik. Biztos csak bevertem a fejem… Egy kis agyrázkódás, semmiség. Hisz emlékszem a családomra. Van egy fiam. Csodás egy gyerek. Arca, mint a… Arca, mint a… MILYEN VOLT AZ ARCA? Tudom, hogy van egy fiam! Büszke vagyok rá! Hisz mindenben olyan ügyes! Miért nem tudom felidézni, hogy hogy néz ki? Miért? És a feleségem? Ő még megvan! Ugyanúgy mosolyog rám most is, mint amikor megismertem. Gyönyörű a mosolya. S a szeme… Milyen is a szeme? Azt már nem tudom feleleveníteni. Koncentrálok. Kell tudnom, hogy milyenek voltak a szemei! Csak a színét! Csak azt hadd lássam még egyszer! És nem sikerül. Mi az, hogy nem megy? Sőt arcának vonásai is halványodnak. Mintha tűzön át nézném kedvesem. A körvonalak egybefolynak. Haja színét még látom… Már azt sem… S ekkor egy újabb kép jön fel memóriám mélyéről. Egy asszony. Egy nő, kihez el nem vágható szálak fűznek. Érzem, hogy valaha hozzá tartoztam, s most csak tippelek ki ő. Tán az édesanyám? Ő is eltűnik. Már rá se tudok visszagondolni… Pedig próbálok! Tudom, hogy van anyám, apám, feleségem és egy fiam. Tudom! Vagy inkább csak érzem... Úr Isten mi történik velem?!
Megrémülök. Menekülök. El! El erről az átkozott helyről! Bárhova, csak el! Futok. Rohanok! Nem! Még csak az se megy! Nincs lábam! S mégis… Érzem, hogy száguldok valamerre. Ez az! Gyorsabban! S valóban, mintha tényleg növelném a tempót. Nem tudom merre, nem is érdekel. Csak el innen! El, míg van rá esélyem, hogy megőrzöm józan eszem! El!

Menekülök. Nem tudom miért, de menekülök. Már egy ideje ezt teszem. Nem emlékszem mi ijeszthetett meg ennyire, igazából azt se tudom, mióta száguldok ily eszeveszetten. Lehet, hogy csak pár perce, vagy órája, de az is lehet, hogy már több éve. Nem fáradok. Nem lihegek. Hogy is tehetném, hisz nincs se izmom, se tüdőm. De tényleg! Mikor vágtam neki ennek az ámokfutásnak? Nem tudom. Itt az idő megállt. Vagy éppen máshogy telik. Mi nekem egy perc volt eddig, itt akár órák, s évek is lehetnek.
De mik azok a percek? Mi az az idő? Ennek semmi értelme! Olyanokról elmélkedem, mely fogalmakat nem is ismerem. Bár, mintha kellene látnom értelmüket… Mégse megy. Mintha minden emlékem eltűnt volna. Csak azt tudom, én ki vagyok… Nem. Már azt sem. Pedig van nevem! Mi az a név? Miért kéne nekem olyan? S mi az az emlék? Nem tudom… De honnan is tudhatnám, hisz még csak nem is éltem. Már fáj a gondolkodás. Mintha a szavak megtalálása is felemésztene. Felejtek. Elpárolognak a szavak lyukacsos memóriám falain át. Lassan minden értelmét veszti. S én csak vagyok. Vagyok, itt a semmiben. S várok. Nem tudom mire, de várok.
Változás! Fény! Végre fény! Mintha egy alagút nyílt volna meg előttem. Vonz. Vonz ez a gyönyörű ragyogás. Érzem, ott minden kérdésre választ kapok. Bár… Már nincsenek is kérdéseim. Valaha, mintha lettek volna… Na mindegy! Nem érdekes. Kíváncsi vagyok rá, mi lehet ott. S ebben a pillanatban megvilágosodásként hasít belém egy gondolat… Rájöttem! Rájöttem, mi van a túloldalon! Örömmel tölt el. Végre! Végre mehetek! Elindulok. Elindulok egy újabb élet felé…
 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.