Nem jó ez így! – gondolta a néni. Itt van a nagy porta, amit majd felver a gaz, mert ő tavasszal még biztosan nem lesz olyan állapotban, hogy kertészkedni tudjon.  Egyébként meg  elférnének a kertben mindnyájan, ha egy kicsit rendbe hoznák, úgyis jön a tavasz, lehetne a hétvégeken sütögetni, mostanában ez a divat…Persze, előre tudja a választ. Az idő, meg az elfoglaltság, meg majd egyszer.

Aranyeső

–    Megkérnélek, kedveském, csukd be az ablakot! Fázom – mondta elhaló hangon
Vilma néni Jusztinkának.
–    Máris! – felelte a lánya, s ahogy csak termetes alakjától telt, odakacsázott az
ablakhoz. Közben magában dohogott, hiszen anyja öt perce nyittatta ki vele, mondván, hogy megfulladok, Jusztinkám, ha nem jutok friss ájerhez.
Vilma néni pici, aszott kis öregasszony volt, de sovány arcában élénken csillogott apró gombszeme. Már betöltötte a hetvenötödiket. Egyedül éldegélt a kisváros szélén, egy régi, egykor szebb napokat látott házban. A néni éltes kora ellenére fürge volt, mint a gyík, s az időskori agyér-elmeszesedés is elkerülte. Úgyhogy remekül el tudta látni magát, bevásárolt, főzött, takarított, s még a kiskertjében is példás rendben sorakoztak a virágok. Lányai – mert két lánya volt, hat unokája, két dédunokája – távolabb éltek, a messzi nagyvárosban találták meg a boldogulást. Sajnos, csak ritkán találkoztak, s ez nagyon hiányzott Vilma néninek, főleg, amióta a férje néhány évvel ezelőtt jobblétre szenderült.
Aztán egyszer megtörtént a baj:a néni egy csúszós februári napon elesett. Combnyaktörés, kórház, hosszú lábadozás.
Jusztinka, az idősebbik lány most itt aludt néhány napig. Ő már szintén túl volt élete virágkorán, termetét, komótosságát egészen biztosan apjától örökölte. Észjárása sem volt túl gyors, de szívébe, óriási lelkébe belefért az egész világ. Jusztinka elintézte a bevásárlást, kivasalt, port törölt. Másra nem jutott idő, sietnie kell haza, csak néhány nap szabadságot kapott. A kisebbik lány is el fog jönni, legalábbis azt ígérte. Az unokák, sajnos, nem nagyon érnek rá. És ha Vilma néni felgyógyul, újból csak a telefonok maradnak. Nem jó ez így! – gondolta a néni. Itt van a nagy porta, amit majd felver a gaz, mert ő tavasszal még biztosan nem lesz olyan állapotban, hogy kertészkedni tudjon.  Egyébként meg  elférnének a kertben mindnyájan, ha egy kicsit rendbe hoznák, úgyis jön a tavasz, lehetne a hétvégeken sütögetni, mostanában ez a divat…Persze, előre tudja a választ. Az idő, meg az elfoglaltság, meg majd egyszer. Vilma néni tűnődve nézett ki az ablakon.
–    Jaj, kedveském, nem is tudom, hogyan hálálhatom meg a jóságodat – mondta hirtelen
hangosan a lányának. –  Ki tudja, megérem-e a tavaszt! – sóhajtotta aztán nagyokat pislogva, s újból visszafogta a hangját.
–    Ugyan már, anyuka, hogy mondhat ilyet! – méltatlankodott Jusztinka.
–    De, de, édes lányom, az embernek számolnia kell azzal, hogy véges ez a földi élet.
Éppen ezért szeretnék valami fontosat elmondani. Kérlek, hozd ide azt a kis dobozt, ott van a könyvespolcon. Nézd csak! – nyitotta ki aztán. Két réges-régi aranypénz csillogott benne. Jusztinka hátrahőkölt. Nahát! Nem is gondolta volna, hogy a szerény kis nyugdíjas ilyen értéket őrizget! Anyja feléje nyújtotta az egyik érmét.
–    Legyen a tied, Jusztinkám! Még egy van, az a húgodé, Irmuskáé. Ennyi maradt az
örökségből. Bár különben – sóhajtott – ki tudja, mennyit rejthet még a kert mélye!
Na erre már le kellett ülnie Jusztinkának. Vilma néni pedig elmesélte, hogy a nagyapa, amikor már nagyon beteg volt, bevallotta neki, hogy a háború előtt régi aranypénzeket s néhány családi ékszert rejtett el a kertben. De hogy pontosan hol, azt már sajnos nem mondhatta el. Két érme maradt itt, mutatóban. A többi nincs meg, hiába is keresték. De egészen biztos, hogy valahol még ott van a kincs!
Jusztinka agya beindult. Amúgy lassú gondolatai félelmetes vágtába lendültek. Azonnal szervezkedni kezdett, mozgósította a családot. A következő hétvégén ott volt mindenki. A két vő először tudományosan, fémkeresővel járt körbe.  Ahol jelzett, ott ástak. De ha már ástak, úgy nem hagyhatták, rendezni is kellett a terepet. Több hétvége is eltelt a kereséssel, így aztán a kert egyre szépült, az unokák pedig gondozásba vették a veteményest. Nem ért rá mindig mindenki, de aki tudott, szívesen jött. Egyszerűen élvezték a kincsvadászó bulit, no és még inkább az együtt töltött órákat. Vilma néni is nagyon boldog volt, régen beszélgetett ennyit a családtagjaival. És egészen szépen gyógyult.
– Milyen jó itt a gyerekekkel! – mondogatta legidősebb unokájának a felesége. Ők egyébként egy kis panellakásban éltek a nagyváros közepén. – Mintha nyaralnánk!
A kert után alaposan átkutatták a házat is, a pincétől a padlásig. Inkább csak a rend kedvéért keresgéltek, tulajdonképpen jól elvoltak a kincs nélkül is. Sőt! Tudat alatt még sajnálkoztak is azon, hogy ha megtalálják, véget érhetnek ezek a vidám családi hétvégék.
 Május elején is együtt voltak, a kert végében grilleztek. Már az új hintaágyat is felállították, s a két dédunoka – egy ötéves kisfiú és egy hároméves kislány –, vidáman szaladgált a tavaszi napsütésben. A kisfiú egyszer csak megtorpant a hatalmas aranyesőbokor előtt, mely teljes pompájában bontogatta szirmait.
– Dédi! – kiáltott fel meglepetten – Megtaláltam!
Mindenki köréje sereglett. Nahát! – csodálkozott Vilma néni. Ha valaki, hát ő aztán biztosan tudta, hogy annál a két aranypénznél többet nem találhatnak, s a családi ékszer is csak mese. Szegény emberek voltak világéletükben. A két érmének ugyan érdekes a története: még a nagyapja kapta, mert a háborúban, az elsőben, megmentette egy gróf életét. A tíz aranyból már csak kettő maradt, amit, mint tudjuk, Vilma néni a lányainak adott. A többit régen elvitte az évek vihara.
– Mit találtál? Mi történt? – kérdezgették izgatottan a kisfiút.
– Hát nem látjátok? A kincset! Egy óriási bokorral van! – mutatott az aranyesőre.
S ahogy ott állt az egész nagycsalád, középen a dédunokákkal és Vilma nénivel, a tavaszi napsugár mindenkit átölelt és beragyogott. Csuda tudja, de valahogy mindnyájuknak jó kedve
kerekedett, s nagyot nevettek a gyerekbeszéden. Az aranyeső ágai pedig huncutul bólogattak.